Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-07 / 32. szám
E gyedül élt az asszony, régtől már, igen sokat dolgozott és nem szűnő reménnyel várta haza emberét, aki messzi földön „védte honát”, s akinek örök hűséget fogadott. Múltak az esztendők és az asszonyban már csak ez a reménykedő várakozás tartotta a lelket. Karácsony táján aztán ez a reménye is szertefoszlott: Hivatalos értesítést kapott, melyben a többi között az állt, hogy „férje... eltűnt”. Fáradtan-akarattalanul járt-kelt a tanyában, hideg-üres tekintettel és valaTULIJÓZSEF milyen furcsa-élettelen mosollyal a szája szegletén, s vértelen ajkai hangtalanul őrölték a hanggá szilárdulni nem tudó szavakat. Alighanem panaszos gondolatai szülték ezeket a szavakat, Istent vádoló kétségbeesett átko- zódása, amiért ilyen kegyetlen sorsot mért rá büntetésül bűntelenségében. Aztán elapadtak hangtalan szavakat szülő gondolatai is, mint a táplált anya emlője, s attól kezdve már nem törődött semmivel. Gazdátlanul-ellátatlanul maradtak az állatok az istállóban, a disznók az ólban, a szárnyasok éhen káráltak-gá- gogtak-hápogtak a tanyaudvarban, a Luca-napján ellett bikaborjú elnyújtott hangon bőgött a tejjel teli anyai csecs után. Térdig érő hóban caplatott az asszony, körülötte repdesett a sok aprójószág, éhesen; meg-megállt és fölnézett az alacsonyra süllyedt magasba, mely kupola-szürkén borult rá a tanyára; aligha tudhatta, hogy mi történik körülötte, az állatok éhes könyörgése sem ért el hozzáig. Kialudt a tűz a kemencében meg a sparherdban is, ugyanolyan hideg volt odabenn, mint odakünn, de az asszony ezt sem is érezte. Vetetlen volt az ágy, ahogyan reggel otthagyta. Mind ritkábban vett magához ételt: nem érzett éhséget, szomjúságot sem. És egyik reggel már föl sem is kelt, s attól kezdve csak feküdt. Aludt. Amikor néha föl-fölriadt, az ébrenlét és az álom határtalálkozásán ringott, félig öntudatlan állapotban; s arra riadt föl mindannyiszor, hogy valaki zörgeti az ajtót. Nem tudta, hogy a szél zörgeti, némelykor tola- kodó-erőszakosan, s azt mondta: tessék! De mert senki nem jött, a következő pillanatban ismét visszazuhant a mindent feledtető édes álomba, a megváltóba... Egyszer aztán a „tessék!” után, mielőtt még ismét álomba fordulhatott volna, nyílt az ajtó és a konyhába lépett a férfi.- Mocskos idő! - mondta és sza- kadt-nyűtt télikabátját kigombolta, két szárnyát szétnyitva lerázta róla a havat. Az asszony, mintha látomása lenne, tágra meredt szemmel nézte a jövevényt, aki hasonlított a férjéhez. Vagy azt hitte. Üres-hideg tekintete megtelt élettel-meleggel. Mozdulatlanná merevedett testéből-végtagjaiból alig érzékelhető mozdulásokkal inait el a béna zsibbadás. Röviddel később félkö- nyékre támaszkodott és úgy nézte az idegent, szótlanul. Meghatározhatatlan korú férfi volt az idegen, ugyanúgy lehetett harmincéves is, mint negyven. Gondozatlanápolatlan külsője után csavargónak látszott. Féllábszárig érő utászcsizmát viselt, szárába gyűrve színehagyott posztónadrágot, felsőtestén egy kopott- nyűtt bekecset, alatta kockás inget, fején csak a fél fülét takaró szőrmesapkát. Előreugró állát többnapos szakáll fedte, mélyen bennülő apró szemeivel kutató-kíváncsian nézett a világba. Szakadt-nyűtt télikabátját levetette, rádobta a szék támlájára, összedörzsölte a két kezefejét, belelehelt a markába, hogy a hidegtől meggémberedett ujjaiba visszatérjen az élet.- Nincs valami nagy meleg itt magánál - mondta a férfi.- Kialudt a tűz - válaszolta az asszony, aztán fölkelt - Mindjárt begyújtok - tette hozzá sietve, mintha szégyenkezne miatta, hogy nem ég a tűz, s anélkül, hogy fölsőruhát vett volna magára, csak egy keszkenőt terített a hátára és a sparherd elé guggolt. Ujjaival összegereblyézte a sparherd alatt levő ládában a száraz gallytörmeléket, az ágyból egy csutaknyi szalmát húzott elő és begyújtott. - Hozok be fát - mondta, s már indult volna is, de a férfi, aki odáig is alig vette le az asszonyról a szemét, elállta előle a kijáratot.- Megfázik és beteg lesz - hajtotta összébb a keszkenő két szárnyát az asszony mellén, s finom mozdulattal megsimogatta a fonnyadt halmokat. - Öltözzön föl, addig én hozok be fát.- De előbb vágni kellene.- Majd körülnézek - mondta a férfi és kiment a házból. Utat taposott a hóban a félereszes favágítóig, ahol fejszét és fűrészt talált. Letúrta a havat a halomba rakott hasábfáról, majd nekiállt fűrészelni és hasogatni. Már jókora kupac tűzrevaló összegyűlt a favágító-tuskó mellett, amikor az asszony is odajött, magával hozva a sparherd alatt levő fahordó ládát. Megállt és nézte a szaporán mozgó férfit, akinek elég jól hozzáállt a keze a munkához.- Álljon meg egy kicsit, hadd szedjem teli... Az idegen hosszasan elnézte a tuskó mellett hajladozó asszonyt. Mindkét orcája enyhén piros volt, sietve egy Frank-kávé papírral kissé megpirosítva... Az árnyékasszonynak, amilyen benyomást tett az idegenre az első pillanatban, meg azután is, amikor fölkelni látta az ágyból, hogy szinte megijedt tőle, mostanra már nyoma sem volt, mintha azóta kicserélték volna. Egy, a fölismerhetetlenségig másik asszony jött ide fáért. Az idegen még kételkedett is benne, hogy vajon ugyanazt az asszonyt látja-e, akit imént... Nézte az asszonyt, le nem vette róla a szemét, sokára kérdezte tőle:- Egymagában csak? Az asszony két hajoló mozdulata között a férfira nézett.- Befűtök a kemencébe is - válaszolta. - Oda elég lesz, ha csak derékba elfűrészeli, aztán kettőbe hasítja.- Nincsen senkije?- Minden szalad szerteszét - mondta az asszony sietve, s fölkapta a fával teli ládát, iparkodó léptekkel ment a házba. Pörlekedő hangon zsinatolt a köréje röpdöső aprójószágra: legyenek csak türelemmel, ellátja őket is mindjárt; odakiáltott az ólban hangoskodó- visongó disznóknak: gondja lesz rájuk is, a hízóra is; elment az ajtó előtt, benézett az istállóba: maradhassanak nyugodtan, nem feledkezett meg róluk sem... S amikorra leszállt a türelmetlenül tolakodó este, kioldván sötéttel teli zsákját és ráborította a tanyára, akkorra már nyugalmas-csöndesen kérődzött a jószág az istállóban, a Luca-napján ellett bikaborjú jóllakottan szuszogott, az ólak felől is csak néha hallott egy-egy elégedett röffenés, az ól padlásán az aprójószág álmos-elégedetten válaszolt egymásnak, már félálomban gágogtak a ludak is. A konyha is, a szoba is tele volt meleggel, s a konyhában az asztalfőn ülve, jó étvággyal vacsorázott az idegen. Az asszony a sparherd előtt állva kanalaz- ta-villázta az ételt, strázsálván a férfit, kinek, ha kívánsága lesz, teljesíthesse.- Köszönöm a finom vacsorát, az Isten fizesse meg! - hagyta abba az evést az idegen és fölállt.- Egyék még... - biztatta az asszony a férfit, s rémülettel teli szemekkel nézte, amint az a szegre akasztott kabátjához ment.- Elmegy?- Hát... ha elalhatnék itt egy éjszakára... - mondta az idegen és cigarettáért matatott a zsebében, s amikor megtalálta, rágyújtott.- Megfér...- ... az istállóban a kerekjászolban.- ... idebenn is - válaszolta az asszony, s átment a konyhából nyíló szobába és megbontotta a vetett ágyat. Mikor visszajött, a férfi ott állt a sparherd mellett, a hátát odatartotta a melegnek, cigarettázott. Az asszony vizet tett a sparherd platnijára, majd az állótükröt az asztalra állította, melléje a borotválóeszközöket, leakasztotta a lámpát a gerendán lógó kampós drótról, odatette azt is az asztalra, hogy a férfi jobban lásson. - Tessék! S amikorra az idegen megborotválkozott, a székre helyezve ott állt a mo- sóteknő, félig töltve meleg vízzel.- Segít? - és az asszony szemébe nézett, hosszan.- Igen - hajtotta le a fejét szégyenlősen az asszony és tetőtől talpig megmosta a férfit, félig lehunyt szempillája alól röstelkedve nézte az egészséges férfitestet. Aztán beszaladt a szobába, mélyeket lélegezve szaggatottan kapkodva a levegőt; alsóneműt készített az idegennek. A férfi már lefeküdt, amikor az asszony ismét benyitott a szobába. Állt a félig nyitott ajtóban, a küszöbön, nézte az ágyban fekvő férfit és nagy sokára azt mondta:- Beáztatnám az alsóruháját. ... A régen kihűlt hajdani hitvesi ágy ezen az éjszakán megtelt égető forrósággal, csöndes-panaszos mozdulásokkal; az asszony régtől hamvadó és most új tüzekkel égő-lángoló szenvedéllyel fogadta ölébe az ismeretlen férfit, aki nem szűnő vággyal ölelte- szerette őt, visszaadván elfogyott életkedvét, el nem pusztítható akarását... És visszaköltözött az élet a sok esztendő óta férfigazdátlan tanyába, s a tanyaudvaron is mindenen meglátszott a hozzáértő férfikéz nyoma. A széltől- vihartól megcibált háztetőre, pótlásként, új zsúp került; takaros rendben volt a széna- és a szalmakazal, keresztbe kötött póznák védték nyeregtetejüket a széltől; a csutkaszárkupacot szalmából pörgetett kötél fogta egybe, három pánt egymás alatt; nem lógott az ólajtó, s mozdulatlan-szilárdan állt oszloplábain a kerekjászol, s a jószág előtt a jászol leroskadt deszkája is visszakerült a helyére; új ágseprűk készültek a közeli nyíresből való nyírfa- vesszőkből és az eltört szerszámnyelek helyett is újak kerültek a kapákba, villákba, lapátokba és az ásóba; s a ház előtt, szemben a konyhaajtóval, az eperfa alatt egy kis deszkabódé állt, abban füstölgött a levágott hízó húsa... Némelykor azonban, különösen azóta, amióta fogyni kezdett a tél ereje, valamilyen fucsa nyugtalanság vett erőt a csavargón. Amikor már olvadni kezdett a hó és melege volt a napnak, a férfit egyre gyakrabban lepte meg az asszony a tanya végében, amint az elelnézett valahová a felhőtlen, kék színű messzeségbe.- Mit nézel?- Nézek - mondta a férfi és tekintete elvágyódással volt tele.- Már tavaszíze van a levegőnek...-Jó íze van...- Hamarosan el lehet kezdeni a tavaszi munkákat...- Odébb van az még...- Hordani kell a trágyát, morzsolni a tengerit vetőre, a krumplit is meg kell válogatni... A csavargó erre nem válaszolt semmit, csak nézte a messzeséget, szaporán lélegzett és eltitkolhatatlan mozdulásokkal volt tele a teste. Az asszony csak éjjel érezte magát biztonságban, s övének az idegent, ilyenkor nem kínlasztotta a félelemérzés sem, maradéktalanul magáénak tudhatta a férfit, akit föl-föl- izzó szenvedéllyel ölelt magához, újraélvén a már elfelejtett első szerelmet. Jaj, csak elaludni ne kellett volna, mert olyankor visszatért félelme: elmúlik az éjszaka... ... És amitől félt, bekövetkezett. Reggeli után azt mondta a férfi:- Elmegyek. Az asszony úgy tett, mintha nem hallotta volna, de amikor a csavargó megismételte, hogy el akar menni, megkérdezte tőle:- Hová?-El... Azt mondta neki az asszony: miért menne el, amikor itt mindene megvan, ne menjen sehová, ezután sem lesz hiánya semmiben; de a csavargó hajthatatlan volt: nem maradhat, mennie kell, azt mondta.- Várnak - tette hozzá. - Engem mindenhol várnak. Szükség van rám. A boldogságot viszem mindenhová. A reményt, hogy érdemes élni.- De ha odábbállsz, el is viszed magaddal.- Másoknak is kell belőle.- Hát mit ér az, ha csak megismeri az ember, aztán megfosztják tőle? Inkább sose ismerné meg.- Az emlék is boldogság. S ezen az utolsó éjszakán fájó szenvedéllyel ölelték-szerették egymást, s már jóval túlnan voltak az éjfélen, amikor a csavargó mély álomba merült. Álmában messzire járt, hozta és vitte a hirtelen jött örömet és a hamar múló boldogságot. Arcának kemény vonásai meglágyultak, száj szegletén egy ártatlan, kisfiús mosoly jelent meg, alighanem álmában; ekkor döfte át szívét az éles tőr... ... Odatemette el az asszony a csavargót a tanya mögé a szántásba, mélyen, ameddig az eke sem jár. Tengerit ültetett fölé, s nap mint nap kijárt hozzá; gyalogösvényt taposott a háztól odáig. S attól kezdve nyáridon is fekete ruhát viselt. Mások azt hitték: eltűnt férjét gyászolja. Senki nem is sejtette: boldogságát gyászolta, a magáét is, a másokét is... VERES JÁNOS Fénylő mosoly Dereka mozgása távolról is éget, arca pirosa itt süt a szemem előtt, hangját is hallom, a szomorú-merészet, férfi-türelmem vágyakba reszkettetőt. Belibben az ajtón, mint osonó szellő, rémképek foszolnak ronggyá sarka alatt, muzsikál a szívem, mint hajnalban az erdő, ha ráhullnak a serkentő napsugarak. Mosolya befényli a smaragdot a réten, a virágos dombot s a bolyhos fellegeket, s helyemre idézi a vitézt, kit régen gyerek-ész költött, s kivé nem lehetek. Lőrincz Zsuzsa rajza k mmm mss ® (§m&m IRODALOM 1994. augusztus 7. l/BSűmnp
