Új Szó, 1995. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1995-01-17 / 13. szám, kedd

1995. január 131. MINDENNAPI BŰNÜGYEINK ÚJ SZ

ÓL9] MECS LASZLO SZULETESENEK 100. EVFORDULOJAN M ECS LAS ZLO: Vándor, mondd

5 hol van otthonod? A patak szülőanyja nem a hegy. A patak mindég vissza, hazamegy. Nem bántja sem gát, se szerencse-kegy, mindég biztos,'mert mindég hazamegy. Nemcsak biztos, de vidám harsogó, ugródeszkája minden zuhogó. Néhol feljajdul s tajtékkal kicsap, könnyében szivárvány van s nincs iszap. S mert nincs iszappal tele kebele, ha hószínlábú lányka lép bele, nem piszkítja be: pillanat alatt piros csókot cuppant rá, s elszalad. Bátran kacag, egészséggel jajong, ha belehull korhadt ág, holt falomb, rothadt vadalma s más élet-szemét: a ritmusából nem veszít zenét. Ha behajtják dolgozni a malomba, ott is belékacag a fájdalomba. Ha gyárba küldik: gépek csúnya piszkát, munkások kormát mossa, s újra tiszták, kifut, kövek közt hempereg, viháncol, s víg gyónássai minden szennyet kitáncol. így szép! Szívének így van igaza! Pataklábbal én így megyek Haza! Nem fontos, merre zúg a Tengerem. Szebb emberségem hazaterelem. S ki hazamegy: munkája, könnye, csélcsap csatangolása, naplopása célt kap. Ki nem megy haza: mint mocsár, halálig poshad, s még gyöngye is iszappá mállik, nincs mersze jajt, kacajt kiáltani, unalom-lanton új húrt váltani. Ki nem megy haza: mint a Szaharában bukdácsoló folyó, teng-leng magában, s beissza, bánat-kétely és homok. - Mondd, földi vándor, hol van otthonod?? (1940) A költői életmű újjáéledésének esélyei S

ajátosan stilizált televíziós környezetben elevenedtek meg a múlt évi Szent Istvánnapi ünnepi adásban az elfelejtett Mécs László versei. Úgy tűnt, a költő mintha ezzel találna vissza a széles nyilvánossághoz. Rónay György az 1971-es válogatott Mécs versek kiadásához írt terjedelmes tanulmányban felvetette óhajként a televízió lehetőségét, a „mondott" szót „kiegészítő megjátszott" szó leleményét. Orális költészetnek nevezte Sauvaegot, a neves francia-magyar filológus Mécs László verseinek kisugárzását. Attól kezdve, hogy 1923-ban Ungvárott a szó szoros értelmében beugrott egy színész helyett, és saját maga adta elő versét, a pódium megszállottja és ünnepeltje lett Dél-Szlovákia kisvárosaiban és az egész magyar nyelvterületen. Erdélyben még Ady édesanyja is türelmesen várta a végül is betiltott fellépését. Saját verseit szavalva szerzett - igaz, a már említett francia kutató szerint talán egyedi és ismételhetetlen - elismerést Párizsban is. Persze, a televízióbeli megemlékezés csak visszfénye volt az egykori tömeghatásnak. Inkább csak a rendszerváltás utáni, a költő emlékének adózó tisztelgésként pattant ki az elgondolás, mintsem tartós költői jelenlét iránti igény érzékeléséről vallott volna. A több mint negyedszázados elhallgattatásra ítélt, s 195356 között koncepciós per áldozataként börtönbüntetést is szenvedett költőnek a szlovákiai magyarság két háború közötti legnagyobb hatású lírikusának jelenvalóságát nemcsak a versek hozzáférhetősége határozza meg. Amikor a 60-as évek közepén Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán kísérletet tett Mécs Lászlónak a hatalom által végül is meghiúsított rehabilitálására, a verseken kívül mindketten hangsúlyozták a korabeli kultúrtörténeti háttér élő hagyománnyá válását is. Talán úgy vélték, hogy ez majd mágneses teret teremt költészete számára a társadalmi befogadóközegben. Erre azonban csak a rendszerváltás után teremtődtek meg a feltételek. Úgy tűnik, a szociális problémák mai jelentkezése hatványozhatja meg kiváltképp Mécs László költői vonzerejét. O-^ociális rapszódiáknak OZ. nevezi Turczel Lajos professzor az Irodalmi Szemle hasábjain most megjelent tanulmányában Mécs Lászlónak a szegényekkel és elesettekkel együttérző, lírai hevülettel teli odaadását. Első nagy szociális verséből, A nyomor balladájá-ból éles társadalomkritika is kicsendül, s ez később is nem egyszer felmerül. Szociális helyzetképeinek kiélezettségét mégis inkább a humanizmusban feloldódó jóság és szeretet hirdetése hatja át. E küldetéstudattá fokozódott életjobbító költői hitvallástól viszont ő maga is megtagadja a szociális ellentétek ütköztetését. „Szeretik költészetemet szociálisnak nevezni, pedig nincs igazuk. Inkább úgy mondhatom, hogy ez nem más, mint az életben erősen hangoztatott evangélium." - vallotta 1926-ban egy vele készült beszélgetésben. De amikor Mécs László „lelket olt az evangéliumból", a szegénységnek mint léthelyzetnek mély, személyes átéléséből meríti az indíttatást. Apja, a falusi kántortanító a mezei munkától sem idegenkedett, hogy ötgyermekes családja számára szerény megélhetést biztosítson. Amikor 1920-ban a két évvel korábban pappá szentelt Mécs László a premontrei rendi egyéves helyettes tanárkodás után Nagykaposra került plébánosnak, egyaránt alkalma nyílt a valóságos és költői szeretetgyakorlásra. A lélek legbensőbb rezdülését nem hagyhatta érintetlenül, hogy a módos kálvinista gazdák a katolikus pap kérő szavára fuvarozták a karácsonyi ajándéknak szánt tűzifát ínséges.híveinek hajlékába. Az itt szerzett élmények erősítették a késztetést a szociális gondok közösségi méretű érzékelésére és költői kifejezésre juttatására. A közvetlen életközelség a pódiumokon áramkört teremtő forrássá vált. Nem kétséges, hogy a piacgazdaság kialakulását kísérő mai szociális feszültség hirtelen támadt légkörében épp a személyes érzelmi közvetlensége folytán válthat ki egyre élénkebb visszhangot Mécs László szociális fogantatású lírája. Alighanem múlt és jelen sajátos egymásbajátszásával egyfajta hagyományéledés és újjáteremtés veszi kezdetét. Felsejlik kor és művészettörténeti anyag, valamint eleven versbefogadás kölcsönhatása. Hogy milyen életerővel, nemcsak a versek eredendő hatásától függ. Sok múlik az irodalmi élet reagáláskészségén, a társadalmi közhangulattal érintkezést kereső ösztönzéseken - főként a jövőt illetően. Mert a piacgazdaság csak a szükségletek kölcsönös figyelembe vételével kerülheti el a súlyos megrázkódtatásokat. A versengés csak úgy válhat gyümölcsözővé, ha az ember fő ellenségét nem versenytársában, hanem az elembertelenedő társadalmi, gazdasági és politikai mechanizmusokban látja meg. S ez az etikai megközelítés találkozik a keresztény szereteteszménnyel és az általános humanitáselvvel. De még mindig csak kérdés, hogy miként lehet Mécs László lírájának szerepe ennek az erkölcsi rendszernek erkölcsi, magatartásbeli . megalapozásában. Épp így mába lendülő és jövőbe mutató ívelése van annak a testvériség-lírának, mely robbanásszerűen avatta költészetté Mécs László 1923-ban megjelent első verseskötetét, a Hajnali harangszót. Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán említett rehabilitálási szándéka adott érzékletes jellemzést arról a korabeli közösségi és korhelyzetről, amikor „az összeomlott Magyarország még a lelkekben töredezett tovább" (Szalatnai), s a kisebbségi állapotba zuhant felvidéki magyarság körében a katolikus költő, Fábry Zoltán szerint „mindnyájunk vágyát, akaratát, mentő szavait hangozza... egyformán költője kereszténynek, magyarnak, szlováknak, szegénynek, gazdagnak." A

megértés és a békés eggyüvétartozás világgá kiáltása volt ez, ahogy a „magyar lányt, tót fiúcskát testvér-táncra" pöndörítő, örömérzettől áthatva átkot szórt arra, „ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gyűlöl szombaton." A kisebbségi önmegmaradás talált roppant erkölcsi-szellemi erőforrásra az emberhez és az egész emberiséghez szóló üzenetben. Az egyedül járható útra ráébresztő erő árad a versből napjainkban is, amikor ellenségképek kísértései árnyékolják be térségünk népeinek együttélését és boldoguláskeresését. De a hatásban ott vibrál a katarzisigény is, melyet Mécs László költősorsának alakulása vált ki. Mert ennek tükrében a mai emberre leselkedő buktatók is felsejlenek. A nemzeti érdekeket és népek egymásbecsülését roppant érzékenyen érintő kihatással bír minden leírt és kimondott szó. S a politikai parancsuralomtól szabadulva nem könnyű eligazodni a politikai élet útvesztőiben. Mécs László 1938ban az anyatesthez visszakerült kisebbségi magyarság tagjaként és magyar költőként adott hangot örömérzésének, nem sejtve a tragédiába sodró nemzetközi-politikai fejleményeket. S a Vigília című katolikus folyóirat névleges főszerkesztőjeként nem volt elég tájékozott és éber, hogy elejét vegye magyar költőket faji alapon kirekesztő alantas írás tudtán kívüli megjelenésének. Ennek ódiumával szemben a magyarázattal szolgáló védekezés lehetősége sem adatott meg számára. Évtizedeken keresztül homályba vesztek a humanizmusából fakadó, a fasiszta erőszakkal szembeni költői megnyilatkozásai is, nem különben az a tény, hogy az „Imádság a Lunatikusért" című 1942-ben megjelent Hitler-ellenes verséért a német követ kiadatását kérte. A Horthy-rendszert a hitleri Németországhoz fűző kötelékek ekkor még lehetővé tették, hogy magyar bíróságatulajdonképpeni felmentéséhez elégségesnek tartsa a papköltő ugyancsak szellemes kijelentését, miszerint „se a hősök, se a szentek nem normális emberek". M

écs László centenáriumán talán már elmondható: elvesztette talaját az eszmei központú egyoldalú számonkérés, amely nemcsak a bukott rendszer elmúlt évtizedeinek kultúrpolitikájából ered. Míg Fábry Zoltán, Szalatnai Rezső, Vozári Dezső és Jócsik Lajos Szlovákiában a szociális radikalizmus megtorpanását rótta fel, Magyarországon a hazafiatlanság árnya vetődött rá, a mértékadó Nyugat című nagytekintélyű folyóirat líraeszményének olyan kiemelkedő alakjai pedig, mint Babits Mihály, Bálint György, József Attila, Illyés Gyula és mások a katolicizmus eszmei fogsága miatt mondtak róla többek között a költészeten kívüliséggel egyet jelentő ítéletet. Csak 1969-ben látott napvilágot Vas Isvánnak az az írása, mely kétségbe vonta az akkori megítélés érvényességét. Rónay György és Rónay László árnyaltságot követelő elemzései a 70-es 80-as években csak a Vigília hasábjain és versválogatások utószavaként jelentek meg. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a nyugatosok értékítéletébe belevetült Mécs László költői műgondjáról alkotott elmarasztaló vélemény is. A költő ugyanis ennek elhanyagolását, a pódiumi, sokszor pózzá merevedett szerepléseknek nem ritkán alárendelt kezelését szinte erényként emelte „ars poeticává". Mindmáig hiányzik annak a határvonalnak a megvonása, melyen túl szabadon kibontakozhatna a gondos műelemzés, hogy elválhassanak a gyöngyszemek (ilyenekre Paul Valéry is utalt a Mécs László-versválogatás francia fordításához írt előszavában) a selejttől. T

ársadalmi, irodalmi-esztétikai és befogadási körülmények összhatásának és együttes vizsgálatának alighanem" kulcsszerepe lehet Mécs László költészetének tartósabb újjáéledésében. KISS JÓZSEF Születésének centenáriumán akár azt is mondhatnánk, hogy az immár 17 éve elhunyt, és mesterségesen elfeledtetett költő feltámadt. Se szeri se száma az írásoknak, megemlékezéseknek; alapítványok, egyesületek veszik fel nevét, versei új kiadásokat érnek meg, és immár nem tabu nevének kiejtése, életművének méltatása. Alkotótevékenységét sokféle szempontból boncolgatták és értékelték, ezért csak egy látszólag perifériális életrajzi kérdést szeretnék érinteni. Ez pedig az, hogy milyen hatással volt Mécs László közéleti tevékenységére és költészetére a tény, hogy tíz évet Nagykaposon (1920-1930), tizennégyet pedig Királyhelmecen (1930-1944) élt le. Leszögezem, nem arról van szó, hogy e két közeli kisváros melyike volt rá nagyobb hatással mert efféle „belemagyarázási kísérletnek" is lehettünk már tanúi - hisz ő maga így a kérdést sohasem tette fel, ami a Ihlető'választott szülőföld későbbiekből és a leghitelesebb forrásból kiderül. Inkább azt kell - véleményem szerint - vizsgálni, milyen nyomot hagyott ittléte Bodrogközben és Ung-vidéken, s hogy mit köszönhet a költő a Nagykaposon majd Királyhelmecen töltött éveknek. A közéleti ember a kortársak emlékeztében még elevenen él. Ung-vidéken még viszonylagos bezártságban élt, de ott is maradt nyoma jótékonyságának és mély emberségének. Királyhelmecre már érett, ünnepelt, mai szóval „befutott" elkotóművészként érkezett. Innen - a határ közelsége és akkori nyitottsága miatt"- könnyebb volt utazgatnia; ekkor kezdte el azt a sajátságos, zaklatott, rendkívül dinamikus életmódot, ami ezt a korszakát annyira jellemezte. Mégis, a béke szigeteként ott volt neki a plébánia csendje, ahol haláláig visszavárta édesanyja, aki a királyhelmeci temetőben lelte meg végső nyugalmát. A sok utazgatás, távollét miatt nem tudta szabályosan teljesíteni alapvető papi hivatását, amit felettesei elnéztek neki, de megbocsátottak a királyhelmeci hívek is, akik közül nem egy, talán még magának sem bevallottan, a plátói szerelem nyomaival fogadta a szép szavú és küllemű pap visszatéréseit. Közéleti emberként, mintegy néptribunként, ott állt 1938 őszén a királyhelmeci Hősök terén, oldalán Virág Béla református esperessel és képviselővel, és lángoló szavakkal fogadta az első bécsi döntés nyomán bevonuló magyar katonákat. Ezért a tettéért és korábbi kiállásáért magyarsága mellett, 1944 őszén menekülve kellett távoznia Királyhelmecről, amely visszakerült a megújuló Csehszlovákiához. Hogy milyen hatással volt rá Bodrogköz és Ung-vidék mint költőre, valljon erről a leghivatottabb, maga Mécs László, aki a Királyhelmec 700 éves évfordulójának ünnepségeit előkészítő bizottság meghívására így válaszolt: „Mélyen tisztelt rendezőség! A július 25-én hozzám írt felszólítás nagy örömmel töltött el, annál is inkább, mert az ünnepségen való részvételem végre alkalmat adott volna nekem, hogy végre megláthassam szülőföldemet, szülőhazámat, emberi életem, írói működésem érzésvilágánák kitermelőit, elindítóit. Egy negyedszázada nem voltam Otthon. Egy költő életében a legeslegfontosabbak azok az évek, amelyeket Nagykaposon és Királyhelmecen éltem át. Ezek láttak el igazi ihlettel még akkor is, ha szép, külföldnek is szóló alkotásokkal fizettem vissza magyar nemzetemnek, amit Sáros megyében, Kassán, Budapesten, Ung megyében és a Bodrogközben kaptam tőle. A visszafizetést most, személyesen nem tudom megtenni: negyedszázada nincs útlevelem. Lélekben ott leszek és együtt ünnepelek az én Testvéreimmel, akiket magyar és mély emberi szeretettel köszöntök. Mécs László Pannonhalma. 1969. szeptember 17-én." A vallomás nem igényel kommentárt... Azóta Mécs László hazaérkezett választott szülőföldjére: Emlékét, szellemét utcanevek, emléktáblák őrzik Királyhelmecen és Nagykaposon, és alkotó módon a királyhelmeci Mécs László Népfőiskola. BOGOLY JÁNOS