Új Szó, 1995. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1995-02-07 / 31. szám, kedd

1995. február 7. KULTURA új sz

ó nn A MAGYAR TANÍTÓ- ÉS TANÁRKÉPZÉS HELYZETÉRŐL SZLOVÁKIÁBAN A kiszolgáltatottság állapotában Háromnegyed század alatt Szlovákiában a.magyar nemzeti közösség iskolarendszerét és pedagógusképzését kétszer fenyegette a teljes megszűnés és felszámolás. Az első az 1945-től 1949-ig tartó teljes jogfosztottság időszaka volt, másodszor enyhébb formában, az 1978-1989-es évtizedben kísértett. Míg a második világháború után rendeletileg megszüntették a magyar iskolákat és a pedagógusképzést, szélnek eresztették és kitelepítették a magyar tanítókat, addig a második időszakban a magyar nyelvű tanító- és tanárképzés fokozatos felszámolásával kezdődött a folyamat, oly módon, hogy nem nyitottak magyar nyelvű tanári szakokat. Ezt követően két próbálkozás is történt a hatalom részéről - 1979-ben és 1984-ben - az alap- és középiskolák tanítási nyelvének megváltoztatására. Ennek legújabb változata az ún. alternatív oktatásnak nevezett koncepció bevezetése, ami most is állandó feszültségben és félelemben tartja a szlovákiai magyarságot. Harmincöt évvel ezelőtt, 1960-ban került - az iskolarendszerek változásainak következtében - a magyar nyelvű tanító- és tanárképzés Pozsonyból Nyitrára, ahol 1973ig mind a szakpárosításokat, mind a diákok számát tekintve meg tudott felelni a magyar alapiskolák igényeinek. A 70-es évek elejétől napjainkig a magyar nyelvű oktatás minden szinten államhatalmi és pártpolitikai nyomásnak van kitéve. Ez alól a magyar nyelvű tanító- és tanárképzést tekintve csupán az 1990-es év kivétel, amikor átlagban 20-ról 160-ra emelkedett a magyar pedagógusképzés keretében felvett diákok száma, és a kormány 35 új főiskolai oktató számára biztosított béralapot, amivel megduplázódott volna a magyar tanári állomány. Sajnos, az 1991ben hatalomra jutott rektor a még fennmaradt 15 főiskolai állást magyar nyelvűek helyett szlovák oktatókkal töltötte be. Jelenleg legalább az alaptantárgyak magyar nyelvű oktatásához több mint 25 magyar főiskolai előadó hiányzik Nyitrán. Az utóbbi három évben a magyar tanító- és tanárképzés a puszta megmaradásért küzd. Most nem az 1945 vagy 1974 utáni fizikai felszámolás módszereinek vagyunk a szemtanúi, hanem annak, ahogy a diákok megfelelő számának betartása mellett a magyar nyelvű oktatás folyamatos visszaszorítása történik. A jövőt tekintve szinte kilátástalan a helyzet, hiszen amint az a zárójelben olvasható tartós munkaszerződéses magyar oktatók számából is látható - a történelem (0), földrajz (1), lélektan (1), etika (0), esztétika (0), technika (1), rajz (2), néprajz (0), pedagógia (2) tanszéken a magyar nyelven folyó oktatás már gyakorlatilag megszűnik. A további tanszékeken: torna (5), fizika (4), biológia (4), filozófia (4), kémia (3), zene (3), informatika (4), matematika (7) a tantárgyak csak egy részének (a matematika kivételével) magyar nyelvű oktatása biztosítható. Az idegen nyelvi tanszékeken (német, orosz, szlovák kivételével) nincs magyarul tudó oktató, így még módszertanból serp készítik fel a diákokat a magyar tanítási nyelvű iskolák számára. Ha a felsorolt tanszékeket kiegészítjük a német (2), szlovák (2), magyar (12) tanszék magyar oktatóival is, akkor az 57 tartós munkaszerződéses magyar oktató közül 26-an 50 évnél jóval idősebbek. így hamarosan megszűnhet a magyar nyelvű oktatás a torna, fizika, biológia, pedagógia, filozófia tanszéken. Gyakorlatilag leépült a főiskolán a magyar nyelvű szakirodalom folyamatos és rendszeres behozatala. Lényegesen leromlottak az elmúlt 5 évben körülbelül 120-ról 650re gyarapodott magyar tanítóés tanárjelölt diákok tanulási és oktatási feltételei. Három karral rendelkező Pedagógiai Főiskolává alakult át 1992-ben a nyitrai főiskola. Ennélfogva az új belső szabályozás adta egyszerű leszavazással a magyar diákokat és tanárokat teljesen megfosztották a főiskolán és az egyes karokon döntéshozó és végrehajtő jogkörüktől. Ily módon a magyar pedagógusképzés Nyitrán a teljes kiszolgáltatottság állapotába került. Ennek legújabb bizonyítéka a magyar tanító- és tanárjelölt diákok alapítványok által támogatott, éveken keresztül bevált egyéves magyarországi részképzésének a felszámolására tett legújabb intézkedések foganatosítása. Egyetlen lehetőség nyílt az átszervezés előtt álló főiskolán belül a mind fenyegetőbb következmények kivédésére, éspedig a teljes magyar tanítóés tanárképzést magában foglaló főiskolai kar létrehozása. A járható út végül is a Nemzetiségi Kar megalakítása lett, amely biztosítaná a többi néhány ezres kisebbség számára az igényeiknek megfelelő főiskolai lehetőségeket. A tervezetet a parlament külön határozatban támogatta és a Főiskolai Tanács is jóváhagyta még 1993. február l-jén. Ennek ellenére a Nemzetiségi Kar még most sem működik, holott Szlovákia ET-tagsága előtt a minisztérium 1993. júniusában a kar indításához 700 000 szlovák koronát folyósított a főiskola számára. A főiskola a pénzt felélte, és a kart nem hozta létre.. A döntő okot elsősorban a főiskola rektorának magatartásában kell keresni, de ehhez lényegesen hozzájárul a magyar ügyek frissen kinevezett rektorhelyettese is, akit a rektor a magyar diákok és tanárok beleegyezése nélkül iktatott be hivatalába. Öt nemzeti közösség képviselőiből a Nemzetiségi Kar megalakítását szorgalmazó előkészítő bizottság a.lakult, amely eddig már négy sajtótájékoztatót tartott ebben az ügyben, részletesen beszámolva a fejleményekről. A szlovákiai sajtó és a közvélemény kedvezően fogadta a Nemzetiségi Kar létrehozását. Az előkészítő bizottság a kar működésének megakadályozásáról tájékozatta az EBEÉ és az Európa Tanács megfelelő bizottságait, és többször fordult támogatásért a minisztériumhoz, valamint a parlament illetékes bizottságához. A Nyitrai Pedagógiai Főiskola Nemzetiségi Kara tehát jogilag létező, a törvények szerint létrehozott kar, amelynek rendes működését eddig a főiskola vezetése megakadályozta. A magyar nyelvű tanító- és tanárképzéssel kapcsolatos problémák okait Szlovákiában az Alkotmány, az Európa Tanács 1201-es ajánlása és a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája egyes részeinek be nem tartásában kell keresni. Ezek a passzusok pedig az anyanyelvi művelődéshez való jogokról (a főiskolai képzést is beleértve), a kisebbségek számára biztosított anyanyelvű tanítóképzésről, a nemzeti kisebbségeknek saját iskoláik alapítására és fenntartására yaló jogáról, valamint a kisebbségekkel kapcsolatos ügyek megoldásában történő részvételt szavatoló jogokról szólnak. Dr. László Béla docens Nyitrai Pedagógiai Főiskola BETTES ISTVÁN: Költök „minden időben" Egy dél-gömöri faluban történt az elgondolkodtató, bölcselkedésre ihlető eset. A négyéves Zsoltika három felnőtt munkáján is túltett, amint vékonyka ujjacskáival, virtuóz érzékkel kapdosta ki a törékeny káposztapalántákat az üvegház porhanyós ágyásaiból. Munkánk utáni reggelizés közben a kisfiú kezében hirtelen, gondütötten állt meg a kanál, és így szólt a házigazdához: - Apa, ember vagyok-e már én.

..ľ Mit lehet ilyenkor válaszolni? Nem jó sem az igen, sem a nem, de az is-is csak kibúvóként jöhet számításba. A bölcs házigazda mélyen elgondolkodva rágta végig szájában az ételt, majd csak ennyit mondott: - Ha megmaradsz, fiam... Aligha ismer a magyar nyelv ennél tágabb értelmezési távlatot adó fordulatot. Hiszen megmaradhat a gazda satnya, göthös, kehes báránykája éppúgy, ahogyan csak nagy nehezen maradt meg 1823 január elsején a kiskőrösi mészáros fia. Ilyen vetületben a kérdés meglehetősen ironikus, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mi végre? Mert lehetsz itt paraszt, katona, pap, kőműves, tanító, zenész, festő, politikus, költő, miegyéb. A választás és a kísérletezés mindvégig adott. Mindenki úgyis máskor és másra mondja rá: No, most már ember vagy, fiam! Persze, lehet, mindez csak hozzáállás, szemlélet vagy világnézet kérdése... Február 5-én, Ágota napján írom ezeket a sorokat, amikor mindig eszembe jut első igazi költői mesterem, a most éppen 45 éves Varga Imre, aki a költészet legtisztább mélységeinek felkutatására és átélésére tette az életét. Szent Agatha, görögül „A jó" névnapján született, és a költészet pokoli mélységein keresztül indult el élete körpályáján. Persze ha most megkérdezné tőlem, el-elbitangoló tanítványától, hogy végül is mi a jó, kis tehertételként azt válaszolnám neki, hogy hát az Ezerjó! A napokban töltötte be 65. évét Imre egyik első mestere, Csoóri Sándor, sőt írásom apropója az is, hogy a másik, Tőzsér Árpád, eddigi munkásságáért most kapta meg a Soros Alapítvány Ady Endre Díját. így merül fel bennem a legfelsőbb szinten, mi végre maradjon meg hát az ember? Költőnek, „minden időben"? Hiszen végeredményben valós emberi létezésünk is feloldhatatlanul kettős lényegű. Ezt bennem mindig újraidézi Dúdornak az a szép karácsonyi ajándéka, mely a szobám falán lóg. A festő Gömöri ballada című emberalakjának fél arca ezüstfényű, ami arra emlékeztet, hogy jobbik felünk isteni eredetű - szellemből és fényből és fénylő értelemből. Az arc másik fele komor, húsvörös színű, ami a romlandóság és a mulandóságjelképe. Csoóri üzenetét a legfelsőbb szintű megmaradás útjáról tíz évvel ezelőtti, Kezemben zöld ág című kötetében, a Nyári óda című versében találtam, melyben ezt írja: „Út a végtelenségbe, minden határon túlra,/ ez voltál nekem nyár és ez is maradsz,/ hiszen magam is fény vagyok: csavargó, boldog,/ emberi tűz." Tőzsér pályájának eddigi nemessége, költészete eddigi legszebb verseit is beleértve, a szlovákiai költőpalántákat kellő szigorral ápoló és nyesegető „poeta doctus" tevékenységében gyökerezik. A szellemi értékekért és az emberi létben való megmaradásért vívódó kettősséget talán így fejezi ki a legmaradandóbban: „Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok,/ szerveim közt ökörnyál rezeg./ Delelek, állok a napon,/

s hangtalan szétgyökerezek." (Megtörés) Meglehet, talán csak így érdemes megmaradni magunkért, másért, magyarként és a világért, hogy végül véletlenül se kerülhessünk a kazár szótár függelékébe. Ezért soraimat Varga Imre Előreküldött énekével zárom, hogy „Adjatok szállást az Igének!/ Adjatok, adjatok, pénzes szegények,/ s dalunk áll elétek:/ kőfal, kemény, kegyelmes./ Rátok senki se törhet" Könyvtársirató A kultúrára szomjazó egyének bizonyára még emlékeznek arra az időszakra, amikor a magyarországi könyvtárakban hiába is próbálkoztunk a könyvkölcsönzéssel. Azt tőlünk, csehszlovák állampolgároktól rendre megtagadták. Történt ez még a '89-es változások előtt, amikor hiába bizonygattuk, hogy az országhatártól alig néhány kilométerre lakunk, és Magyarországot hetente látogatjuk, ezért a kölcsönzés határidejének betartása számunkra nem jelent különösebb problémát. Bármennyire kedves is voltam az Országos Széchenyi Könyvtár vagy a győri megyei könyvtár egyébként megértő alkalmazottaihoz, azok az érvényes szabályzatra hivatkozva a könyvkölcsönzés fohászát egy alkalommal sem teljesítették. Igaz, az olvasóteremben bármelyik általam igényelt könyv lapozgatását engedélyezték. Aztán jöttek a változások, s egyszeriben a szlovákiai állampolgárok számára is megnyíltak a magyarországi könyvtárak. Az inkább jelképesnek mondható éves tagsági díj befizetése után ugyanúgy kölcsönvehettem könyveket, mint az anyaország lányai és fiai. Örömmel és szívesen látogattam a Duna túlsó partján található könyvtárakat, mert azok a szlovákiai „könyvtárak" szürkeségéből mindig egy frissebb, a mindennapok állandó változásaira érzékenyen reagáló világba vezettek. Mondom mindezt kissé szomorkásán, múlt időben, mert a legfrissebb magyarországi értesülések nem sok optimizmussal töltenek el. Amíg legfelsőbb szinten - magyar és szlovák oldalról egyaránt - kisebbségi szívet melengető kijelentések hangzanak el, addig a győri könyvtárban (vagy felsőbb szinten?) úgy döntöttek, hogy nem magyar állampolgárok részére ezentúl csak letéti díj ellenében kölcsönöznek könyvet. A könyvenkénti ötszáz forintos letéti díjból lehet, hogy a könyvtár jő bevételi forrásra számít, és titkon talán még egy bankot is alapít. Lehet, bár erős a gyanúm, hogy mi, szlovákiai magyarok a könyvtár meggazdagodásához legfeljebb a diktatúrát emlegető átkainkkal járulunk majd hozzá. (kosár) Carter mint „versíró". Jó ideig nem tudott a világ arról, hogy az újabban a politikai válságmegoldásokban szerepet vállaló nyugdíjas amerikai exelnök, Carter poétái késztetéseket érez magában. Az iráni túszválság idején, több mint 15 évvel ezelőtt szállta meg az ihlet, s azóta is hatalmában tartja az alkotói hév. Az elmúlt napokban önálló kötettel jelentkezett a könyvpiacon. Prominens amatőrként emlegetik az arra hivatottak, jelezve: nem kell tartani attól a Parnasszuson, hogy a lánglelkűeket veszélyeztető vetélytárs akadt. Glosszaírók azzal a nem titkolt reménykedéssel méltatják Carter közvetítői érdemeit, hogy hátha újabb felkéréseket kap, s e nemes ügybuzgalomban nem marad elég ideje a költői szárnyalású embertársai boldogítására. Van Gogh és a levágott fül. A madridi Centre Cultural de la Villa kulturális központban megnyílt kiállításon olyan kortárs művészek alkotásai szerepelnek, akiket Van Gogh 1888-ban Arlesban festett képei ihlettek meg. Van Gogh barátjának tanácsára költözött annak idején a dél-francia városkába. Ott remélte ugyanis megtalálni azokat a fényviszonyokat, amelyekről úgy hitte, csak Japánban, az általa rendkívül nagyra becsült tájképek hazájában léteznek. Itt festette leghíresebb képeit, amelyekért ma csillagászati összegeket fizetnek a gyűjtők, de amelyek akkoriban csak értetlenséget és megvetést váltottak ki. Közben a festő arról álmodott, hogy olyan festő közösséget alapít Provence-ban, melynek tagjai szeretetben és harmóniában dolgozhatnának együtt. Ez az ötlet 100 év elteltével valósult meg. Akkor csak Gauguin követte barátját Arles-ba, de kettőjük kapcsolata sem volt felhőtlen. Van Gogh túlságosan is csodálta Gauguint, és annak magabiztosságával szemben csak a saját szerénységét tudta a vitákban felmutatni. Egy ilyen vita következményeképp vágta le Van Gogh borotvával a saját fülét. A most Madridban kiállított, Van Gogh életéből és művészetéből inspirálódon alkotások egyik fő témája éppen a levágott fül. Vert viszen veretlent. Tévedésből úgy megverték a belga rendőrök Antonio Pappanót, a brüsszeli Theatre Royal de la Monnaie első karmesterét, hogy több koncertjét le kellett mondania. Ezek után panaszt kíván tenni a belga igazságügyi szerveknél. A 34 éves Maestro véletlenül keveredett bele a rendőrök intézkedésébe, a nyomozók összetévesztették őt egy másik személlyel. Fején és lábán súlyos sérüléseket szenvedve a karmester sokkos állapotba került. UlySSeS kínaiul. A kínai könyvbarátok végre anyanyelvükön is olvashatják az Ulyssest, James Joyce hetvenhárom évvel ezelőtt megjelent művét. Az AP jelentése szerint ötévi munkájába telt Hsziao Qiennek, egy 85 esztendős kínai írónak és feleségének, hogy elvégezzék az irodalmi alkotás átültetését, visszaadják kínaiul a dublini ügynök egyetlen napjának allegorikus történetét. A kínai fordítás hatezer lábjegyzetet is tartalmaz,"hogy az olvasóknak ne legyen annyira „kínai" a mű, illetve a rengeteg homályos utalással sejtelmessé szövött alkotás ne legyen annyira „ír". Emellett az Ulysses kínai kiadója felkért egy ír irodalmi szakértőt, hogy külön „útikalauzt" írjon a regény értelmezési útvesztőihez. Királykomédia Shakespeare földjén, A na pókban lekerül a műsorról a londoni West Enden „A királyné és én" címmel alig négy hónappal ezelőtt debütált vígjáték. A királykomédiára ugyanis esténként csak nagyon gyér számú nézőközönség verődött össze. A producer szerint a fő konkurencia maga a királyi család, melynek tagjai a valós életben minden képzeletet felülmúlóan szerepelnek és immár parodizálhatatlanok. Hindu patkányimádók temploma. Több ezer pat kányt tisztelnek istenségként egy hatszáz éves templomban a Rádzsasztán államban levő Deshnokban, miközben az országban pusztító pestis legfőbb terjesztői éppen ezek a rágcsálók. A templom kőpadlóján valósággal nyüzsögnek a szürke patkányok, úgyhogy a hívőknek ugyancsak vigyázniuk kell, nehogy rátapossanak a „szent állatok"-ra. Egyébként tejet és más ínyencséget hoznak a patkányoknak, s mindezt Karni Mata istenasszonynak szánják. Legendák nyomán él a hit, hogy a patkányok Karni Mata leszármazottainak „reinkarnációi": miután bevégezték földi létüket, ismét emberi lényekben születnek újjá, többek között az istenasszony imádóiban. Maga a kultusz odáig terjed, hogy a papok a hívőknek felkínálják azt a vizet és tejet, amelyben az állatok megmártották pofájukat. A hívők az „isteni nedű"- bői tenyerükbe vesznek, és abból egy kortyot isznak. A németek nem szeretnek olvasni. Németország lakosainak 30 százaléka egyetlen könyvet sem olvas el évente. A németek 18 százaléka egy-egy könyvet vesz kézbe esztendőnként. Ez a legalacsonyabb szám Európában, közölte a Bertelsmann Könyvkiadó abban a tanulmányában, amely hét európai országban végzett felmérésen alapul. A tanulmány szerint a britek a legszorgalmasabb olvasók. A szigetország lakosainak 49 százaléka naponta olvas könyvet. Utána a hollandok következnek 47 százalékkal.