Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-07 / 32. szám

Kristó Gyula — Makk Ferenc

A kisgyermek István felesége politikai érdekből Erzsébet, a Magyarországra visszatelepülő kunok vezérének leánya lett. Ez megfelelt IV. Bélának is, aki e házassággal szorosan magához kapcsolta a kunokat, akikre - főleg katonai szempontból - igen nagy szüksége volt, de kielégítette a kunok vezérét is, aki biztosítékot látott e házassággal arra, hogy népe megbecsült helyzetbe jut Magyarországon. Mivel IV. Béla már az 1240-es évek második felében a IV. Ince pápához írt levelében hivatkozott arra, hogy elsőszülött fiát kun leánnyal házasította össze, a frigynek 1250 előtt meg kellett történnie. Serdületlen fiatalok léptek tehát házasságra. Legidősebb leányuk, Erzsébet 1255 táján született. Ekkor apja, István tizenhatodik életéve körül járt, s vele egykorúnak gondolhatjuk Kun Erzsébetet is. Szülőképes korra jutását éppen Erzsébet 1255 körüli világrajötte mutatja. V. István felesége eszerint 1239 táján született. Apját nem ismerjük, de feltételezhető, hogy Szejhán kun herceg volt, akit IV. Béla 1255-ben rokonának mondott, s akinek kérésére földet adományozott el. A fel- tételezést az a körülmény táplálja, hogy ehhez az adományhoz beleegyezését adta István is, aki ekkor - a kisgyermekkori koronázásnak megfelelően - királyként szerepelt.

István helyzetében csak 1257-ben következett be változás, s aligha véletlenül éppen abban az esztendőben, amikor elérte tizennyolcadik életévét. Királyi címe mellé ekkor kapott területi hatalmat, erdélyi herceg lett. Ezzel voltaképpen apjának 1226-1235 között létezett erdélyi hercegsége éledt újra. Bizonyosra vehető, hogy nem IV. Béla jó szándékából jutott István hercegségéhez. Hogy miként, annak egy változatát maga István mondta el. Eszerint, ő apja, Béla ellenében érvényesíteni akarta a hercegséghez való jogát, amelyet a királyok elsőszülötteik számára biztosítottak. Béla azonban nem hajlott erre, sőt méltatlankodott a követelés miatt, s sereget gyűjtött István ellen. Mire István sem volt rest, ugyancsak hadat vonultatott fel, megütköztek, s voltaképpen így jutott hozzá a hercegséghez. István elmondása több helyen is tendenciózus. Ilyen hercegségi jog egyáltalán nem létezett; voltak korszakok, amikor az előkelők ki tudták eszközölni az Árpád-ház valamelyik tagja számára a hercegséget, s voltak idők, amikor nem. Ugyanakkor István szemérmesen hallgat arról, hogy őt elsősorban a mind hatalmasabb előkelők használták fel saját önös céljaik elérésére, befolyásuk, jövedelmeik növelése érdekében a királlyal szemben. Ha ez nem így lett volna, vajon honnan tudott volna István egyszerre ütőképes sereget állítani apja ellenében?

Hogy Béla mennyire veszélyesnek tartotta saját uralma és az ország biztonsága szempontjából a külön területi hatalmat, jól jelzi, hogy amikor 1259-1260-ban Stájerország egy része magyar fennhatóság alá került, a király Erdélyből Stájerországba helyezte át hercegként Istvánt. Ez az országrész új szerzemény volt, s külön kormányzata nem számított a királyi hatalom csorbításának. Ám Magyar- ország rövidesen elvesztette a Dél-Stájerország feletti uralmat, s így Bélának vissza kellett adnia István számára Erdélyt. Ez 1260-ban történt. Ezzel egyidejűleg a király kisebbik fia, az ugyancsak tizennyolcadik életévét elért Béla számára biztosította a szlavón hercegséget. Míg azonban IV.

Béla kisebbik fiát meg tudta tartani az iránta való engedelmességben, addig Istvánnal ezt képtelen volt megtenni. Nemcsak az volt ennek az oka, hogy István körül mint trónörökös herceg körül nagyobb számú és harciasabb nagyúri réteg, elszántabb „párt” alakult ki, hanem az is, hogy István maga is önállóbb, kötelékeket kevésbé tűrő és tisztelő egyéniség volt, mint Béla. Míg öccse igazi ,jó” fiúnak, „mintagyereknek” számított még felnőtt korában is, addig István vadóc volt, tehetséges és törekvő.

Az erdélyi hercegség csak ideig- óráig elégítette ki. 1262-től kezdve István magát Magyarország ifjabb királya címmel illette. Már 1262-1263- ban is csak egymást követő, Pozsonyban, Poroszlón és Szakolyban megkötött megegyezések hárították el IV. Béla és István fegyveres összeütközését. Ezekben lemondott arról, hogy apja királysága vagy öccse szlavón hercegsége ellen tör, s mindazon javak visszaadását ígérte, amelyeket apja párthíveitől kobzott el. Ezen egyezségek következtében István kiteijesz- tette a fennhatósága alatti terület határait. Ettől kezdve megkapta a Duna vonalától keletre elterülő hatalmas terület igazgatását, nem csupán Erdélyét. Az ország nagyobbik fele immár Istvánt, az ifjabb királyt, és nem Bélát, a királyt uralta, még ha a népesebb, fejlettebb nyugati területek maradtak is meg Béla közvetlen fennhatósága alatt. Bélának elvileg persze az egész Magyarország felett joga lett volna intézkedni, de a valóságban István a keleti országrészben teljesen önálló uralkodóként járt el. Pénzt veretett, udvart tartott maga körül, egyéb udvari tisztségviselői mellett immár saját nádora volt, Bélától független külpolitikát folytatott. Nem véletlen, hogy az egri káptalannak az 1260-as évek második feléből származó több oklevele IV. Bélát és Istvánt különbségtétel nélkül Magyarország királyainak nevezte.

A megegyezések azonban csak elodázták a fegyveres harc, a belháború kirobbanását. Erre 1264—1265-ben került sor. IV. Béla hívei kezdték a katonai akciót, a királyi had gyors sikereket ért el. Sárospatak várában még István felesége, Erzsébet és gyermekeik is fogságba kerültek. István országrésze szinte teljes egészében Béla uralma alá jutott, az ifjabb király seregével Erdély délkeleti szegletébe, a Bar- caságba, Feketehalom várába szorult vissza. Ekkor azonban fordulat történt a belháború mentében. István egy hívének felmentő serege kiszabadította az ifjabb királyt az ostromgyűrűből és a szinte reménytelen helyzetből, s ettől kezdve a királyi had hátrált István elől úgy, mint röviddel korábban ez fordítva történt. A döntő ütközetet 1265 márciusában Isaszegnél vívták meg, s az István győzelmével végződött. A királyi sereg vezére, Kőszegi Henrik is fogságba esett. Az érsekek közreműködésével 1266-ban a Nyulak szigetén aláírták a békét, amely a néhány évvel ezelőtt kötött szerződések pontjait erősítette meg. István mjSjj^nesetre visszakapta a keleti országrész kormányzását, amelyet 1270-ig, IV. Béla haláláig zavartalanul igazgatott.

István jó hadvezér, bátor katona volt. Ezt már az 1264. évi feketehalmi ostromnál is bebizonyította, s szintén erről tett tanúbizonyságot 1266-ban, amikor Bulgáriába vezetett hadat, s mélyen, egészen Timovóig behatolt az

országba, és helyreállította a megingott magyar pozíciót Bulgária e részén. A bolgár uralkodó meghódolt előtte. Ugyancsak nyilván elsősorban István serege hadakozott 1268-ban a szerbek ellen; ennek során akkor még I. Uros szerb király is fogságba esett. A háború dinasztikus kapcsolattal zárait. István másodszülött leányát, a tizenkét éves Katalint Uros király fia, Dragutin István vette feleségül. István a következő évben, 1269-ben házasította ki Katalin után következő leányát, Máriát. Mivel az ő születése 1257 tájára tehető, szintén tizenkettedik életéve körül járhatott akkor, amikor az Anjou-családból származó I. Károly nápoly-szicíliai királynak (IX. Lajos francia király öccsének) a fia, Károly salemói herceg jegyességre lépett vele. A házasságot 1270-ben megkötötték: e frigyből származtak az Árpádok után Magyarország trónjára került Anjou-királyok, Károly Róbert és

Nagy Lajos. Ugyanekkor egy másik házassági kapcsolat is létesült I. Károly király és István ifjabb király családja között. István fia, az 1262-ben született László - a későbbi IV. László király - I. Károly leányát, Izabellát vette nőül. Mivel I. Károly nagyra törő terveket szövögetett egy vezetése alatt létrejövő keleti császárságról (amiből egyébként semmi sem lett), ez volt e házasságok létesítésének kiindulópontja. Magyarországot ugródeszkaként akarta használni a latin császárság felbomlása után újra létrejött bizánci birodalom elfoglalásához. Bármiként is állt a helyzet, István tekintélyének nagymérvű növekedését jelentette a rangos európai uralkodóházzal kötött kettős házassági kötelék.

Amikor IV. Béla 1270 tavaszán meghalt, a trónt akadálytalanul vette át fia, István. Mindazok, akik a korábbi években szemben álltak vele, vagy a

pártharcok során ártottak neki, most félve az új király bosszújától, elhagyták az országot, s IV. Béla végakaratának megfelelően Csehországba mentek, ahol a hatalma csúcsán álló II. Otakár király (IV. Béla unokájának, Kunigundának a férje) fogadta őket. Az országot elhagyók között volt Anna hercegnő, IV. Béla leánya, Otakár anyósa. Ó a magyar királyi kincstár értékes darabjait is magával vitte Prágába, amelyek többé nem is kerültek vissza magyar földre. Ugyancsak Otakár védőszárnyai alá menekültek azok a bárók, akik IV. Béla leghűségesebb tisztségviselőinek számítottak, így például Kőszegi Henrik, valamint több Geregye nembeli előkelő. V. István trónra lépte után azonnal saját híveit ültette vezető méltóságokba, azokat, akik az elmúlt években, olykor igen nehéz helyzetben kitartottak mellette. Ezek az urak most a királyi udvar húsosfazekai köré ültek. Így kerültek be vezető tisztségviselőként V. István udvarába a Csák nemzetség tagjai.

IV. Béla halálával és a királyi család, valamint Béla udvara több tagjának csehországi emigrálásával egy csapásra elmérgesedett a magyar-cseh viszony. Az odamenekülő magyar urak nem csupán személyüket és mozgó értékeiket helyezték a cseh király védelme alá, de nyugat-magyarországi váraikat is Otakár rendelkezésére bocsátották, aki ekkor Cseh- és Morvaországon kívül ténylegesen kezében tartotta a német birodalom keleti hercegségeit, Ausztriát és Stájerországot is. Ez Magyarország területének megcsonkítását jelentette, amit V. István nem tűrhetett. Bár 1270 őszén István és Otakár személyes találkozásukkor kétéves fegyverszünetet kötöttek, voltaképpen mindkét fél a háborúra készült, amely 1271 tavaszán ki is robbant. Az összecsapást kezdeményező Otakár kezdetben nagy sikereket könyvelhetett el, serege mélyen behatolt Magyarországra, de fordult a kocka, István kiűzte az országból a cseheket, s még osztrák és morva területen is folytatódott a cseh király katonaságának üldözése. 1271 nyarán kötötték meg a békét, amely területi hódítással egyik fél számára sem járt. Otakámak le kellett mondania a nyugat-magyarországi várakról, amelyeket István katonasága szállt meg.

V. István - noha két fia volt, László és az 1268-ban született András - nem osztotta fel az országot fiai között. Módfelett érdekes, hogy ő, aki tízegynéhány évvel korábban fennhangon és fegyveres erő felvonultatásával követelte apjától, IV. Bélától az őt megillető hercegséget, s a királyok elsőszülötteit megillető hercegségi jogról beszélt, most éppen maga adta csattanós bizonyságát annak, hogy ilyen jog nem létezik. V. István azért tehette meg, hogy fenntartsa az ország igazgatási egységét, mert ellenzéke 1270-ben nem bent az országban próbált viszályt szítani különkormányzat létesítésével (miként a mellette álló korábbi ellenzék tette ezt 1257-ben IV. Bélával szemben), hanem Magyarországot elhagyva, Csehországból okádta a tüzet rá. Ám, hogy a nagyurakból V. István alatt sem hiányzott a törekvés az ország megosztására, azt éppen az 1272. év nyarának eseményei mutatják meggyőzően. Ekkor István király Dalmácia felé indult, hogy meglátogassa I. Károly nápoly-szicíliai uralkodót, akinek családjával három évvel korábban lépett dinasztikus kapcsolatra. Útközben azonban egyik tisztségviselője, Gutkeled nembeli Joachim elfogta a királlyal együtt úton lévő László herceget, a király tízéves kisfiát, és a Dráva menti Kapronca várában elzáratta. Lászlóval Joachimék- nak nyilván terveik voltak, fel akarták őt használni apja, István ellen. Az első - de nem utolsó - eset ez az Árpád-kori magyar történelemben, hogy a királyi család egy tagját az előkelők bebörtönözték. A fiáért aggódó István azonnal intézkedett, hogy ostromolják meg Kapronca várát, de az erőteljesen ellenállt. A közben megbetegedett Istvánt a Csepel-szigetre vitték, ott halt meg 1272. augusztus 6-án. Fiatalon, harminchárom éves korában érte a halál úgy, hogy börtönben tudta trónutódát. Istvánt a Margit-szigeti domonkos apácakolostorban temették el, ahol már nem élt testvére, a szent életű - és csak jóval később, 1943-ban szentté avatott - Margit, ám ahol immár az ő legidősebb leánya, Erzsébet volt apáca.

IV. LÁSZLÓ

László az iljabb király és erdélyi herceg István - a későbbi V. István király valamint Kun Erzsébet gyermekeként 1262-ben látta meg a napvilágot. Ekkor már három leánya bizonyosan volt a házaspárnak, igen örültek tehát annak, hogy következő gyermekük fiú lett. Az apa távol volt fia születésekor, udvari tisztségviselő vitte meg neki a kellemes hírt, akit több faluval ajándékozott meg. Külön futár ment IV. Bélához is, hogy tudomására hozza fiúunokája megszületésének hírét. A küldöttnek ő is birtokajándékot juttatott. Utóbb 1268-ban még egy fia született Istvánnak és Erzsébetnek: András. László kisgyermekkora az 1260-as években nagyapja, Béla és apja, István fegyveres összecsapásba torkolló ellentétének idejére esett. László is ott volt Sárospatak várában - kétéves gyermekként -, amikor Béla csapatai háborút indítva István ellen, családja tagjait elfogták. László 1269-ben, tehát hétévesen jegyezte el Anjou I. Károly nápoly-szicíliai király leányát, a nála két-három évvel fiatalabb Izabellát, majd 1270-ben megkötötték a házasságot. A középkorra olyannyira jellemző, kisgyermekek között politikai érdekből kötött házasság volt ez is.

László helyzetében egészen 1272- ig nem következett be változás. Apja sem királlyá nem koronáztatta életében, sem területi hatalommal nem ruházta fel, csak mint a királyi család tagját illette meg a hercegi cím. 1272- ben V. István király politikai ellenfelei, a nagy hatalmú urak, élükön Gutkeled nembeli Joachimmal, Lászlót foglyul ejtették, hogy kijátsszák apja ellen. Aligha kétséges, hogy apja hamarosan bekövetkező halálában ennek a politikai „gengszterizmusnak” is szerepe volt. Amikor V. István meghalt, bebörtönzői megnyitották Kapronca várát, ahol a tízéves herceget őrizték. Ezután Székesfehérvárra vitték, s ott királlyá koronázták. Az erős királyi hatalmat ellenfélnek tekintő arisztokraták legszebb álmai váltak valóra. V. István rövid uralma alatt is vaskézzel őrködött az ország területi épségén, fiait nem részesítette külön- kormányzatban, vele - ha tovább él - igencsak meggyűlt volna a bajuk. Most azonban, hogy fiatalon és ereje teljében meghalt, a főurak lidércnyomástól szabadultak meg, s kívánni sem kívánhattak volna jobbat: egy tízéves kisfiú foglalta el a trónt.

(Folytatjuk a 34. számban)

ÖRÖKSÉGÜNK 1994. augusztus 7. l/bsfirnsp