Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-07 / 32. szám
Vasárnap 1994. augusztus 7. PUBLICISZTIKA k appendix kapujában ÖKOETIKAI ÚTMUTATÓ Környezetgazdálkodás Pokoli a hőség, olvad az aszfalt, déli csúcsforgalom van, morajlik, dübörög az utca (így düböröghet, üvölt- het, zokoghat az a bizonyos malom a pokolban), de én nem állhatom meg, hogy játékból most is, mint harminc éve mindig, ha végigmegyek a Jesensky utcán, be ne forduljak a 6-7- be, mint ahogy 1960 és 65 között szinte mindennap befordultam. Szóval van kedvem ebben a gyehennában is azt játszani, hogy a 6-7 szám alatt még mindig A Hét szerkesztősége székel, s nem elegáns utazási irodák pöffeszkednek, én meg harminc ével fiatalabb vagyok, s megyek első munkahelyemre, a szerkesztőségbe dolgozni. Kívülről senki sem gondolná, hogy milyen valóságos redakció zúg-zakatol az üvegajtó mögött. Belép az ember egyenesen az utcáról, mint valami szatócsboltba, szinte várja, hogy megszólaljon a feje fölött a csengő, de bent nem szatócspultot, nem üvegbúrával letakart élesztőkockákat lát, a sarokban nem állnak hosszú nyelű szíjostorok, s hiába keresi a falusi boltokra annyira jellemző vegyes áruval tömött polcokat, semmi ilyet nem talál. Talál viszont szorgalmasan dolgozó gépírónőket. Az első helyiségben a szerkesztőségi titkárnő, a meghatározhatatlan korú szőke-ősz K.-né ül, aki magyarul gépír, de írás közben három nyelven mondja a véleményét a világról, nem tud úgy egy mondatot magyarul elkezdeni, hogy ne németül folytassa és szlovákul fejezze be. Egy szobával beljebb az érett szépségű B.-né gépe ratatázik. B.-né szintén három nyelvű, de abból a fiatalabb nemzedékből, amelyik már törődik nyelvi kultúrájával, s magyarul is, szlovákul is, németül is úgy beszél, mintha mindhárom nyelvből diplomája lenne. Ő szokta eldönteni, ha D. kollégával arról vitatkozunk, hogy melyik a helyesebb: a „hraí sa” vagy a „hraf si”. D. kolléga egyébként kitűnő prózaíró és humorista. Senki sem tudja, hogy hol lakik, leginkább itt, a szerkesztőségben tanyázik, de gyakran ácsorog mélabús áb- rázattal egy pohár bor mellett a Kis- ferenceseknél is, s gyengéd szálak fűzik B.-néhez. Még beljebb P. Laci, a nyelvi szerkesztő ül. Fiatalon ősz, fehér bőrű, mindenen röhincsélő, cinikus ember, még nem tudja, hogy nemsokára elviszi a szívelégtelenség. A legbelső, már az udvarra néző sötét szobában székel rajztábláival, vonalzóival, logarlécével Cs. elvtárs, a műszaki szerkesztő, akit nem azért neveztünk mindnyájan nagy tisztelettel, szinte kalaplevéve Cs. elvtársnak, mert nagy pártember (nem is tagja a pártnak!), hanem azért, mert régi vágású, jó szakember, szinte azt is mondhatnám: úriember, aki leszorított indulatokkal bár, de mindenkit elvtársnak szólít. S ahogy ő ejti ki az elvtárs szót, annak súlya van, abban tisztelet, az Ember tisztelete érződik. Ha ő mondja valakinek, hogy elvTÖZSÉR ÁRPÁD társ, azt úgy kell érteni, hogy „tekintetes úr”, de legalábbis úgy, hogy „uram”. S az ő különös artikulációjának hatására természetesen mi is hasonló fekvésben mondjuk neki, hogy Cs. elvtárs. Cs. elvtárs feltétlen tekintély. Mint ahogy egészen másként, de tekintély a szintén udvari szobában székelő főszerkesztőnk is, Sz. R. Pedig ő valóban „elvtárs”, hisz tagja egy csomó központi pártszervnek, de érdekes módon neki csak az idegenek mondják, hogy Sz. elvtárs, őt általában keresztnevén szólítják. Kész bűvész: fent is, lent is népszerű. Lent a toleranciája és segítőkészsége teszi azzá (egyszer állítólag egy perben még apaságot is vállalt az alperes kollégánk védelmében), hogy a fentieket mivel szédíti, annak a jó isten a megmondhatója. Aztán itt nyüzsögnek, minden szobában jelen vannak a munkatársak: a rovatvezetők, a riporterek, a bedolgozók. Itt vannak a költő-szerkesztők: B., az állandó lelki vívódásaival, filozófiájával, O., a jobbágy- lélek és a középkori nyomtatványok kitűnő ismerője, Cs., aki reggeltől estig vadkanként fújtat, s igazából csak egyetlen dolog érdekli: hol van még valami feltúrható a magyar versnyelv makkosában, s itt van (a már említett D. kolléga mellett) prózaíróként a Cs. életveszélyes modernségének ellenpontjaként M., aki a világirodalomból csak két nevet ismer és ismer el: Tömörkény Istvánét és Göre Gáborét. Szóval 1960 és 65 között A Hét szerkesztősége volt a szlovákiai magyar irodalom talán legjelentősebb műhelye és egyébként is érdekes emberek gyűjtőhelye. A kor olyan volt, amilyen: ellentmondásos, sőt hazug és embertelen: mivel szélsőséges univerzalizmusát nem valósíthatta meg, mimikrit kényszerített az emberekre, de ezt a mimikrit mindenki másként, mindenki saját- szerűen viselte. Elvtársazták egymást a pártonkívüliek is, de az így megképződő társadalmi szférán belül s annak élettelenségével szemben a normális emberek már akkor megteremtették maguknak azt a valamit, amit a postmodern condition teoretikusai ma a felfedezés örömével neveznek „életvilágnak”. De hogy kerül mindez a júliusi, lángoló utcára, az olvadó aszfaltra, s egykori redakcióm emlékei mellé? Pontosan nem tudnám megmondani, de talán valahogy úgy, hogy 1989 után egy lapban azt olvastam: az 1945 és 1989 között eltelt csaknem fél évszázad a történelem afféle appendixe, féregnyúlványa. Olyan kitérő, amely után vissza kell térnünk a startvonalra, a keresztény és polgári értékekhez. S én a cikk elolvasása óta már nem tudom úgy megfogni a Jesensky utca 6-7 kilincsét, hogy ne arra gondoljak: íme, így néz ki az appendix kapuja. Meg arra, hogy nekünk, idősebbeknek nem az a legfőbb bűnünk, hogy egy féregnyúlványban éltük le életünk java részét, hanem az, hogy ezt a féregnyúl- vány-elméletet már magunk is kezdjük komolyan venni, hogy úgy kezdünk viselkedni, mintha egy rendszerrel együtt embereket, embersorsokat is zárójelbe lehetne tenni. Hogy szégyellni kezdjük életünket, hogy mélységesen hallgatunk múltunkról. Egyszóval: hogy még nem teremtettük meg a kornak és a kor emberének a mítoszát, hogy a mai napig hiányoznak az ötvenes, hatvanas évekről szóló Háború és békék. Meteorként száguldanak, izzanak az autók a városban-, lőtt vadként sikoltoznak a villamosok, fogom görcsösen a Jesensky utca 6-7 kilincsét, s riaszt a gondolat, hogy ez az appendix-kapu már csak nekem nyílik. Az ökológiával foglalkozó szakember, újságíró vagy tanár könnyen zavarba eshet, hogyan érveljen, ha környezetvédelmi elveit közömbös vagy éppen a témával szemben elfogult közgazdászokkal, pénzügyi szakemberekkel, technokratákkal szemben kívánja megvédeni. A magyarországi és a hazai könyvkiadás ismeretében bátran állíthatom, hogy alig akad olyan szakkönyv, amely érvrendszerére az ilyen vitákban bizton támaszkodhatna. A kevesek egyike Sántha Attila: Környezetgazdálkodás című, az Akadémia Kiadó által 1993-ban kiadott könyve. A karcsú - az irodalomjegyzékkel együtt mindössze 146 oldalas - könyvecske 10 fejezetbe foglalva tárgyalja mindazt, amit közgazdásznak, műszaki értelmiséginek, szociológusnak, tanárnak vagy éppen a biológiai tudományok más terén dolgozó kutatónak a környezeti problémákról tudnia kellene. A könyv egyértelművé teszi, hogy a környezetgazdálkodás multidiszciplináris tudomány, melyhez műszakinak, gazdasági szakembernek, ökológusnak, szociológusnak egyaránt van mit hozzátennie - s persze az így kialakított összképet el kell fogadnia, be kell építenie mindennapi értékrendszerébe, döntéshozatali mechanizmusába. Még ma is hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy hála „civilizációs vívmányainknak” ki tudjuk magunkat vonni az élővilágban uralkodó törvények, kapcsolatok alól. A könyvet olvasva rádöbbenhetünk arra - s ez tán még a szociológusoknak, kriminalistáknak is új -, hogy a nagyvárosi bűnözésnek lényegében ugyanaz az indítéka, mint a kis helyen összezsúfolt, egyébként békés állatok agresszivitásának - az optimális élettér hiánya. Az összezártság, zsúfoltság itt is, ott is agresszivitást, személyiségtorzulást, a nagyvárosi populációkban bűnözést okoz. Közép-Kelet-Európában még a 80-as évek végén is olyan környezetvédelmi törvényektől vártuk a megváltást, amelyek kimondják, „aki szennyez, az fizet”. Sántha Attila tanulmányában ezen az elven túlmutat: „aki szennyez, az javítsa ki, állítsa helyre és újítsa fel”, amit tönkretett. A könyv pozitívumai közül leginkább azt emelném ki, hogy nem a „széplelkek- nek” szól, akik ilyen vagy olyan zöld ideológiát már magukévá tettek, hanem az olyan, a szó jó értelmében vett „technokratáknak”, akik hisznek a műszaki megoldások „határtalan” lehetőségeiben (Igaz, hogy mindent beszennyezünk, de mindent meg is tisztítunk!), csak éppen arról feledkeznek meg, hogy a környezetszennyezés elhárításának költségei elviselhetetlenek lesznek, miközben a talaj, a levegő, az óceánok öntisztulási kapacitása kimerül. Ha elvárják tőlünk, hogy csodával adózzunk a műszaki létesítményeknek, akkor a műszaki értelmiségtől is elvárható, hogy megismerkedjen azokkal a természeti törvényekkel, összefüggésekkel, amelyeket az ökológusok az elmúlt évtizedekben feltártak. Éppen ezért ne ugorják át a Tanuljunk a természettől! című fejezetet, amely közérthetően, mindenki számára világosan foglalja össze az ökológiai alapismereteket. Jó lenne, ha az olyan gyakran és szívesen emlegetett Murphy törvényei mellett a könyvben idézett ökológiai alaptörvények is közszájon forognának:- Ökológia első törvénye: Minden kapcsolatban van minden mással.- Ökológia második törvénye: Valahová mindennek mennie kell.- Ökológia harmadik törvénye: A természet maga tudja a legjobban, hogy mi előnyös számára.- Ökológia negyedik törvénye: A természet semmit sem ad ingyen, mindenért fizetni kell. A tanulmányt rendkívüli gonddal és szerkesztői hozzáértéssel összeválogatott táblázatok, ábrák és lábjegyzetek egészítik ki, melyek segítségével a szerző úrrá tudott lenni a korlátozott terjedelem okozta dilemmákon (s mégis minden fontosat elmondott), s egyúttal elkerülte, hogy egy-egy kiterjedt, számára vonzó témakört „túlírjon”. Akiben a könyv olvasása közben mégis némi hiányérzet támad, annak figyelmébe ajánlom a cím alatt közölt megjegyzést: Általános rész, ugyanis Sántha Attila - a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanára - tanulmánya csupán első kötete egy, a környezetvédelmet komplex módon tárgyaló munkának. Sajnálatos, hogy a hazai könyvesboltjaink kínálatában mindeddig nem találkoztam vele. A magyarországi könyvesboltokban azonban még kapható, sőt ami számunkra egyáltalán nem közömbös, egyes helyeken, például Győrben - az eredetileg 340 forintért árusított könyvet 50 százalékos árengedménnyel adják. Dr. Pomichal Richárd ‘E, cj<y (zoíhM(x, ‘Víz, Szinte ledobja a biciklit az udvaron, így a köszönését elnyeli a csörömpölés. Hátizsák le. A benne lévő küldemények ki a konyhaasztalra. Nagymama reménykedő aggodalommal faggatja. Nem szól, dehogy is szól. Nézi a Nyurgakamaszt, aki lihegve pakolja ki, amit anyja küldött. Kettejük némaságát Nagypapa töri meg:- Na, hogy telik a munka?- Hát, elég jól - válaszol a Nyurgakamasz. Ettől a pillanattól mintha újra csak a lihegése foglalná le.- Csúcsot döntöttem, húsz perc alatt értem ide - jelenti ki büszkén, de a két öreg pontosan kiérzi a megkezdett témától való eltávolodást. Miközben Nagymama máris tányért és kanalat vesz elő a kre- dencből, a biztonság kedvéért még megkérdezi:- Eszel zöldbablevest?- Indulás előtt ebédeltünk, de azért megkóstolom. A válasz váratlanul oldja a szeretettől feszülő légkört. Mindig ezt érezni, ha a Nyurgakamasz eljön hozzájuk. Érzik, milyen nagy a távolság az unoka és közöttük. Szinte egyetlen konkrét kapcsulatu- kat a Nyurgakamasz gyermekkorához kötődő emlékek jelentik. Ez még olykor beszédtéma, vidámságra is okot adó nosztalgiázás a két öreg részéről. Szerencsére újabban egyre többször beszélik meg a munkát, amit otthon a ház körül, meg hétvégeken itt végeznek el. De ez most egészen más. Nagypapa eredeti szándéka szerint, mint férfi a férfivel akart beszédbe elegyedni vele. Nézve a zöldbablevest kanalazó Nyurgakamaszt, lassan-lassan készülődik az újabb kérdés feltételére. Olyanok ezek a találkozások, mint a múlt váratlanul kiszakadt darabkái. Fiuk kamaszkorának hangulatváltozásaira emlékezve kerülgetik Nyurgakamaszt, akiben elbeszéléseik szerint eddig még nem csalódtak.- Kint aludtatok az erdőben? - zuhan ki Nagypapából a jól megrágott kérdés. Ha valaki idegen hallgatná őket, tán fel sem tudná venni a beszélgetés fonalát, de ők hárman a hosszú csendek szótlanságát is megtöltik lelkűk rezdüléseivel. Akusztikája van a dolognak, s ezt tudja Nyurgakamasz is.- De csak egy éjszaka.- Másnap hazahoztak? tek volna a szeretet húrjai. Nagymama és Nagypapa mindig megérzik, ha gyerekeik vagy unokáik számára a magától értetődő dolgok miatti aggódásukra rosszallást takargató a válasz.- Azért ne haragudj ránk. Kérdezni meg aggódni talán még szabad - keresi a gyengéd hangot Nagymama.- Viccesek a fiúk - tereli el mindhármójuk gondolatát Nyurgakamasz. Ettől a pillanattól kezdve szinte árad belőle a szó.- Tegnap az egyik legsűrűbben benőtt terepen Medveveszedelem- Kijár az erdészet autója, s olyankor minden este hazamegyek. Első nap még nem jöttek - felel a tányérból az utolsó csepp levest is kikanalazva.- Nehéz a munka? - makacskodik Nagyapa.- Nem, de gyalogolni azt kell. Legtöbbször hegynek felfelé.- Rendesek a munkatársaid? - A kérdésében valami régi hangulat szállt a konyhaasztal fölé. Tudja Nagypapa, hogy társak nélkül nehéz a dolog, még nehezebb a távoliét az otthontól. Még akkor is, ha bármikor hazaszaladhat az ember, hogy élvezze a törődést, az aggódást, aminek vágyását oly bonyolult módon tudja titkolni Nyurgakamasz.- Rendesek. Ki lehet velük jönni.- De italozni remélem nem italoztok - szólal meg az egyetlen tányért és kanalat a vízcsap alatt mosogató Nagymama.- Dehogyis! - csattan Nyurgakamasz hangja. - Nekünk még sört sem kínálnak. Ettől a választól aztán megint mintha megfeszülmértünk. Elég messzire kellett vinni a mérőleceket, sűrű bozóton keresztül vágott utat magának Péter. A távolság már-már olyan nagy volt, hogy egymás kiáltozásait sem hallottuk. Leverte a karókat, s alig félóra múlva indult volna vissza hozzánk. Csakhát semmi zörgés, semmi beszédfoszlány, csak a nagy csend és a meleg. Ilyenkor megtörténik az emberrel, hogy képzelődni kezd. Jócskán arrébb haladhattunk az erdei úton, ami alatt Péter ügyeskedett. Kiáltozott ő szegény, de nem hallottuk a hangját. Ilyenkor születnek a legviccesebb dolgok. Vele is megtörtént, hogy eszébe jutott a reggeli eligazítás előtt hallott történet a magányosan vadászó medvéről...- Csak nem medvével találkozott? - szömyűlkö- dik Nagymama.- Hagyd már, mesélje el a gyerek, amit akar - szól rá Nagypapa.- Ahogy elmondta nekünk, akkor már egyre hevesebben dobogott a szíve. Meglódult képzeletével minden bokorban, minden fa mögött medvét vélt látni. Nem tudhatta, hogy mi is keresésére indultunk, hiszen velünk volt a terepet egyedül ismerő főnökünk. Kerestük, kerestük, ami közben Péter mindegyre azt nézegette, melyik fára mászik majd fel, ha a csörtető medve nekiront. Megijedt. Egyre közelebb jött a medve, s morgását is hallani vélte már...És abban a pillanatban elkiáltottuk magunkat, mert a lejtős hegyoldalban feljebb állva, mi már észrevettük Péter mérőleceit. Még ez sem segített, mert elég mély a hangunk. Ha nem kezdenek az útról is kiáltozni a fiúk, Péter talán a legmagasabb fenyőfa tetején köt ki. Nagypapa jóízűt kacagott, de Nagymama arcára nézve, lassan mosollyá szelídült a nevetése.- Csak szórakozzatok! Ha most még nem is a medve volt, de még lehet az. Nem tudom, akkor mit csinálnátok? - néz kérdőn Nyurgakamaszra.- Mit csinálnánk, mit csinálnánk? Azt, amit Péter akart - jelenti ki magabiztosan Nagypapa. Erre aztán kitör belőlük a nevetés.- Nagypapádtól megijedne a medve, s az mászna fel a fára - folytatja Nagymama.- Mindjárt elmúlna a medve veszedelem. Nem is rossz ötlet, gondolja magában Nyurgakamasz, aki a legjobb pillanatban szedelődzködni kezd. A kapuban még utánaszól Nagymama:- Vigyázz a medvékre! - De azt már nem hallja, amit Nyurgakamasz felelt rá, hogy hát féljenek inkább a medvék.
