Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-07 / 32. szám
ílBSÉrnap 1994. augusztus7. MŰVÉSZVILÁG Ba lett-táncos tolókocsiban Nem nagyon hiszünk abban, hogy az ember képes a csodákra. Pedig képes. Alicia Alonso kubai balerina pályája csúcsán, amikor a világ balettszínpadain a legnagyobb sikereit aratta, egyik napról a másikra elveszítette látását. E súlyos csapás ellenére nem fordított hátat a színpadnak. Ellenkezőleg. Az egyetlen hely volt számára, ahol a látó ember biztonságával tudott mozogni, segítség nélkül tudta uralni a teret. A legtökéletesebb „vakvezető fehér bot”, a zene mutatta számára az utat. Üj csillag ragyogott most fel a táncművészet horizontján. David Toole, aki újabb csodaként szállt szembe a csaknem lehetetlennel, bizonyítva, hogy a belső erő és az akarat képes legyőzni minden akadályt, amit az élet elénk állít. A harmincéves angol balett-táncos kiszállt a tolókocsiból, és gyönyörű piruettel beforgott a londoni Queen Elizabeth Hall színpadára. Az előadás végén a nézők székükből felállva hosszan tapsolták a kefefrizurás fiatalembert. Majd miután kihunytak a fények, David újra beült a tolókocsiba. Mivelhogy mindkét lába hiányzik. David Toole gyerekkora óta arról álmodozott, hogy táncos lesz, és minden erejével azért harcolt, hogy elélje ezt a célját. Annak ellenére, hogy egész életét tolókocsiban kell leélnie, egyáltalán nem érzi magát hátrányos helyzetűnek. „A tánchoz nem kell, hogy lába legyen az embernek- mondja -, mert a tánc nem más, mint a mozgás, a mozdulatok harmóniája. ” És ezt a harmóniát David nemcsak azzal teremti meg, hogy megdöbbentő gyorsasággal mozog, jár, táncol, forog a tenyerére támaszkodva, röpítő erővel fogja és irányítja a partnerét, hanem - és ez a kápráztató varázsa - olyan csodálatos eleganciával uralja a testét, hogy a torzóból képes harmonikus, gyönyörűséges emberi lénnyé hatalmasodni. Egész életében bámulatos lelki erővel küzdött, és nem akarta elfogadni, hogy azért, mert nincs lába, és nem tud járni, le kelljen mondania a táncról. Megszállottként nézte a tévében a táncelőadásokat, és ilyenkor meghatottan arról álmodozott, hogy eljön majd a nap, amikor ő maga is színpadra léphet és a mozgás harmóniájával életigazságokat mondhat ki. Olyan alapítványokkal lépett kapcsolatba, amelyek a testi fogyatékosoknak nyújtottak segítséget valamilyen formában. Három évvel ezelőtt aztán felfedezte a londoni Laban Centre intézményt. Ez az első tánciskola, amely a mozgássérültek képzésére, oktatására szakosodott. „Egy évig jártam ebbe az iskolába - mondja David Toole. - Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy megtanuljak a karomon táncolni. Korlátokat ledöntő kísérlet volt ez számomra, mert tánc közben nap nap után egyre világosabb lett számomra, hogy két kezemmel képes vagyok ugyanazt megcsinálni, amit mások a lábukkal csinálnak. Amikor aztán lehetőségem nyílt arra, hogy belépjek a Candoco nevű társulatba, mérhetetlen örömet éreztem, életem álma teljesült. Az egyik nagy sikerű előadásunk után bizonyosra vehettem, hogy az élet engem igazolt. Sikerült bebizonyítanom, hogy a művészetben nincsenek határvonalak, mert olyanvalaki is, mint én, akinek mindkét lába hiányzik, képes emberek ezreit megszólítani a tánc nyelvén. Elég, ha az ember teljes erőből akarja. Bizonyára azért is volt, van olyan nagy sikerünk, mert újdonság, amit csinálunk. Különös dolog látni, egyetlen előadás elég ahhoz, hogy a nézőknek megváltozzon a véleménye a mozgássérültek képességeiről. De nem ez a mi célunk. Táncolunk, mert ez az életünk. ” A Gente alapján: (tallósi) Tömör megfogalmazását adta életművének a minap Mészáros Márta. „Az én filmjeimet utálják a férfiak” - mondta, de bizonyára nem a dokumentumértékű Napló- trilógiára, hanem a Kilenc hónapra, az Ők kettőire, az Örökségre vagy legfrissebb rendezésére, A magzatra gondolt. Ezek a filmek ugyanis erős, makacs, küzdőképes nőkről szólnak, akik mellett a férfiak gyengék, tétovák, elnyomhatóak. Magyarországon nem is volt osztatlan sikerük ezeknek az alkotásoknak, külföldön viszont díjakat nyertek és hatalmas nézőtábort hódítottak. Tulajdonképpen csak az eszkimók földjén nem vetítették őket, de ott nincsenek is mozik. Mészáros Mártával készülő filmjéről SZOBÁK KÖZÖTT • Miért e sommás megállapítás? Valóban úgy érzi, hogy a férfiak - nézőként - ellenségei?- Minden filmemet, remélem, ők sem utálják, de tudom, amit tudok. A filmkészítés, ami művészettel és pénzzel kapcsolatos, nagyon sokáig csak a férfiak területe volt. Amikor én kezdtem el forgatni, nem is voltunk nők, csak hárman a pályán. Agnes Varda, Vera Chytilo- vá és én. Azokban az években még kirívó dolognak számított, ha nő állt a kamera mögött. Egy férfi kollégámtól soha senki nem kérdezte meg, miért forgat férfiakról, engem viszont örökké arról faggattak, miért foglalkozom annyit a nőkkel. Fellini vagy Pasolini kikről beszélt? Mindig csak a férfiakról. • Pasolinit érték is támadások bőven emiatt.- Na jó, de miért? Átláttak az ideológiáján. Pasolini zseniális volt, ugyanakkor kommunista és homoszexuális, ami a filmjeiből is kiviláglott. Ezért voltak gondjai. Visconti is a férfiakat szerette, de az ő esetében már máshogy néztek erre. Egy dekadens arisztokratával szemben Olaszország is elnéző volt. Tőlem még most, A magzat után is azt kérdezik: miért nem arról forgatok, ami Kelet-Európábán zajlik. Először is azért nem, mert nem akarok politikai filmet forgatni, másodszor pedig mindegy, hogy melyikre gondolok, a baloldalira, a középjobbra vagy a jobboldalira, én a mai politikát mocskosnak és korruptnak tartom. Mitterand-t kivéve nincsenek is manapság nagy politikusok, bár az ő ideje is lejárt már, hülyeségeket kezd beszélni ő is. De ha Olaszországot vagy Angliát vesszük, ott sem látunk mást, csak korrupciót. Kelet-Európáról nem is beszélve. Itt nem is voltak politikusok. Itt kommunizmus volt. • És a kettő kizárja egymást? Kommunista politikusokról sem hallott?- A politikához speciális tehetség kell. Ez nagyon nagy szakma. Gorbacsovnak. megvolt a tehetsége hozzá. Ő elindított egy ördögi folyamatot, csak nem tudta sajnos befejezni. • Havel?- Inkább Walesát ismerem, mert a férjem, Jan Nowicki révén félig-meddig Lengyelországban élek. Walesának hatalmas erényei vannak, de ő is csak amatőr politikus, mint Havel. Mind a ketten a magatartásformájuknak, a hősiességüknek köszönhetik, hogy államfők lettek. Havel mítosza a szabadság szimbólumaként született meg, Walesa akkor vált naggyá, amikor átugrott a kerítésen, otthagyta a kommunistákat és a sztrájkolok oldalára állt. Kelet-Euró- pa politikusainak most ugyanaz lenne a dolguk, mint az itt élő filmeseknek. Össze kellene tartanunk, menedéket kellene keresnünk. A televízió segíthetne ebben a legtöbbet. Olyan sorozatokat kellene készíteni, amelyek nem csak tízmillió nézőhöz jutnának el, mert az nem sokat jelent. Közös a múltunk, egymás közelében járunk a jelenben, és valószínűleg a jövőnk is egy tőről fakad. Nálunk, aki ma „nagy” művésznek tartja magát, az egyszerűen degradálónak érzi tévéfilmet forgatni. Pedig egy tévéjáték ugyanolyan értékeket hordozhat, mint egy mozifilm. Minden az alapanyagon múlik. • Tolsztoj műve, az Anna Karenina, gondolom, régóta foglalkoztatja.- Én szeretem az irodalmi adaptációkat, de egy ilyen alapanyagot nem akartam magyar színészekkel leforgatni. Szlávokat alakítani igazából csak az oroszok, a lengyelek és a csehek tudnak, a magyarokból ezen a téren hiányzik valami. Én most Anna Karenina utolsó napját vittem filmre, Lengyelországban. Az utolsó napot, amikor ez az okos, érzékeny nő rájön, hogy Vronszkij részéről már végérvényesen megszűnt a lángoló szerelem, és ha feleségül megy is hozzá, kapcsolatuk már csak a gyerekekről, a családról fog szólni, többről aligha. Reggel, az ébredéstől látja majd a néző Anna Kareninát egészen a haláláig, amíg vonat alá veti magát. A címszerepet a nagyon szép és nagyon tehetséges Ewa Telega Isajewicz alakítja, Karenint pedig Jan Nowicki formálja meg. • Legutóbbi filmjének, A magzatnak mennyi a valóságalapja?- Nagyon sok. Magyarországon egyre több az ún. béranya. Igenis vannak nők, akik pénzért vállalkoznak a terhességre, s amikor megszülik a gyereket, átadják annak, aki „megrendelte”. Ott kezdődik a baj, amikor egy nőt az anyagi helyzete, vagyis a szegénysége kényszerít arra, hogy béranyaságot vállaljon. Nem irigylem persze a meddő asszonyt sem, aki pénzért vesz gyereket. Más helyzetben van az a nő, aki nem akar szülni, mert a férjének vagy a hivatásának él, vagy egyszerűen nincsenek benne anyai vágyak, és más a sorsa annak is, aki nem szülhet. A meddőség nagyon komoly betegség, amit még egy okos, racionálisan gondolkozó nő sem tud igazán feldolgozni magában. Nagyon sok orvossal és pszichológussal beszéltem ez ügyben, és mind azt mondta: komoly trauma ez a nők számára, hiszen nem egy házasság épp emiatt megy tönkre. • Magyar kritikusai ezt a munkáját is fanyalogva fogadták.- Engem a magyar kritikusok már réges-rég nem érdekelnek. Előre tudom minden sorukat, azt is, amit a következő filmemről fognak írni, de nem tartom mérvadónak a véleményüket. Ha a közönség lélegzetvisszafojtva nézi a filmemet, a külföldi forgalmazók pedig sorra megveszik, akkor azt hiszem, nincs okom bánkódni. • A hatvanas évek Naplóját nem fogja „megírni”?- Lengyelországban már biztosan elkészíthettem volna, Magyarországon egyelőre nincs rá pénz. Ugyanilyen gondjaim voltak a korábbi részekkel is. Az első Napló 1981-ben készült, a másik öt évvel később, a harmadik pedig ‘89-ben. Hiába volt óriási sikerem Can- nes-ban, Pesten akkora fenntartásokkal fogadták, hogy folytatni akarom a történetet, hogy még a stúdióvezetők sem siettek támogatni. És ugyanez a helyzet ma is. Nem biztos, hogy másoknak is fontos, amit mi annak tartunk. • Könnyebb a lelke, amióta túl van ezen a nagyszabású önéletrajzi vallomáson?- Én nem azért készítettem el ezt a három filmet, hogy könnyítsék a lelkemen. Egyszerűen csak meg akartam mutatni, milyen helyzetekbe sodródtam gyerek-, bakfis- és felnőttkoromban. Bonyolult szituációkban kellett talpon maradnom, mégsem mondtam soha, hogy megviselt az élet. Nem mondtam, mert kezdettől fogva azt csinálhatom, amihez kedvem és képességem van, s amiből meg is tudok élni. És ajándékot is kaptam ehhez, mert nagyon érdekes férfiakkal élhettem együtt, s Nowicki is izgalmas egyéniség. Aztán a gyerekeim, az unokáim... ők is helyesek. És a barátaim... nekem nincs bajom a világgal, nem kell haraggal élnem. Én csak a diktatúrát, a fasizmust és a kommunizmust gyűlölöm, meg a háborút. Mindent meg tudok magyarázni, csak azt nem, ami most Szerbiában történik. Ha egy cigány bemegy a közértbe és ellop egy tábla csokoládét, már hívják is a rendőrt és keményen megbüntetik, de például Karadzsics felett, akiről mindenki tudja, hogy gyilkos, ki fog ítéletet hozni? Mercedesen viszik a genfi találkozókra, kezet fognak vele, meghunyászkodnak előtte... kérdezem én, miért? És még meddig? • Augusztusban Krakkóban és Wroclawban forgat. Lengyel film lesz ez is?- Csak amennyire olasz és francia is. Hármas koprodukcióban forgatok egy gyönyörű, megrázó történetet Edith Steinről, aki ortodox zsidó családban született Wroclawban, s a húszas években filozófus lett, majd professzor. Kezdetben ateista volt, aztán áttért a katolikus hiúé, Krisztusról írt nagy lélegzetű tanulmányokat. Harmincháromban bevonul egy karmelita kolostorba, amit a családja nem néz jó szemmel. Amikor életbe lépnek a zsidótörvények, kivándorolhatna Amerikába, de marad a kolostorban. Már nyomában vannak a nácik, amikor Hollandiába, egy másik kolostorba bujdosik, de miután oda is bevonulnak a németek, nem megy tovább. Pedig kezében az útlevél, amellyel Svájcba vagy Angliába menekülhetne, de azt mondja: ő zsidóként akar meghalni. Auschwitzben azonban, még mielőtt végeznének vele, nagyon sok gyereknek menti meg az életét. • Ki játssza majd a film címszerepét?- Fanny Ardant, a legnagyobb francia színésznők egyike. Felhívott egyszer, hogy lenne számomra egy érdekes anyaga. És elküldte Nyina Berberova novelláját, amely egy orosz nő és egy svéd férfi szerelméről szól Párizsban, a második világháború idején. Remek a könyv, de nagyon sok pénz kellene hozzá. Úgyhogy félretettük. Edith Stein történetére én hívtam fel Fanny Ardant figyelmét. Elolvasta és annyira megszerette, hogy a francia producereket is ő szerezte nekem. A hetedik szoba lesz a film címe. Avilai Szent Teréz írta egy könyvében, hogy az ember tulajdonképpen hét szobába juthat el élete során. A hetedik szoba küszöbét azonban, ahol egyedül maradhat Istennel, csak a kiválasztottak léphetik át. És Edith Stein kiválasztott volt. Szabó G. László (Karel Kouba felvétele)
