Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1995-01-05 / 4. szám, csütörtök

1995. január 5. RIPORT ft/sz órsl A VIZSGÁLAT SZERINT MULASZTÁS NEM TÖRTÉNT A halott a bűnös? A daganatos megbetegedések a halálokokat tekintve a máso­dik helyen állnak. Leggyakrabban tüdő-, gyomor- és vastagbél­rákban halnak meg, de számottevő az emlő-, a nemi szervek rákjában és urológiai rákban elhunytak száma. Jelenleg a kö­zép-kelet-európai régióban a daganatos betegségek nem je­lentik az elkerülhetetlen végzetet. Az orvosi kezelés meg tud­ja menteni az embereket a haláltól. Korán felismerve a kezdődő bajt, megfelelő orvosi beavatkozással az esetek többségében megelőzhető az állapot súlyosbodása, és bizto­sítható akár az egészség visszaadása is - állítják a kutatóorvo­sok, az onkológusok, csak arra nem térnek ki, mi rejlik a „ko­rán felismerve" kifejezés mögött. Pedig ez lényeges kérdés. Még november közepén pa­naszlevél érkezett a szer­kesztőségbe, amelyben a fia el­vesztése miatt lelkileg összetört édesanya felteszi a kérdést: ho­gyan történhetett meg, hogy 18 éves, életerős fia hónapokig tar­tó egészségügyi panaszait a kör­zeti orvos nem vette komolyan, pedig rosszullétei mögött halálos betegség bújt meg? Hetente az orvosnál Boros Szerén nem tud bele­nyugodni fia elvesztésébe. Nem talál megnyugvást, lelki békét, mert úgy érzi, az orvos mulasz­tást követett el: fiát nem kezelte. - Ha azt tapasztaltuk volna, hogy a körzeti orvos, kihasználva minden lehetőséget, megpróbál­ta volna Iván fiunkat megmente­• ni; vagy elküldte volna szakorvo­sokhoz, talán könnyebben visel­nénk a fájdalmat. Hibáztatom magamat, miért is hagytam, hogy a falusi orvoshoz járjon, amikor láttam, nem tesz érte semmit, és nem is küldi sehová. Amikor nagy sokára más orvoshoz for­dultunk, a betegség olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy menthetetlen volt. Persze, halála napjáig nem akadt orvos, aki kö­zölte volna velünk, fel kell készül­ni a legrosszabbra. Mindvégigazt állították, noha Iván állapota sú­lyos, fiatal, erős szervezete meg­birkózhat a betegséggel. A fiunk iránti szeretet nem engedte, hogy a halálra gondoljunk. Ret­tegtünk és reménykedtünk - sír­ta el magát, s amíg megnyugo­dott, az asztalra készített fény­képalbumot nézegettem. - A gyermekem focizott, spor­tolt, súlyemelőversenyeket nyert még akkor is, amikor érthetetlen rosszullétek gyötörték. Furcsáll­tuk, mi lehet ennek az oka, s or­voshoz küldtük - fogott beíe a családi tragédia összefoglalásá­ba. Elmondásából kiderült, hogy Iván már tavaly januártól rend­szeresen megfordulta körzeti or­vosnál. Tavasszal furcsa lábfá­jással, szokatlan fáradékonyság­gal küszködött, amit az orvos a sportolásnak tulajdonított és He­paroid-kezelést ajánlott. Annak ellenére, hogy a beteg panaszai nem szűntek meg, az orvos nem kutatta a baj okát. A kiváló spor­toló hírében álló fiatalember ta­lán szégyellte is gyengeségét, megpróbált úgy élni, mint azelőtt, sőt a május 2-ai sorozáson sem említette rosszulléteit. Igaz, a ka­tonai parancsnokságra küldött kórlapjában utalás sincs arra, hogy az utóbbi hónapokban rendszeresen látogatta a körzeti orvosát. Május második felében, mint a surányi mezőgazdasági is­kola diákja részt vett a kötelező komlóbrigádon, ahol ismét ko­moly hát- és hasfájdalmak gyö­törték. A barátnőjének küldött le­vélből utólag kiderült, hogy fáj­dalmait Dynil tablettákkal tompí­totta, így rosszulléte a pedagógu­sok előtt is rejtve maradt. Amikor két hét elteltével megérkezett, édesanyjának feltűnt sápadtsá­ga és súlyvesztesége is. Orvos­hoz küldte. A körzeti orvos has­izomgyulladásra gyanakodott, és a fájdalmak elviselésére intette a fiatalembert. Mivel ezek nem szűntek meg, ismét felkereste az orvosát. Június elején a hasfájás­hoz derék- és gerincfájdalmak társultak, amit a körzeti orvos Ibufen és Nospa gyógyszerekkel akart megszüntetni. Kezelése si­kertelennek bizonyult. Június 7­én végül belátta, Ivánnak szakor­vosra lesz szüksége, ezért június 13-ra, a komáromi egészségügyi intézetben neurológiai vizsgála­tot beszélt meg számára. A fiatalember unva a rosszullé­teket, a hányingerrel párosuló hasfájást a megbeszélt termi­nust mellőzve, már másnap fel­kereste a neurológust. Feleslege­sen, mert az orvos ragaszkodott a megbeszélt időponthoz. Június 10-én, amikor hazatért az iskolá­ból, annyira rosszul érezte ma­gát, hogy ellenkezés nélkül hagy­ta, édesapja szállítsa be a kórház ügyeletére. Aznap este beindult a gépezet. Ivánt ultrahanggal vizsgálták meg, s mivel az orvos belső szer­vein súlyos elváltozásokat látott, további vizsgálatokat ajánlott. A fájdalmak megszüntetésére csil­lapítót adott, s utalt arra, ha a hét végén állapota netán rosszabbo­dik, jelentkezzen a kórház felvé­teli osztályán. A következő héten Ivánt naponta vizsgálták, az orvo­sokhoz édesapja kísérte. Ő vitte el Dunaszerdahelyre is, ahol júni­us 20-án számítógépes réteg­röntgen segítségével végezték el a diagnosztizálást. Ezt követően került előbb a komáromi, majd június 22-én a pozsonyi Dérer kórházba. Mivel a fiatalember alapbetegsége rosszindulatú da­ganat volt, június 30-ig az urológi­ai osztályon kezelték, majd a se­bészet intenzív osztályán feküdt, ahol annak ellenére, hogy há­romszor megműtötték, életét megmenteni már nem tudták. Boros Iván szeptember 4-én, több hetes szenvedés után meg­halt. Naponta a kórházban - A férjemmel naponta autóba ültünk, és Pozsonyba utaztunk. A gyerekben tartottuk a lelket ak­kor is, amikor a harmadik műtét után hasüregét nyitva hagyták, s csak csövek lógtak belőle. Voltak időszakok, amikor jobban érezte magát. Azt tervezte, mi lesz, ha hazakerül. Kismotorra vágyott. Készült arra, hogy meglátogatja a körzeti orvost, és számon kéri, miért nem küldte azonnal szak­orvoshoz. Mivel a fiam már nem kérhet számon semmit, helyette mi tesszük fel a kérdést: miért nem küldte más orvoshoz? A po­zsonyi szakorvosok tőlünk kér­dezték, miért késtünk ennyit, mi­ért csak most hoztuk a kórházba, noha az is igaz, velünk az alapbe­tegségéről s arról, hogy a gyom­rán, a máján és a tüdején rákos áttételeket találtak, senki nyíltan nem beszélt. Csak szeptember negyedikén, amikor annak el­lenére, hogy szinte öntötték belé a vért, amit nyomban kihányt, kö­zölték, hogy nincs remény. Pedig Iván eszméleténél volt, s mivel fájdalmak kínozták, csillapítóért könyörgött. Délután fél négykor jajgatva kérte, segítsünk rajta, mert meghal. Fél ötkör kiküldtek a kórteremből, a kórházból. Dur­ván, kíméletlenül megkérdezték: látni akarja, hogyan hal meg a fia? Hagytam magam elzavarni, pedig ott kellett volna maradnom mellette. Hogy halála pillanatá­ban ne legyen egyedül. Hogy fog­jam a kezét. A lelkiismeretem tiszta A Boros család panasszal for­dulta komáromi kórház igazgató­jához, kifogásait eljuttatta az egészségügyi minisztériumba, a komáromi katonai parancsnok­ságra, sőt a hadügyminisztérium­Iván a református temetőben alussza örök álmát (Méry Gábor felvétele) ba is. A katonaságtól azt kérdez­ték: miként fordulhatott elő, hogy a május 2-ai sorozáson a gyerme­küket katonai szolgálatra alkal­masnak találták?! Nem tagad­ták, a kórháztól, a minisztériumi vizsgálattól a körzeti orvos elma­rasztalását remélték, mondván, az orvos kora tavasztól június elejéig Ivánt nem kezelte, nem vizsgálta kellően. A három és fél hónapos semmittevést kérték számon. Nem többet, nem keve­sebbet. A nemesócsai körzeti orvost az ebédszünet idejében keres­tem fel. Noha Boros Iván ügyé­ben hajlandó volt nyilatkozni, ne­vének közlésétől elzárkózott. Ál­lította, mivel a 18 esztendős fia­talember mindig más és más pa­nasszal kereste fel, nem feltéte­lezhette, hogy komoly baja lehet. Nem volt oka arra sem, hogy vér­vételre, esetleg szakorvoshoz küldje. Amikor viszont a páciens gerincfájdalmakra kezdett pa­naszkodni, neurológushoz utal­ta. Úgy érzi, Iván érdekében töb­bet nem tehetett, lelkiismerete nyugodt, tiszta. Kifogásolta vi­szont azt, hogy Borosék, holott szomszédok, soha nem kérdez­tek rá gyermekük egészségi ál­lapotára. December elején levélben ­„fontosnak tartva az olvasó ob­jektív tájékoztatását" - kiegészí­tette mondanivalóját. Leírta, hogy Boros Iván alapbetegsége „az egyik legrosszindulatúbb volt", amely a korai stádiumban sem panaszt, sem tünetet nem okoz, noha szinte azonnal me­tasztázisokat (áttételeket) ké­pez. Utalt arra, hogy maga Boros Iván nehézségeinek kezdeti tü­neteit május 14-ében jelölte meg, tehát nem érti, hogy a fiú édesanyja miért emleget több hónapos késést! Figyelmeztetett arra, hogy Iván mindvégig foci­zott, elutazott a komlóbrigádra, sőt megnyerte a súlyemelőver­senyt, amiből arra következte­tett, egészségi panaszai nem le­hettek. Nem történt mulasztás A komáromi kórházigazgató 1994. november 29-én levélben tudatta a családdal, hogy a ne­mesócsai körzeti orvos előírás­szerűenjárt el, nem mulasztottéi semmit. Az ügy tisztázása érde­kében december másodikára személyes beszélgetésre hívta meg a szülőket. Az igazgató érdekes módon Boros Iván kezelését csak május 30-tól kísérte figyelemmel, pedig maga az orvos május 14-ét em­legetett. Nem vett tudomást ar­ról, hogy a fiatalember tavaszi lábfájása, fáradékonysága, majd a hasi fájdalmai nem keltették fel a körzeti orvos figyelmét. Eszébe sem jutott, hogy ezek akár intő jelek is lehettek, hogy természetellenes, ha egy sporto-i lónak annyi a panasza. Azzal fog­lalkozott, ami azután történt, hogy a család megelégelte az eredménytelen orvoshoz járást, és a készültségen keresett segít­séget. Az igazgató nem beszélt arról sem, hogy az ultrahangvizs­gálatot követően, sejtve a halá­los kór elhatalmasodását, Ivánt miért nem utalták azonnal kór­házba. Nem panaszkodott A komáromi katonai parancs­nokságon a sorozás körülménye­it tudakolva a következőkről sze­reztem tudomást: A sorozáson részt vevő fiatalemberek kész kórlappal érkeznek, melynek ki­állításáért a kezelőorvosuk felel. A sorozáson gyors vizeletvizsgá­latot végeznek, vérnyomást mér­nek, majd a bizottság orvos -tag­ja a leendő katonákat egészség­ügyi állapotukról faggatja. Ez tör­tént Boros Iván esetében is, aki célzást sem tett arra, hogy pana­szai lennének. A tájékoztatást adó tiszt elmondta, hogy a had­seregben Ivánnal nagy terveik voltak, focicsapatuk erősítését remélték tőle. Nem tagadta, ha­lála megrendítette őket is. Ennyi a történet. Mindenki megtette a kötelességét, senki nem tehet semmiről, noha az Ivánt kezelő urológus furcsáll­ta, hogy a körzeti orvos a fiatalember hasában nem tapin­totta kl a gyermekfej nagyságú daganatot. A vizsgálat azon­ban leszögezte, mulasztást nem követett el senki. Boros Iván meghalt. Talán ő követte el a hibát. Mert be akarta bi­zonyítani - szüleinek, szerelmének, bátyjának és öccsének, barátainak, de legfőképp önmagának -, hogy múló bajról lehet csak szó. Mert 18 évesen sportolni, focizni, szeretni akart. Élvezni az életet. Mert nem jajgatott, nem köve­telőzött, szinte szótlanul figyelte súlycsökkenését, mert fér­fiként viselte az egyre fokozódó fájdalmakat, s a körzeti or­vos segítségével akart úrrá lenni rosszullétein. A tényleges segítség, sajnos, későn Jött. így kellett történ­nie? PÉTERFISZONYA HÍRVIRÁGOK Peking, a tojásfovaros. A világ legnépesebb orszá­gának a fővárosa tojásból is a legtöbbet mondhatja a magáénak. Tavaly majd 600 ezer tonna tojást termeltek a pekingi baromfite­nyésztők, s ezzel az eredménnyel megelőzték a világ összes met­ropolisát. Egy pekingi egyébként a China Business Times című kí­nai lap adatai szerint évente átlagosan harminc kilogramm tojást fogyaszt el. Nemes, nem a tied a leves! Sir Isaac Newton le­származottai tiltakoznak amiatt, hogy Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök az általános tömegvonzás törvényének felfe­dezőjét belefoglaltatta saját bárónői címerébe. Az egyszerű sza­tócs gyermekéből lett első angliai miniszterelnök asszony nemré­gen kapott nemesi rangot. Richard Newton nyugalmazott vadőr, a nagy fizikus legidősebb leszármazottja a Sunday Times lapjain „közönségesnek" és „arcátlannak" nevezte a politikus asszony magatartását, szerinte illőbb lenne, ha az ex-kormányfő a „névte­len szatócs" alakját mintáztatná meg újkeletű nemesi címeré­ben. A szivarnak nemcsak szaga van. AZ ára is exklu­zív az abból a sorozatból származó szivarnak, amelyet Kolum­busz Kristóf emlékére gyártottak tavaly Kubában. Egyetlen darab 500 márkába kerül, a teljes doboz 25 ezerbe. A széria minden egyes darabját megszámozták. A 001-es számút Fidel Castro kapta. Egy pisztoly Is lehet okos. Az Egyesült Államokban a fegyvertechnika legújabb eredményeinek felhasználásával már készül egy olyan fegyver prototípusa, amelyből kizárólag tulajdo­nosa tud lövéseket leadni. A kutatáshoz a San Diego-i nemzeti kutatóintézetet is segítségül hívták, annak ellenére, hogy e labo­ratóriumban elsősorban atomfegyverek gyártására szakosodtak. Az új, „intelligens" revolver és pisztoly már 1996-ban védheti az ország biztonsági szerveit, mivel elsősorban a rendőrségnek és az FBI-nak szánják azokat. A Pulton Arms nevű kis houstoni fegy­vergyár már megkezdte a tulajdonos mágnesgyűrűjére reagáló pisztolyok egyedi gyártását. Az okos fegyver mintegy ezer dollá­rért hamarosan kapható lesz. ízletes ÓVSZerek. Az Európai Unió figyelme sok minden­re kiterjed, ezúttal az óvszerek kerültek sorra. Már elkészült az 1995. évtől érvényes kondomszabvány. Az előírásoknak megfe­lelő gumi befogadóképessége 18 liter levegő. Csak nagyobb mennyiség esetén igazolt a durranás. Egy szabványkondom át­mérője 49-56 milliméter, hossza 17 centiméter. Az egyik német óvszergyártő cég 150 fiatalt „dolgoztat" az új termék kipróbálá­sán arra figyelve, hogy melyek azok a kondomtulajdonságok, amelyek a legkedveltebbek használat közben. A párok havonta húsz különféle színű és ízű gumit kapnak, s ezeket kell „munka közben" osztályozniuk. Az eredmények szerint a gyümölcsízűek vezetnek a listán. Pofozási leckekínálat - honatyáknak. Majd kilenc év után ismét együtt a nagy páros: művésznevükön Bud Spencer és Terence Hill, a mázsás pofonok filmbeli osztogatói. A páros 1985-ben vált el nagy barátságban. Bud Spencer tavaly töltötte be 65. életévét, saját bevallása szerint 158 kilót mutat alatta a mérleg. Terence Hill tíz évvel fiatalabb, és 80 kilóval könnyebb. Európában december 22-én volt a „Karácsonyi pofo­nok" című új fimjük bemutatója, amelyet 108 ország vásárolt meg. A filmet beharangozó római sajtóértekezleten őszinte meggyőződéssel vallották, hogy nem érzik az idő múlását. „Újra találkozva ismét gyermekek lettünk" mondták, s ugyancsak bíz­nak abban, hogy a mai közönség is szeretni fogja meséjüket. Büszkék arra, hogy egyetlen filmjükben sem hangzott el soha egyetlen csúnya szó, soha nem ábrázolták önmagáért az erősza­kot. Az olasz belpolitika aktuális viharairól nem voltak hajlandók nyilatkozni, mondván, mindketten már évtizedek óta az óceán túlsó partján élnek. Csak annyit jegyeztek meg, hogy látták a te­levízióban, miként pofozkodnak a parlamenti üléseken a képvi­selők. „Szó, ami szó, igazán eljöhetnének hozzánk leckéket ven­ni" értékelték a honatyák teljesítményét. Fűszerarchívum - közhasználatra. A jelen és a jövő számára a fűszerek évezredes történetét térképezi fel az az egyedülálló archívum, amelyet Münchenben hoztak létre. Az adatbankot a müncheni műszaki egyetem táplálkozástudományi intézete világszerte összegyűjtött, mintegy 9500 dokumentum­ból állította össze. A legtöbbjük angol eredetű, de németül, ma­gyarul, szláv nyelveken, japánul, kínaiul és koreaiul íródott szá­mos gasztronómiai anyag is bekerült a levéltárba. Az adatbank bárki számára hozzáférhető. (k-s)

Next

/
Thumbnails
Contents