Új Szó, 1995. március (48. évfolyam, 50-76. szám)

1995-03-15 / 62. szám, szerda

1995. március 610. BELFOLD - KÜLFÖLD ÚJ SZ

Ó 3 ) Csak azért is lesz koszorú! A SZABADSAGHARC PEREDI EMLEKMUVENEL 1849. Június 20. 21. Magyarország szabadságáért vívott harc emlékére A kegyeletes nép és bajtársak adakozásából Emeltette a Pozsony-megyei Honvédegylet 1869 Ez a kőbe vésett felirat Pereden, a falu határában vívott csata emlékére állított emlékművön olvasható. A peredieknek tehát már a múlt századtól van egy emlékhelyük, ahol nemcsak a csata évfordulóján róhatták le kegyeletüket az elesett hősök előtt, hanem a nemzeti ünnepen, március 15-én is itt tiszteleghettek a szabadság eszméje előtt. Ha ugyan megtehették! Mert az elmúlt néhány évtizedben többnyire nem volt tanácsos nyíltan megemlékezni a szabadságharcról. A faluban azonban mindig akadtak, akik akár személyi szabadságuk veszélyeztetése árán is megtalálták ennek a módját. Estére fontak másikat A perediek nemcsak arra emlékeznek, hogy falujuk határában véres csata dúlt, bizonyos történeteket máig is őriz a szájhagyomány. Pásztor János már élete delén jár, de még mindig jól emlékszik a gyerekkorában hallott negyvennyolcas történetre: - Az aratásnál segédkeztünk suhanckoromban, és mint ilyenkor lenni szokott, munka után, a cséplőgép mellett pihenve, az öregek a régi dolgokról beszéltek. Ott mesélte Szabó Gábor bácsi az apjától hallott történetet. - A peredi csata idején, a Szent Vendel-szobornál egy osztrák és egy magyar tiszt párbajozott. A párbaj alatt Gábor bácsi apja, aki akkor még maga is apró suhanc volt, ellopta az osztrák tiszt tarsolyát. És hogy meg ne találják, egy körtefa odvában rejtőzött el - a szemben lévő kertben ugyanis állt egy hatalmas körtefa, amelynek akkora odva volt, hogy abban egy gyerek is elfért. És ez nem mese - tette hozzá Pásztor János -, mert az a hatalmas körtefa még az én gyerekkoromban is megvolt. Azt is tőle hallottam, hogy az emlékművön eredetileg egy bronzból készült Szent István-címer is volt, amelyet a saját szemével ő már nem látott, de a helye még ma is látszik a kőoszlopon. Ennek történetét is idősebb emberek elbeszélése alapján mondta el: - Egyszer aztán, hogy pontosan mikor, azt én sem tudom, idegenből jött hivatalos emberek leszerelték, és az Emlékkőbe, az emlékmű mögötti tóba dobták a bronzcímert. A „vendégek" távozása után azonban a címert kihalászták, és azt Csemez Laci bácsi, a helybéli kovács rejtette el. Úgy hallottam, valahol még ma is megvan, lelkes falubeliek megőrizték... - Az első köztársaság idején egyáltalán nem volt szabad megünnepelni március tizenötödikét, de azért mindig akadtak, akik, ha titokban is, de vállalkoztak rá - emlékezett vissza a 67 éves Szabó Flórián. - Néhány első világháborút megjárt volt katona, köztük a legnagyobb kezdeményezők, Varsányi Miska bácsi meg Szabó Pista bácsi, éjszaka koszorúzták meg az emlékművet. Varsányiéknál jöttek össze nagy titokban nyolcan-tízen, és gruspánból, fenyőágból meg virágokból embernagyságú koszorút kötöttek, amit aztán a férfiak az éj leple alatt függesztettek ki az emlékműre. Az 1910-ben született Bende Vince személyesen is részt vett több ilyen titkos koszorúzáson: - Jól emlékszem még, hogyan volt. Pista bácsiék laktak a legközelebb az emlékműhöz, tőlük vittük a létrát, mert magasra kellett ám feltenni azt a nagy koszorút. Aztán megesett, hogy éjszaka kitettük, reggelre meg eltűnt. Csakhogy a Varsányi Miska bácsi nem hagyta annyiban, kijelentette: csak azért is lesz koszorú! És estére meg is fontak egy másikat, sötétedés után pedig újra koszorúztunk. Márciusban, hófúvásban A „magyarok alatt", vagyis az 1938-as visszacsatolástól a háború végéig ismét szabadon lehetett adózni a szabdságharc emlékének. Az akkori első szabad ünnepségről, 1939. március 15-dikéről szóló feljegyzést Csongár Ignác nyugdíjas tanító olvasta fel egy régi iskolanapló megsárgult lapjáról; „Március 14-én este műsoros est volt rendezve a Charitasban, március 15-én reggel fél nyolc órakor szentmisén vett részt a község vezetősége a lakosság nagy részével. Szentmise után felsorakoztunk, és megkezdődött a kivonulás az 1848-as emlékoszlophoz. A hideg szél és erős havazás dacára is nagyon sokan vettek részt az ünnepélyen. Zsigárd község lakossága is felvonult az ünnepélyre. Déli órákban ért véget az ünnepély, utána a korcsmákban jókedv és táncmulatság tetőzte be." - A háború után ismét tiltott időszak következett - fűzte tovább az emlékezés fonalát a nyugdíjas tanító, a helyi Csemadok egykori elnöke -, és Varsányi Mihályék újrakezdték az éjjeli koszorúzásokat. Aztán a Csemadok megalakulásától, vagyis' 1949-től kezdve ez a szervezet vette át a márciusi megemlékezések szervezését, és ettől kezdve nappal koszorúztunk, de Miska bácsi ezután is, egészen a haláláig, megmaradt fő koszorúzónak. De abban az időben sem csak az az egyetlen koszorú volt, mert sokszor, nem is tudtuk kitől, honnét, több koszorú vagy virágcsokor is megjelent az emlékművön. Pásztor Árpád polgármester emlékezetében elevenen él még a „hatvannyolcas" márciusi ünnepség emléke: - Hosszú, kényszerű hallgatás után hatvannyolcban ismét nyíltan megünnepelhettük március tizenötödikét. Én az akkori MISZ, a Magyar Ifjúsági Szövetség alapító tagjaként vettem részt a szervezésben. Az ünnepség végén az emlékműnél elhangzott a Szózat is, és a „jóakaróink", akik a közeli temetőből kísérték figyelemmel az eseményeket, ezt rögtön jelentették az illetékes szerveknek, de úgy, hogy mi a magyar Himnuszt énekeltük. Jött is mindjárt egy figyelmeztetés, hogy ha ez még egyszer előfordul, akkor az is megtörténhet, hogy lebontják az emlékművet, vagy áthelyezik a temetőbe. Kiderült, a feljelentők olyan nagy hazafiak voltak, hogy nem tudták megkülönböztetni a Szózatot a Himnusztól. „Nem mehettünk fejjel a falnak" A hetvenes-nyolcvanas években már enyhébb volt a légkör, de még akkor sem lehetett nagy ünnepséget rendezni. Kollár László, a Csemadok peredi helyi szervezetének elnöke 1982-től vesz részt aktívan a márciusi ünnepségek szervezésében: - A koszorúzás mindig március 15én történt, szerény keretek között, úgy, hogy négy-öt kijelölt személy helyezte el a koszorút az emlékműnél. Azután a Csemadok berkein belül tartottuk meg az ünnepséget, a kultúrházban esztrádműsort, irodalmi színpadi fellépést rendeztünk. Persze olyanok is akadtak, akik a kokárdát kívül szerették volna hordani és nem belül, a szívükben, többségünknek azonban az volt a nézete, hogy nem lehet fejjel a falnak rohanni. Az eszmét kellett szem előtt tartanunk: az itteni magyarság fenntartását. Az emlékmű azonban nemcsak a magyarság emlékműve, hanem elsősorban a szabadságé, hiszen a peredi csatában is több nemzet fiai harcoltak az elnyomás ellen. És azt se feledjük, hogy ez nem a dicsőség szobra, ez egy vesztett csata emlékműve, és a csata elvesztését a hadvezérek széthúzása okozta. Ez figyelmeztetésül kell, hogy szolgáljon a mai magyarság vezetői, a jelenlegi politikusok számára is. Az 1989-es fordulat óta újra szabadon ünnepelhető a szabadságharc emléke. Az utóbbi években már a környékbeli falvak polgármesterei és más vezetői, a Csemadok járási vezetősége, a magyar pártok és mozgalmak képviselői, a Határon Túli Magyarok Hivatalának küldöttsége és más neves közéleti személyiségek társaságában ünnepli több száz peredi és környékbeli lakos szabadon március 15-dikét. Jó alkalom ez arra, hogy jelenlegi vezetőink bizonyítsák: képesek okulni a peredi csata elvesztésének emlékéből. GAÁL LÁSZLÓ Más ez az ünnep 1848. március 15-én fogalmazódott rrieg és öltött testet az akarat, a magyar nép - és nemcsak a magyar nép - függetlenségéről és szabadságáról. És ünnep lett. Azóta különböző társadalmi rendszerek, érdekcsoportok szívesen harsogják el kényelmes álforradalmi hevülettel, ünnepi zene mellett, felkokárdázva és fellobogózva, hogy esküszünk, esküszünk, éljen a szabadság, éljen a haza... Ünnepelünk. De ünnepelhetünk-e igazán és jó szívvel, amikor a pontosan megfogalmazott akarat a mai napig nem valósult meg? Van-e okunk és van-e erkölcsi jogunk az ünneplésre? Mit ünnepelünk? Mi és most? Március Tizenötödike, Petőfiék szigorú politikai és társadalmi erkölcse ma nem ünneplésre, hanem alapos önvizsgálatra, lelkiismeret-furdalásra, szigorú társadalomkritikára és keserű elégedetlenségre adhat csak okot! Nemcsak azért, mert éppen Petőfi volt az, aki irtózott az üres formaságoktól, a cifraságtól, a talmi csillogástól, az ünnepléstől: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk!, nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk." Tehát nemcsak a Petőfi szigorával szembeni szellemi hűség váltja ki az ember mai ünnepi szégyenérzetét, hanem elsősorban az a hétköznapi valóság, amelybe nemzedékünk több mint negyvenéves lélektipró megaláztatás, majd a „gyöngéd" reménysugár felvillanása után megintcsak nyakid belesüllyedt! A szellemi és legújabban a testi nyomor, a demokráciát csak rosszul mímelve harsogó, de a valóságban személyi önkényre, hiúságra épülő diktatúra, gátlástalanul kapzsi béna vezetés, a mozgalom kiváltságosai, hogy „észre láncot doktor Balga vet", a humor száműzetése, a megvásárolható szolgalelkűség diadala, az erőszakos ostobaság hatalma, a világ szemének és fülének meghazudtolása, a csillagok letagadása az égről, a másság eltiprása és semmibevétele, magyar létünk örökös megkérdőjelezése, rágalmazása, zaklatása, nyelvünk sértegetése és megcsúfolása... Ünnepeljünk? Hát ünnepelhetünk? Van mit ünnepelnünk? Csak emlékezhetünk és készülhetünk. És nemcsak az ünnepen, hanem naponta. A márciusi ifjak, nevezetesen Petőfi Sándor öröksége legyen mindennapi szellemi táplálékunk. Érvényes erkölcsi és politikai iránytű! Csak meg kell ismernünk. Petőfi használni és nem ragyogni akart. Hagyatéka egy valóban demokratikus és szabad társadalom szellemképe, a személyiség függetlensége és szabadsága, egy olyan rend, ahol a tudás és a jóság vezérel. Csak élni kell vele! GÁLÁN GÉZA A ZSIDÓSÁG SZEREPÉRŐL A SZABADSÁGHARCBAN Az emberi tartalom „Zsidóbarát forradalomnak" nevezte a magyarországi 1848-at William 0. McCagg, michigani egyetemi tanár A zsidóság a Habsburg Monarchiában című munkájában, amely három éve a Cserépfalvi Könyvkiadó gondozásában Budapesten is napvilágot látott. A meghatározás a birodalmon belüli viszonylatban érvényes vonásra utal, arra a tényre, hogy a magyarországi zsidóság emancipációjának, polgári egyenjogúsításának elindítója a birtokos nemesség által vezetett, Kossuth Lajos vezéregyéniségéhez kapcsolódó polgári átalakulás és függetlenségi harc volt. A Szegedre menekült kormány 1849. július 28-án terjesztette a nemzetgyűlés elé az emancipációról szóló törvényjavaslatot, amelyet „köztapssal" elfogadtak. A szabadságharc bukása azonban meghiúsította annak életbelépését. De a zsidó lakosság politikai-társadalmi és vallási egyenjogúságának kimondása, miszerint - ahogy Szemere kormányfő indoklásában elhangzott - „a zsidók is a hazának polgári jogban, kötelességben a többiekkel egyenlők...", összefonódott a forradalom szabadságeszményével. Ennek vállalása pedig nemcsak a kirekesztettekkel szembeni igazságtételt jelentette, hanem azok forradalmi szerepvállalásának elszántságában is kifejezésre jutott. Nyilván e kölcsönhatásra is utal a külső történészi rálátás. S ez annál is inkább figyelemre méltó, mert a Magyarországi polgári átalakulás lendülete a szóban forgó kérdésben is magán viselte a fogantatás ellentmondásait. A tények önmagukért beszélnek: 1848 tavaszán, március idusát követően Pozsonyban, ahol az országgyűlés törvénybe iktatta a jobbágyfelszabadítást és a közteherviselést, a város utcáin zsidóellenes pogromhangulat uralkodott, s a zavargások harminc halálos áldozatot követeltek. De ugyanebben-a városban ősszel, amikor Jelasics betört az országba, a csatasorba szólító vész. helyzetben a zsidó lakosok fátylat borítva a rettegett napokra, kaszát, kapát ragadva jelentek meg a főtéren, hogy őket is besorozzák a nemzetőr zászlóaljakba. Tették ezt azután, hogy a tettleges bántalmazásokat épp a nemzetőrségről szóló törvényjavaslat tárgyalása váltotta ki, mivel a fegyverforgatásjogát a zsidó lakosságra is ki akarta terjeszteni. Az alsótábla végül is az eredeti szövegtervezet módosítására kényszerült. A más városokban is elszabaduló erőszakoskodások mögött nem a megtorpanásokat okozó birtokosnemesi érdekkorlátok húzódtak meg. Éppen ellenkezőleg, az asszimiláció útjára térő magyarországi zsidóság számára mára reformkorban a nemesi liberalizmus nyújtott oltalmat a jogkorlátozó céhpolgársággal szemben. Nekik a kiváltságaikat is fenyegető vetélytársat jelentették, míg az árutermelő nemesség által szorgalmazott polgárosító törekvések perspektívát kínáltak. Letelepülési és iparűzési megszorítások, türelmi adófizetésével, az izraelita vallásnak a „törvényes" felekezetek közüli kirekesztésével és egyéb korlátozásokkal párosulva sújtották még a forradalom kitörésének küszöbén is az akkor már 300 ezres lélekszámú zsidóságot. S az országgyűlés 1848 tavaszán, az akkori zsidóellenes tüntetések légkörében kizárta a zsidó városlakókat a városi polgárjog gyakorlásából. Érdekes észrevételek szerepeltek az akkori pozsonyi fejleményekkel kapcsolatban azon a tavalyi nemzetközi történésztanácskozáson, amelynek résztvevői a pozsonyi Prímási Palotában rendkívül higgadt tárgyszerűséggel közeledtek 1848-49 értelmezéséhez. Wolfgang Háuser osztrák történész előadásában síkraszállta pozsonyi közjáték hátterének alaposabb megvilágításáért, keresve az akkori konkurenciaharc árnyaltabban megragadható összetevőit. Kiderült, hogy a kérdés feszegetése aggályokat is kiváltott: vajon nem vetül-e rá a korabeli zsidóellenességre a 20. századi antiszemitizmus képmása? Kiváltképp érzékeny problémát jelent ez szlovák visszonylatban. A Vág-völgyi zsidó kereskedőtelepek kíméletlen fosztogatásáról mindeddig Vladimír Mináčnak a Parázsfúvás című, a hatvanas években megjelent esszékötete villantott szinte metszően éles fényt. Magyar vonatkozásban viszont a történelmi és szemléleti lerakódások hatása a zsidó asszimiláció 1848-as hazafisággal össszefonódó jegyeinek elhomályosulásában érhető tetten. Négy évtizeddel a szabadságharc leverése után Kohn Sámuel pesti főrabbi levélben kért tájékoztatást Klapka Györgytől a zsidóságnak a szabadságharcban való részvételéről. „Függetlenségi harcunkban, 1848-49-ben zsidó honfitársaink is odaadóan részt vettek. És nemcsak anyagi áldozatokat hoztak az ügy szolgálatában, hanem személyesen is közreműködtek a harcban" - válaszolta Klapka, értékes adatokkal szolgálva azokról, akik tiszti rangot is szereztek a csatatereken. A korabeli és utólagos becslésekre hagyatkozó szakirodalom több mint 20 ezer fős zsidó részvételt emleget. De vajon mennyire él a köztudatban például, hogy a szabadságharc idején Kossuth Lajos titkára, Diósy Márton hírlapíró, az Első Magyar Zsidó Naptár szerkesztője volt. Vagy hogy az asszimilálódó zsidó értelmiséghez tartozott Tyroler József, a Kossuth-bankők rajzolója. S szűkebb pátriánkban maradt-e az emlékezetben nyoma annak, amit Klapka komáromi vezető hadbiztosáról írt, aki „a helység utóvédharcai során, annak ellátásáról gondoskodott mint őrnagy, s aki a civil lakosságnál - melynek szenvedéseit a lehetőségekhez képest enyhíteni tudta - ugyanolyan szeretetnek örvendett, mint a hadseregnél." Számba veszi-e a helytörténet Hazay (Heim) Jenőt, akit Világos után a hadbíróság halálra ítélt, de sikerült külföldre menekülnie, s miután kegyelmet kapott, Bátorkeszin gazdálkodott. A kiegyezés után három országgyűlési cikluson át volt a köbölkúti kerületben szerzett mandátummal parlamenti képviselő. Torzulásokat szenvedve alakult a szabadságharc bukása után az 1849 nyarán ígéretes fordulatot vett zsidó emancipáció. A történelem örvénylése az önfeladásig menő asszimilációt, a kettős tudatot, illetve a származástudat továbbélését és a zsidó nemzeti öntudat gerjesztését vagy áldásként, vagy pedig átokként állította egymással szembe. Máig ható érvénnyel kereste a kiutat a második világháború után Bibó István, hangsúlyozva, hogy „a zsidó-nem zsidó viszonylatok benne rejlő emberi tartalmát" kell érvényre juttatni. Ez pedig - a hagyományok ébrentartásában kiváltképp - egyet jelent az emberközelséggel. A zsidó fejlődéstörténet így kínál 1848-49 kapcsán a kisebbségi közegben oly testközel, megbecsülendő nemzeti hagyományforrást. KISS JÓZSEF