Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)

1995-03-15 / 62. szám, szerda

6 I ÚJ SZÓ VENDÉGOLDAL 1995. március 15 Hajnal István a '48-as magyar államférfiakról Századunk magyar történetírása nem szűkölködik nagy egyéniségekben, de közülük is kiemelkedik a tanárnak, kutatónak egyaránt rendkívüli hatású Hajnal István. A Nemzeti Múzeum, az Országos Levéltár, majd az Esterházy-család levéltára munkatársaként szerzett alapos forrásismeretével már pályája elején rangos helyet vívott ki magának a magyar középkor és kora újkor kutatói között. A modern európai irányzatokra fogékony szellemét azonban idővel mindinkább azok a kérdések izgatták, amelyekkel a szociológia által inspirált új történeti részdiszciplinák faggatták a múltat. így lett a technika- és az írástörténet nemzetközi tekintélyű szakértője, aki egyetemi előadásain a magyar, az európai és a világtörténelem szinoptikus, átfogó szemléletére nevelte hallgatóit. A sokoldalú tudós és a remek íráskészséggel megáldott tollforgató ugyanakkor időnként szinte fizikai szükségét érezte a nagy egyéniségekkel, a történelemben cselekvő szubjektummal való találkozásnak. „Eredeti témáinak elsősorban folyamatukra koncentráló, viszonylag személytelen jellegével magyarázható talán - jegyzi meg az életmű kiváló ismerője, Urbán Aladár -, hogy Hajnal szívesen foglalkozott olyan kérdésekkel, ahol a cselekvő személyeknek nem csupán tetteit, hanem azok sokszor bonyolult indokait is fel kell tárni, a cselekvés lehetséges alternatíváit megvizsgálni." Egy számára kedves területen, 1848-1849 témakörében két kiemelkedő munkával is bizonyította ez irányú kvalitásait. Könyvnyi tanulmánnyal bevezetve, közreadta a Kossuth-emigráció bulgáriai szakaszának legfontosabb forrásait, élvezetesen részletezve többek között Kossuth meggyilkoltatásának terveit, avagy a menekültek kiadatását meghiúsító diplomáciai manővereket. Másrészt elsőként vázolta fel összefüggően a Batthyány-kormány külpolitikai törekvéseit, hitelesen rekonstruálva annak a történelmi pillanatnak a cselekvési választékát, amelyben a magyar nemzet jövendőjéről kellett máig ható döntéseket hozni. A méltánytalanul mellőzött, akadémikusi címétől megfosztott, nyugdíjba kényszerített tudós az ötvenes évek közepén ez utóbbi munkáján dolgozva zárta életművét - a kötet posztumusz jelent meg 1957-ben. Ám ha hivatalosan hallgattak is róla, örökségére mégsem borult feledés: a nyolcvanas évek végén fiatal történészek egy csoportja az ő nevét viselő szakmai-baráti körben készült fel a rendszerváltozásra. CSORBA LÁSZLÓ „A '48-as magyar államférfiak Európa szép tavaszának emberei voltak. Nem áll az, hogy a mérséklést, az óvatosságot és a kifogástalan lojalitást tartották volna a legfőbb érdemnek és kötelességnek. Még a leghiggadtabbak közöttük sem voltak a bölcsesség szobrai, amivé később a kiegyezés korszaka faragta őket; s nem az a magas szenátus, amilyenné később a történetírás csoportosította őket, hogy ítéljenek egy véres esztendő felelősei felett. A kiegyezés történetírása az Osztrák-Magyar Monarchia örök, rendíthetetlen valóságának súlya alatt állott, és koraokos kétkedőkkel és tisztánlátó jósokkal tűzdelte meg politikusainak sorait, vigasztalni akarván a nemzetet saját életrevaló józanságával. S közben elfeledtette a legszebb vigasztalást: az ujjongó, ünnepi örömöt, amellyel a nemzet egyesült egész Európa örömével, az örök emberi igazságokat érezvén örök realitásoknak -, és harcolni is tudott érettük, győzelmesen harcolni magára hagyottan is. A történetírás mindinkább elfeledte egyedül igaz és kötelező módszerét: hogy igyekezzék bensőleg átélni az időket, amiket meg akar eleveníteni. És nincs a '48-as történetnek még egy olyan területe, amelyen az élettelen utólagos okosság annyira eltorzíthatná a valóságot, mint a külpolitikának a története. Harcunkat voltaképpen a külpolitika döntötte meg, az a nemzetközi helyzet, amely megengedte a cári hatalom beavatkozását, miután már végeztünk Ausztria katonai erejével. Itt kellett volna tisztán látni - mondják, számolni egy régi dinasztia világtekintélyével, egy birodalomnak az európai egyensúlyban való elismert és nélkülözhetetlen szerepével. Itt vált katasztrofálissá az illúzió, a túlzás, a tájékozatlanság, az ötletszerű kapcsolás és a felelőtlenség. Minden más történet készségesebben átérzi az erők és emberek mélységeit, a diplomáciatörténet számára azonban könnyen kaland minden nagy erőfeszítés, és könnyen hiú ábránd minden nagy gondolat - ami az adott játszmában sikertelennek és kivihetetlennek mutatkozott. S a történetírás észrevétlenül és öntudatlanul, vagy gyakran nem is öntudatlanul, éppen a magyar külpolitika tévedéseit fűzi következetesen Kossuth nevéhez. Mi nem iš akarjuk kétségbe vonni, hogy a forradalom és a szabadságharc külpolitikájában Kossuthnak mindig döntő szerepe volt. Úgy látjuk azonban, hogy nem csupán az ő egyéni külpolitikája volt ez, állítólag mesterkedésekkel is keresztülhajtva, hanem munkatársaival a tavaszi hónapokban együttesen megkezdett nagy mű, aminek célja Magyarország külpolitikai önállósága, egyenjogúsága a népek családjában. Amikor Kossuth egyedül maradt, külpolitikája nem volt más, mint elszánt folytatása annak, amit az első felelős minisztérium kezdeményezett. A diplomáciatörténet számára bukott üggyé lett ez; valójában azonban a szabadságharc tett bennünket elismert nemzetté a világ előtt és saját öntudatunkban is. Mi tehát a következőkben - nem kiemelni akarjuk Kossuthot, hanem együtt akarjuk látni a nagy férfiakkal, akiktől utóbb az emlékezet az ő nevét mesterségesen elválasztotta. Elég azt tudnunk, hogy Kossuth volt akkor az egész magyar politikának szívedobbanása. Mennyire és miként nyilvánult meg a '48-as világmegújulásnak hite az első magyar minisztérium külpolitikájában? E kérdés vizsgálata nem m0s, mint törekvés az akkori idők új átélésére és Kossuth alakjának új, igazibb átérzésére. ... De Kossuth diplomáciájáról szólván, jellemeznünk kell az ő diplomataegyéniségét is, amely általános nézet szerint minden lett volna, csak nem diplomata természetű. Mégis, úgy tűnik fel, a minisztériumban nem csupán azért volt nélkülözhetetlen, mert rászorultak, hanem mert észrevétlenül és elismeretlenül is, de tudatosan, eleven diplomataérzékkel tartotta együtt a minisztériumot. Mintha szinte maga provokálta volna azt, hogy reá akasszanak minden hibát és felelősséget. Szerény volt, de hirtelen lendületekkel; s ha győzedelmeskedett, ismét szerényen barátkozni akart s az ilyesmi még inkább növelte egyesek hitét az ő »jellemgyöngeségében«. Valóban vágyott is az intimitásra, mint azt diák- és juristakorában megszokta: őt nem főúri nevelők nevelték. De tudatosan is vállalta a kicsiny emberek szerepét, mások fölényének elismerését heves krízisek után. Szerette hirtelen káprázatos reményeit közölni másokkal, mint diákpajtások között szokás - anélkül, hogy maga is készpénznek vette volna reményeit; nem akart az államférfiú hivatalos nagyságában mutatkozni. Széchenyi ilyenkor megbotránkozással írta be naplójába Kossuth naivitását és könnyelműségét, s éppen az ilyen diákosság segítette lesimítani az emberek között az ellentétek kemény szögleteit... Kevesen szólnak bizalmas beszélgetésekről Kossuthtal, szelíd, halk őszinteségéről. Dembinski nyíltan bevallja, hogy amikor először találkozott vele, beszélgetésük után neki, az öreg harcosnak, könnyben ázott az arca. Hányszor ülhetett így bizalmasan együtt Kossuth egy-egy minisztertársával, talán heves összecsapások után, megbékítve a lelkeket s egybehangolva a véleményeket! Különösen Batthyányi kell úgy elképzelnünk, hogy minden vihar után szívén érintették őt Kossuth meghitt szavai, akivel őt régi ellenzéki küzdelmeik sokkal erősebb emlékei kötötték egybe, mint a többi miniszter bármelyikével. Batthyány hatalmas öntudatú ember volt; Blackwell (angol megfigyelő) ismételten említi makacsságát, hogy nem volt hajlandó másoktól tanácsokat elfogadni; sőt hivatkozik Blackwell arra is, hogy Batthyány Kázmér szerint gyakran Batthyány Lajos makacssága volt az oka Kossuthtal való ellentéteinek is. Nem olyan egyéniség, akit, mint mondták, Kossuth járszalagon tudott volna vezetni. Gondolnunk kell arra, hogy ez a nagy mágnás hosszú éveken át törhetetlenül küzdött a jobbágyfelszabadításért; politikai lelkülete sokkal mélyebb volt, mintsem hogy a puszta dinasztikus lojalitás uralkodott volna rajta. Kossuth nehéz, lelket emésztő szerepet vállalt - és a kormány, az országgyűlés, a nemzet együttmaradt, amikor a többi forradalom Európában vagy pár napos véres harcban omlott össze, vagy széjjelszóródott az uralkodók szakavatott intrikái következtében." (Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája. 2. kiad. Bev. s. a. r. Urbán Aladár. Bp. 1987. 23-24., 162-164.) 1848. március 15. nemzetközi ünnep Alig vitatható, hogy az 1848. március 15-i pesti forradalom sz lárdan úgy él a magyar nép tudatában, mint történelmünk egyi legtisztább és legnagyobb eseménye. Sokakkal együtt engem i fölháborított, hogy március 15-ét évtizedeken át nem lehetett á lami ünneppé tétetni, minden ebbéli erőfeszítésünk valahol mir dig zátonyra futott. Ma is meggyőződésem, hogy március 15. mi legnagyobb nemzeti ünnepünk. Hat esztendeje, hogy a Népszabadság hasábjain ezt írtam: „, legutóbbi évtizedekben ez a nem állami, hanem »csak« nemzei ünnepünk kifejezetten a nemzeti szégyen napjává vált, mert noha »diákünnepnek« nevezték - éppen a diákfiataloknak adt nagyon sok szülő ebben az országban azt a tanácsot, hogy al csak teheti, ezen a napon lehetőleg ki se lépjen az utcára, lévé, teljesen kiszámíthatatlan, hogy kí s miért keveredik gyanúba, k nek s miért kell megaláztatásokat elszenvednie." S természete folyamatnak minősítettem, hogy az állampolgárok mind nagyob része egyszerűen hátat fordított az ízléstelen és kétértelmű hiv? talos rendezvényeknek, s március 15-én inkább elhagyta Budi pestet, hogy valahol másutt jusson tisztább levegőhöz. Akkori írásomon ma sem változtatnék semmi lényegeset; er gedtessék meg tehát, hogy további mondatokat is idézze belőle: „A nemzeti ünnepünket körüllengő kétértelműségen é az ünnepnap feszült hangulatán, valamint atrocitásain az itt él külföldi diákok (és persze szüleik) csodálkoztak a legjobbar mert - jól tudták, hogy a pesti március 15-e az 1848-as év nag európai forradalmi hullámának volt szerves része, tudták azt is hogy ez a nap egy nagy nemzeti forradalom és szabadsághar kezdete volt, amely még 1849-ben is, magára maradva is hősit sen tartotta magát; hogy a magyarok az 1848-as európai forrt dalom »utolsó rendíthetetlen hősei" (Engels) voltak; hogy ez forradalom és szabadságharc az akkori reakció egyik feiiegví rát, Ausztriát végveszélybe sodorta, s ezáltal nemzetközi jt lentőségű forradalmi háborúvá lett; s hogy ezt a forradalmat It verni is csak a cári Oroszország segítségével lehetett." Ma is úg gondolom, a 48-as forradalmi hullám és a magyar háború az al kori világrendet kérdőjelezte meg, s ezért kellett a világ akko urainak mindenáron leverniük. Cikkem befejező passzusa ez volt: „Hogy a magyar 48 nemze közi jelentőségű esemény volt, az elvitathatatlan történein tény. Ám közelebbről tekintve is nemzetközinek kell tartanunl ha meggondoljuk, hogy nemzeti szabadságharcunkban hár nemzet fiai vettek részt, életüket is áldozva a »magyar ügj győzelméért. A magyar honvédseregben cseppet sem volt jelei téktelen az osztrák-németek, a lengyelek, az olaszok, a sz/ov; kok számaránya, de küzdöttek soraiban szerbek, románok, sc bizonyos számban horvátok is. Ünnepünk napján ne a megos. tottságről essék szó, hanem arról, hogy milyen sokan tudtak al kor együtt küzdeni, felismerve, hogy az ügy közös. Méltó lenne 48-as forradalom hőseihez, ha egyszer végre nemzetközi ünnei ség lehetne (nem minden alap nélkül éppen Magyarországon amelyen velpnk ünnepelnének azok a nemzetek is, amelyekne fiai a honvédségben küzdöttek még akkor is, ha némely nemzt tömegei a reakció oldalára sodródtak, sőt a forradalmat lever orosz nemzet képviselői is, hiszen akkor zsákmányolt zászlóinkí annak a nagy országnak az »utódállama « már régen visszaszc gáltatta nekünk." Ma már elmondhatom, hogy a fentiek papírra vetése előtt jav; soltam néhány akkori vezető embernek, hogy március 15. megül neplésére állami szerveink hívják meg legalább az említett orsz; gok hivatalos képviselőit. Azt felelték, megpróbálják elfogadtati ezt a „szép gondolatot". Meglepetés nélkül vettem tudomásu hogy nem történt semmi. Utópista álmodozás lett volna ez 198í ben? Lehetséges. De hát akkor minek nevezzük ma, 1995-ben Előre vagy hátrafelé ment-e térségünk a történelemben azóta? E kérdés megválaszolásának egyik fokmérője maradt a szon szédainkkal való viszony alakulása, s ennek része az is, hof 1848. március 15-i forradalmunkat mi ma'gunk kizárólagosa magyar ügyként kezeljük-e, vagy nemzetközi ünnepként muta juk fel és kivívjuk számára szomszédaink elismerését is. TŐKEI FEREN Az oldal anyagait a NÉPSZABADSÁG állította össze. A fordulatok éve A történelem nemcsak operai hősjelenetekből áll, fordulatai megrázzák a családok és az egyének életét. így volt 1848-49-ben is: a forradalom nagy változásokat okozott a biedermeier otthonokban. Például Petőfinél. 1847 szeptembere óta nős, biztos pénzforrása nincs, Júlia sokba kerül, gyermekáldásra nem gondolhatnak. Március 15-én már igen, joggal várhatnak kedvezőbb időt. Este az ifjak tanácskoznak a tennivalókról, azonnal össze is vesznek. Petőfi, noha tagja a bizottságnak, nincs közöttük, otthon van „végeznivalója" - pontosan kilenc hónap múlva megszületik Zoltán. Jókai március 15-én a színpadról szerez magának kokárdát és feleséget. Általános megbotránkozás, Petőfi sértő viselkedése: „igen-igen rossz fiút veszített" - írja „Laborfalvi Móricról", e^ anyának! De a menyecske beválik, megmenti férjét a börtöntől, és csak később lesz a terhére, mert túl sok barátnőt és túl hangos madarakat tart a lakásban. Vasvárival szinte minden nap történik valami. Amíg szónokol egy népgyűlésen, ellopják a kabátját, lakásán betörő jár, elviszi féltett jegyzeteit, a diákok őt kívánják történelemprofesszornak az egyetemen. Eötvös nem nevezi ki, Budán a polgárok egy kis zsidóverést akarnak (Pesten már megvolt), a zsidók segítséget kérnek Vasváritól, ő átsiet Budára - lovon -, és lecsillapítja a kedélyekeL Bajzának, mint nemesi birtokosnak, veszteséget okoz a jobbágyfelszabadítás, felesége sopánkodik, a férj leinti: „ezért küzdöttünk, nem?", majd megkéri Kossuthot: neveztesse ki a Nemzeti Múzeum élére, mert az addigi igazgató nem jó hazafi. Nagy jellem kis hibával. Csaknem minden család életét fölforgatja a pénzügyi pánik. Az emberek szabadulni igyekeznek bankóiktól, a fémpénz eltűnik, a beváltóhelyek előtt tolongás, hátba ütések, Tompa Mihály dühös cikkben önti ki mérgét. Elzúgott a forradalom, következik a még nagyobb változás. A hősökből túlélők lesznek. Kivéve, aki meghalt. Kölcsey Kálmán, a Parainesis címzettje, Komárom várában veszti életét. Fegyvertől?, kolerától? - nem tudni bizonyosan. Erdélyt két ifjú hölgyjárja, tetemet, sírt keresnek. Vasváriét Teleki Blanka, szerelmes nő, Petőfiét Júlia, feleség vagy már özvegy, maga sem tudja. írók börtönben: Czuczor Gergely, Madách Imre, Sárosi Gyula. Bujdosók országszerte, Vörösmarty egy szatmári erdészkunyhó ajtajára karcolja a vergiliusi szavakat: „Nos pátriám fugimus." Megbomlott elmék, a honfibú rendszerint az ifjúkorban beszerzett vérbaj tüneteivel jelentkezik. Bajza roncs, beteges étvággyal, csutkástul falja a szőlőt, nyersen a tésztát, családja nyomorog, az asszony már a könyvtárat árverezteti, de - épp azzal egy időben - házibált rendez, persze mi mást tehet, férjhez kell adni Lenkét - vajon hová dugták a bál idejére a szerencsétlen apát? Irinyi József átléphetné a határt Orsovánál a többi politikussal, de ő, az örök különc, nyugat felé menekül, Grazban kapják el, Haynau halálra ítéli, másnap kegyelmet ad neki. Szinte mindegy, a legrosszabbat, a halálfélelem éjszakáját már megtapasztalta. Apja bihari házában húzza meg magát, most éppen regényt ír Bocskai koráról. Egyik szereplőjére kivégzés vár, az utolsó éjszakán álmában átéli halálát, „a szó nagyon szegény előadni, mit szenvedett ekkor félelmében" - akárcsak a szerző, vélhetőleg ébren. Páratlan lapok a világirodalomban, halálra ítéltek ritkán szoktak regényt írni. Sorsfordulatok és pálfordulatok. Birányi Ákos, lézengő újságíró, a forradalom előtt a maradiság sötét lapjainál dolgozik, '48-ban ragyogó forradalmi röpiratokat ad ki, egy kicsit a kommunizmussal is kacérkodik, a forradalom után visszakényszerül a korábbi kerékvágásba, s egy papi folyóirat segédszerkesztőjeként hal meg fiatalon. Bangya János, zavaros ifjúkor után '48-ban radikális publicista és szabadcsapatvezér, az emigrációban három kormány besúgója, ő buktatja le a történelem első kommunistaellenes- perének vádlottjait, majd kaukázusi felkelők ellerj harcol ä törökök oldalán, feleségül vesz egy tizenöt éves tatár hercegkisasszonyt, akkor már Mehemed bejnek hívják. Változatos pálya, Jókainak való téma, kár, hogy nem írta meg Az emigránsok között a legszomorúbb sors Petőfi barátjáé, Kerényi Frigyesé. Amerikába tart, hajója két hónapig hányódik a tengeren, kiszálláskor a vízbe esik, súlyos betegségek támadják meg, a farmermunkát nem bírja, félőrülten bolyong kietlen vidékeken, állítólag egy kemencében találtak rá holtan, talán fázott? De nem mindenki ilyen szerencsétlen flótás, sok menekült szépen boldogul. Puky Miklós nyomdát al. pit Genfben, ő adja ki Horváth Mihály műv it, Jósika Miklós világlapokat tudós Brüsszelből, László Károly sikeres mahag nifa-kereskedő Amerikában; táblabíró, r gényköltő, tüzértiszt, helytállnak az üzle életben, noha nem ezt tanulták, tehets ges fajta a magyar, ha muszáj. De nem r ka a kudarc sem. Szemere Bertalan is k reskedéssel próbálkozik, ám a hazai borc megpimpósodva érkeznek Franciaorszá ba, s különben is ügyetlen üzlettársat v lasztott Marx Károly személyében. Annyi cikcakkos pálya és kalandos soi között akadt nyugalmas is. Például Kléh Is váné. 1848-ban röpiratot adott ki a márci si eseményekről, egy kicsit katonáskodol egy kicsit bujdosott, aztán ügyvédkede meg bankárkodott, a század végén még c ült takarékpénztári igazgatói irodájábai 1913-ban halt meg, miután már életébe fölavatták emléktábláját. Lehet, hogy ő vc - a nagy túlélő - korának hőse? Engei jobban vonz Irinyi József, noha szomorú v get ért, harminchét éves korában. Franci rajongó volt, s mivel úgy tudta, hogy a fra ciák könnyedén öltöznek, egy februári e tén télikabát nélkül ment el a nőegyleti bí ra, megfázott, tüdőgyulladást kapott, vérh nyástól mocskosan találtak rá a több n pos halottra magányos ágyán. Női volta aki virrassza, senki. LUKÁCSY SAN DO