Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1995-01-05 / 4. szám, csütörtök

1995. január 5. KULTURA ÚJ SZ

Ó 7) A MAKRANCOS HÖLGY A KASSAI THALIA SZINHAZBAN Puritán játék a lelki bujaságról Shakespeare a huszadik században szabad színházi préda. Darabjait játsszák, értelmezik, átértelmezik, modern külsőségekkel maivá változtatják, aktualizálják, hatalmaskodóknak üzennek vele, rendezők önmeghatározásukhoz választják tragédiáit, vígjátékai napjainkban ís színésznek, nézőnek örömet'adnak. Elnyűhetetlen ez a gonWmí m • ra •fl ' _ Bocsárszky Atila (Petruchio) és Dósa Zsuzsa (Katalin) A makrancos hölgy egyik jelenetében. (Zsila Sándor felvétele) dolati kincstár, ez az érzelmi teljesség, ez az emberkozmosz. Olyannyira az, hogy Shakespeare valamennyi drámája rendezői próbatétel, fiatal színészeket pályára állító, társulatokat összekovácsoló szellemi csodaszer. Addig a pillanatig mindenképpen, amíg be nem mutatják a választott Shakespeare-darabot. Mert minden csodatévő hatás ellenére is Shakespeare-rel lehet a legnagyobbat bukni, a leginkább elriasztani a közönséget, s a legeredményesebben egymásnak ugrasztani a gyengélkedő társulatok színészeit. A Kassai Thália Színháznak mindarra szüksége van, amit az előbbiekben elmondtam, és Isten óvja a társulatot mindattól a veszélytől, ami Shakespeare-ből következhet. Érthető tehát, hogy Dezsényi Péter rendező főrendezőként is választott, amikor A makrancos hölgy című vígjátékot állította színpadra. A szinte lecsupaszított színpadon a cselekmény helyszíneinek jelzésére egy a commedia dell'arte-bői jól ismert függönyrendszeren kívül csupán székeket használnak. Mivel a színlapon nincs feltüntetve, gyanítható, hogy a színpadi tér és a jelmezek a rendező ötletei alapján lettek ennyire célszerűek. De nemcsak a tárgyi világ idézi ezt a minden elemében a nevettetést szolgáló megközelítést, hanem a színészek játékában felismerhető kifejezőeszközök is. Több jelenetben a beállítások, a mozgás, a gesztusok és az arcjáték is a metszetekről jólismert commedia dell'arte típusaira emlékeztettek. A Jékely Zoltán-féle fordítás alapján készült két részes változatban a szavak és mondatok kifejező költőiségén kívül a legkisebb szerepeket is beleértve, a figurák kidolgozottsága nyerte meg a nézőt. A néhány esetben egysíkúra sikeredett színészi alakítások pedig nem a társulatot szinte kettéválasztó korkülönbségek mentén születtek meg. Kora előrehaladtával sem veszített fényéből Gyurkovics Mihály (Gremio) színészi játéka, aki Bianca egyik kérőjének szerepében olyan technikai bravúrokat vetett be, amiket csak az igazán nagyok tudnak. Az így megteremtett karakterben senki sem kételkedett, legkevésbé abban, hogy ennek az öreg kérőnek a lány vagyonán kívül testének fiatalsága is kellene. Ezt a színészi teremtőerőt látva tűnt sokkal halványabbnak a fiatal Illés Oszkár a másik kérő, Hortensio szerepében. Színészi felfogásbeli különbség mutatkozott meg a színésztanodából nemrég kikerült Bárta Sándor (Grumio) tehetséges, Vérbő játéka és Érsek György (Curtis) alakítása között. Bárta minden jelenetben az aprólékosan kidolgozott mozgást is használta a figura megteremtésében. Érsek pedig a lélektani megközelítés nyomán játszotta el Petruchio másik szolgáját. Ennek a hagyományosnak is nevezhető színészískolának a képviselője Várady is, akit a Tudós szerepében láttunk. Sem ő, sem Bocsárszky Pál (Vincentio) nem tudták használni a rendező által választott színpadi formanyelv megkívánta igencsak összetett mozgást. A főszerepeket és a fontos szerepeket játszó fiatalokkal Boráros Imre m. v. (Baptista) sem minden jelenetben tudta tartani a lépést. A fergeteges tempójú, a mozgást mint kifejezőeszközt szervesen a játékba építő színészi iskolázottság a pozsonyi színművészeti főiskolán az utóbbi években tanult és tanuló fiatal színészek eszköztárán keresztül egészen más jellegű színészi játékot hoz értékként létre. Az a tény, hogy Fabó Tibor (Tranio) személyében a kivétel, csupán a szabályt és ilyetén az előadást erősíti. Ahogy az már ilyen igényes színészi munkát kívánó daraboknál lenni szokott, a játék igencsak nyíltan megmutatja a színészek közötti különbségeket. Leginkább persze a főszerepekben. Petrik Szilárd f. h. (Lucentio) és a szerelmét, Biancát játszó Tóth Éva kettőséből Lucentio volt a jellembeli árnyalatokban is gazdag figura. Ez az előadás pontosan megmutatta, hogy a fiatalok közül kik rendelkeznek csiszolt és fokozatosan érlelődő tehetséggel, s ki az, aki Tóth Évához és Illés Oszkárhoz hasonlóan sürgősen képzésre szorul. Fontos ez számukra, hiszen adottságaik vitathatatlanok. Dósa Zsuzsa, a makrancos Katalin szerepében a tőle már jól ismert telítettséggel játszott. Megmutatta a toporzékoló Kata álarca mögül ki-kinéző Katalint, akiben már felbuzog az asszonyi vér, s Petruchióban felismeri a neki tetsző férfit. Bocsárszky Attila visszafogottnak tűnő játéka az előadás legvégén kap értelmet, amikor Petruchio bizonyíthatóan a lélek mérnökeként nem leigázza, hanem magához emeli Katát. VisZont Biancából már nem toporzékoló kislány lesz, hanem vérszomjas családi diktátor. Dezsényi Péter rendezésében Kata igazából nem a sablonos makrancosságával fogadtatja el magát. A tudatosság mindvégig ki-kivillan szoknyája alól, s Dósa Zsuzsa ezt a kettőzött játékot kiválóan mutatta meg. A nézőt töprengésre az késztetheti, hogy keressen-e mindenáron aktualitásokat, mához szóló üzeneteket egy ilyen vérbő, tempójával a nézőt szinte a székhez szögező vígjáték előadásában. Amíg azonban eldönti a maga számára a kérdést, bizonyosan jól szórakozik a történet fordulatain, az emberi jellemek változatosságán és a nagy angol drámaíró meghaladhatatlan szellemességén. Ami manapság, az eredetiségért az eredetit is feladó előadásokat látva, ebben az esetben nem is kevés. DUSZA ISTVÁN Vitaigény és történelmi ismeretterjesztés Rendkívül gazdag tartalmú a História című történelmi folyóirat nemrég megjelent tavalyi, 9-10es duplaszáma. A bőség zavarával küszködhet akárcsak a puszta tájékoztatás is. Szinte valamennyi cikk és közlemény bővelkedik a történelemkedvelők érdeklődésére számot tartó ismeretanyagban, amely legtöbb esetben a legfrissebb kutatási eredményekre támaszkodik. Akárcsak megemlítve számba venni is elég lenne a térben és időben roppant sokszínű témasort, mely az ókori görög-római csatornázási és hulladékszállítási gondoktól a második világháború utáni stratégiai átrendeződésig, a Kínai-Turkesztán és a magyar őstörténet összefüggéseitől a nyilas hatalomátvétel és terror bemutatásáig terjed. A történelmi szemléletalakítás szakmai megalapozottságához hű igyekezettel szerzett elismerésről, de a dilemmákról is tanúskodik a szóban forgó szám külön rovatában közölt levél, melyet Göncz Árpád köztársasági elnök intézett a történelemtanárok konferenciájához. A levél - amint az a lapalji jegyzetből megtudható már a nyomdakész állapotba jutott lapszerkesztés elvégzése után érkezett, de az oldal áttördelése árán is a szövegközlés mellett döntöttek. Göncz Árpád a rá jellemző közvetlenséggel, ahogy írja,, egy politikus-író, botcsinálta történész gondolatfutamaként" kérte a kedves barátaimnak szólított történelemoktatóktól mondandójának fogadtatását. Annak a véleményének adott hangot, hogy a történelemtanítás módszere, talán maximaiizmus, tudományos igényesség folytán - mellékvágányra futott. Személyes, családi tapasztalatok alapján alakult ki az a benyomása, hogy saját kamaszkorától eltérően a mai diákok a történelemóráktól félnek leginkább, és a „matekot" tanulják játékosan. Az észrevétel valószínűleg a mind nagyobb érdeklődésnek örvendő História népszerűsítő eszköztárának csiszolásához is ösztönzésül szolgál. A mostani összeállítás láthatóan a változatosság és monotematikus szövegcsoport párosítására törekszik. Ezúttal az Út az atombombához címmel ellátott cikkegyüttes kap szinte jellegadó hangsúlyt. Magát a címlapot az 1945. július 16-i új-mexikói kísérleti atomrobbantásról készült színes felvétel tölti ki. A sápadtvörös háttérből kiütköző jellegzetes sárga gombafelhő az Atombomba 1945 aláírással eleve érzelmeket borzoló kíváncsiságot vált ki. Minden bizonnyal jogos izgalmakat sejtve juttatja előnybe az olvasó Teller Ede professzor előadásának Hirosimáról szóló, Egy döntés pszichológiája alcímet viselő szövegét, mely 1993 novemberében hangzott el az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Az előadást időközben közzétette a Fizikai Szemle című szakfolyóirat, ami aligha kérdőjelezheti meg a História-beli közlést. Igaz, sok olyan részlet szerepel abban a „hosszú történetben", melyeknek számos mozzanata a Teller professzorral készült rádió- és televíziós beszélgetésekből, valamint újságcikkekből azóta már ismertté vált. De szinte lélegzetelállító, amit az olvasó megtudhat a bomba előállításában részt vett tudósok és annak felhasználásáról döntő politikai mechanizmus közötti korabeli viszonyról. Ugyancsak figyelemre méltó fejtegetések olvashatók a jelzett témakörön belül az atombomba ledobása utáni nemzetközi erőviszonyok alakulását befolyásoló korabeli stratégiai körülményekről, amelyek a második világháború végkimenetelében gyökereznek. S/pos Péter írása érzékletes képet ad arról, hogy a sztálini Szovjetunió kelet-európai feltartóztatásának csak a vele való fegyveres összetűzés árán lehetett volna esélye, ennek kockázatát viszont az amerikai nagyhatalmi politika nem vállalhatta. Illúziónak bizonyultak a Szovjetunióval szembeni, az atomfegyver birtoklására támaszkodó „kemény kéz" politikájához fűzött angol remények. Az atomzsarolásra mint diplomáciai fenyegetésre biztatta Truman elnököt 1945 őszén egyik munkatársa: „Elnök úr, végül is ön atombombát rejteget a kabátja ujjában. Igen, így Truman. Csak abban nem vagyok biztos, hogy valaha is előhúzhatom onnan." Elgondolkodásra késztet, hogy a Kelet-Európa sorsát a hadászati szempontoknak alárendelő amerikai magatartással kapcsolatban Borhi László cikkében hangsúlyozza: az USA-nak 1943 decemberében nem volt a hivatalos politika szintjére emelt átfogó kelet-európai koncepciója. A szerző meglehetős lekicsinyléssel vélekedik a tervezés szintjén készült elemzésekről és javaslatokról, amelyek szerinte aligha jutottak el valaha is az elnök vagy az amerikai kormányzat magas rangú tisztviselőihez. Nos, az egyértelmű megállapítás némi kételyeket válthat ki azok után, hogy Romsics Ignác történész feldolgozta az amerikai State Department kebelén belül 1941 decemberében létrehozott Tanácsadó Bizottságnak a Magyarországgal foglalkozó anyagát. Ebből kiderül, hogy a tudósokból, szakemberekből és minisztériumi munkatársakból álló, a külügyminiszter által felügyelt Területi Albizottságban fontos, Magyarország háború utáni határaira vonatkozó javaslatok születtek. Ismeretes; hogy Roosevelt és külügyminisztere nem agresszornak, hanem „áldozatnak" tekintette a Németország járószalagjára került olyan „csatlós államokat", amilyen Magyarország is volt. S a bizottság tagjai még Németország és Japán esetében sem a „büntetés" vagy a „megtorlás" elvét követték, hanem a legkisebb változtatás elve mellett az etnikai méltányosságon alapuló határmódosítást szorgalmazták. így kezdetben olyan elképzelés is felmerült, hogy szlovák-magyar vonatkozásban számos magyar többségű körzet az anyanemzethez tartozzon. Ebből végül is csak a Csallóközre korlátozódó tervezet lett, amely a Magyarországgal szembeni többi területi javaslattal egyetemben - igaz, bekezdésekre és mondatokra zsugorodva bekerült az elnök számára készült tájékoztatóba, amit Roosevelt a második quebeci konferenciára, a Churchillel folytatott hadműveleti tanácskozásra vitt magával. Területi kérdések felvetésére végül is az amerikai diplomácia nem vállalkozott. De az amerikai magatartásnak köszönhető, hogy a magyarországi Ideiglenes Kormánnyal kötött fegyverszüneti szerződésbe nem került be a szlovákiai magyarok kitoloncolása, amit a potsdami értekezleten és a későbbiek során is nagymértékben a „korlátozott amerikai támogatás" hiúsított meg. Romsics Ignác kutatási eredményei, még az 1991-ben, a Valóság című folyóirat hasábjain megjelent tanulmány formájában is csak szűk körök számára váltak hozzáférhetővé. Kár, hogy a História nem sorolt be összeállításába a szerzőtől származó és a szóban forgó témával foglalkozó cikket is. Felmerül a kérdés, vajon a História az egyébként elismerést kiváltó szakmai-szemléleti következetességében nem élhetne-e a szaktudományos eredményekben is jelen lévő vélemények ütköztetésével. Az igyekezet alighanem a lap egyre gyarapodó olvasótáborának vitára fogékony befogadáskészségével találkozna. KISS JÓZSEF BACSÓ BELA: HATARPONTOK A nem megszüntethető távolság Magát a tényt történelmi adatok igazolják. A görög természetfelfogás, amely megteremtette a mitológia naiv természetköltészetét, hosszú fejlődési folyamaton ment keresztül, míg a naiv hit tiszta érzéséből a természet szentimentális szemléletévé emelkedett. „Mi ez a tétovázás? Mitől van ez a bizonytalan beszédmód?" - indítja hermeneutikai esszéket tartalmazó kötetét Bacsó Béla. Az írás első két mondata arra utal, miként jutott el a szerző aszemléletig. Aki szereti a filozófiát, azt a szerző könnyűszerrel meggyőzi, mi mindenre való e tudományág. „Kant óta a következő a filozófia szerepe: óvni az észt attól, hogy meghaladja annak határait, ami számunkra tapasztalatilag adott." (Foucault). „Az adottat pedig az ész elérhető legmagasabb fokának minősítették", teszi hozzá Bacsó Béla. Kétségtelen, hogy térszemléletünk igen bonyolult lelki adottság. Még nehezebb azonban a háttér öntudatára, ha úgy tetszik határpontjára eljutnunk. A háttér öntudata viszont a mélység. De voltaképpen mi a mélység? Hiszen a mélységet csupán elképzeljük, miközben az illúzió játssza a főszerepet, melynek elevenségét a gyakorlati tapasztalás fokozza. Azt, hogy egy kép a múlt ábrázolásával foglalkozik, általánosságában kivetítődik elénk a részlet, miközben különböző gondolataink támadnak. így használja ki a művész a szenvedély elemi térkiképzését, azokat a helyeket hangsúlyozva a rávezetett fénnyel, amelyek a mélységnek, a végtelenbe omlásnak az érzését kell, hogy keltsék. A dekonstruktivizmus és a hermeneutika, korszakunk két alapvető gondolkodási iránya közt némi különbség rejlik. Erre próbál meg a szerző rávilágítani. De hát éppen ezért marad meg az emberiség számára a művészet annak, ami „sok gondolkodásra ösztönöz" (Kant). S mondhatnánk, amilyen az ember, olyan a - képzelete. Mindannyian változunk az idővel. A környezet változása alól nem vonhatja ki magát senki. Ez a hatás nem tudatos, de lassú, fokozatos és kétségtelen. Módosítja felfogásunkat, bővíti képzelőerőnket, gazdagítja szemléleteinket, de faji tulajdonságaink megmaradnak. Csak azt olvaszthatjuk magunkba, ami összhangban van lelkünkkel, rokon velünk, megfelel temperamentumunknak. Ezt látjuk Bacsó Bélánál is, aki beletekint a művészetbe, s ezen keresztül önmagába is. Egyszóval filozofál. A szerző a kötet második felében behatóan foglalkozik egy-egy művész alkotásaival, így például Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének értelmezésével, Milan Kundéra Halhatatlanság című regényével, József Attila lírájával, Kukorelly Endre költészetével. Nem feledkezik meg a képzőművészekről sem. Közülük Rembrandt A három kereszt című rézkarcát elemzi, rövid írásban szól Kari Schleinkoferről, A festészet mint az analógiák kinyilatkozása címmel, vagy Horkay képeiről Az átfestett írásban, majd A forma és a Nyitott című írásban Karátson Gábor képeit elemzi. Utóbbiból egyetlen mondatot lássunk ízelítőül: „Karátdon Gábor a legvalóságosabbnak beállított valóság képeit festi át, hogy makacs ragaszkodásunkat a valóság-evidenciákhoz megrendítse, s csak annyit mond: Amúgy is és Még jóval több." Bár Bacsó könyve nem könnyű olvasmány, mégis ajánlhatjuk mindenkinek, legfőképpen azoknak, akik szeretik a klasszikusat, de mégis valami mást. (T-Twins Kiadó, Budapest, 1994) TURCZI ÁRPÁD FÜLEKI ZSAKSZINHAZ Hiszi, nem hiszi A Csirkefej után új darabot készül előadni a füleki Zsákszínház. A társulat ezúttal egy két részből álló komédiát vállalt fel, Alfonso Paso: Hiszi, nem hiszi című művét. A szórakoztató darabot 12 színész adja elő. A bemutatóra január 14-én, 18.00 órakor kerül sor a füleki Vigadóban. A darab rendezője ezúttal is Mázik István, aki elárulta, hamarosan új darabot tűznek műsorra. Tervei tehát vannak a csoportnak, amely készül az idei Jókai Napokra is Komáromba. Addig is várják a meghívásokat, szívesen ellátogatnak minden helyre, -magMécs Lászlóemlékünnepség Január 8-án, vasárnap délután 15.00 órakor a Pozsonyi Magyar Kulturális Központban emlékünnepséget tartanak Mécs László születésének 100. évfordulója alkalmából. A költő életútjáról Turczel Lajos irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanártart előadást. A műsorban fellép Boldoghy Olivér és Molnár László, valamint a ferenciek templomának kórusa, Duka Zólyomi Emese karnagy vezetésével. A műsor szervezője: Kajla Júlia - Zsüli. - y -