Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-07 / 32. szám
A II. világháború megpróbáltatásai egy csallóközi ember emlékeiben A nyolcadik X felé...- Erdély visszafoglalása után ugyan leszereltek, de minek, ha rövidesen úgyis át kellett vennem a SAS-behívót, ami azt jelentette, hogy azonnal menni kellett. Világjáró katonás sorsom akkor a Délvidékre hívott... 1941. április 11. - a német csapatok április 6-i támadása után a magyar csapatok is megindulnak Jugoszlávia felé. A visszafoglalt területeknek Magyarországgal történő egyesítését az 1941. december 31-i törvénycikkely mondja ki.- Talán mondanom sem kell, hogy leszerelésem után megint csak nem sok időt töltöttem el otthon, mert 1941. november 15-én megkaptam a Komáromba szóló behívót. így lettem én a 2. magyar hadsereg 22-es gyalogezredének árkásza. Azon a télen nagy fagyok voltak, ezért a délkomáromi kaszárnyából csak a következő év márciusában indultunk az orosz frontra. Búcsúztatásunkon megjelent a hadsereg parancsnoka, Vitéz Jány Gusztáv, s amikor ő lóháton ülve bennünket az első magyar önkéntes hadseregnek nevezett, majd a mi századunkból, amely a 22-es gyalogezred műszaki százada volt, a 246 főből csupán 42- en maradtunk élve. Én csak a jó Istennek köszönhetem, hogy nem estem az orosz fegyverek áldozatául. De sok fohászt elmondtam a tábori imakönyvemből! A voronyezsi ütközet után legalább két hétig konyhát nem láttunk. Egyszer találkoztam az ezredesünkkel, aki összefagyva álldogált. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem, hogy nem tudna-e nekem valami élelmet adni, mert már majd éhen halok. Ö erre csak azt felelte, hogy fiam, én is éhezek. Amint tovább mentünk, megláttam, hogy a németek az árokban hólében főzik a lóhúst. Hát én akkor azt gondoltam, hogyha éhen pusztulok, lovat akkor sem eszem. De bizony a kegyetlen sors arra is rákény szeri tett. Amikor már alig láttam az éhségtől, akkor az egyik megkezdett lónak félrehúztam az oldalbordáit, kivágtam a máját és megfőztem hólében. De milyen rossz volt! Mégis rákényszerültem még többször is hasonló cselekedetekre. Visszavonulásunk során egy alkalommal közli, hogy Magyarország fegyverszünetet köt a Szovjetunióval. Ugyanakkor a német csapatok megszállják Budapest stratégiai pontjait.- A hír hallatán óriási üdvrivalgás tört ki a táborunkban. Eldobáltuk fegyvereinket, Öméltóságát éljeneztük. Csak akkor csalódtunk hatalmasat, amikor nemsokára jött az újabb hír, hogy Szálasi átvette a hatalmat. Bethlen községnél kellett volna Szálasira felesküdnünk, de az eskü helyett csak szitkozódni tudtunk. Utána pedig elénekeltük a Horthy Miklós katonája vagyok kezdetű nótát, amiért a tisztjeink nagyon megharagudtak ránk. Már hazai földön jártunk, amikor Kassán 1945. január 18-án fogságba estem. Az akkori Szovjetunió Kujbisev városába kerültem. A Volga partján, az Ural hegység lábánál három és fél évig voltam fogságban. Végeztem én ott minden piszkos munkát a kőbányában, a kátránypapírgyárban vagy az autójavító üzemben. Nyáron a kolhozban dolgoztam. A napi fejadagunk 18 deka kenyér és egy merőkanál káposztatorzsából, vagy csalánból készült leves volt. Ha a norma fölött teljesítettünk, akkor valamivel több ennivalót kaptunk, de abból a nehéz és barna orosz kenyérből még az sem volt elég. Kőfejtőként kicsit nagyobb adagokat kaptunk, de ott a munka is sokkal nehezebb volt. Hozzátartozóinkról semmit sem tudtunk, mert a levelezés tilos volt. így természetesen ők sem tudták, hogy mi élünk-e. Engem a feleségem Santúr Vince bácsi, a II. világháború Don-kanyari ütközetét is megélt, nyolcvanadik életévét taposó ember immáron jó néhány éve egyedül él a csallóközi Balony községben épített családi házában. Nyugdíjba vonulása óta küszködik a háború és az orosz fogság esztendeiben összeszedett betegségeivel. Túl az infarktuson, veseműtéten, ritmusszabályozóval a szívében csak szaporodnak a kórházban eltöltött napjai, ám emlékezetében a keservesen megélt esztendó'k megdöbbentően tisztán, frissen élnek. A megpróbáltatásokra szinte órapontossággal emlékszik, mintha csak a minap történtek volna. Igaz, hogyan is lehetne azokat az időket elfeledni? Vince bácsi imakönyve, amely a fronton is végigkísérte. Benne a nagy ütközet előtt feleségéhez írt sorai: „Bocsáss meg, anya, ha életemben megbántottalak, de én ezt mélyen megbántam és halálommal megvezekeltem érte. A jó Isten vezéreljen benneteket életetekben, ezzel búcsúzok tőletek, apátok! A jó Isten legyen veletek. ” (A szerzőfelvételei)- 1914. július 15-én születtem Nagymegyeren. Mindössze 2 hetes voltam, amikor apám elment az I. világháborúba, s már iskolába jártam, amikor újra viszontláttam őt. Amikor arról mesélt, hogy miként került orosz fogságba, akkor még nem is sejtettem, hogy jó húsz év múlva velem is valami hasonló fog történni. Apám hadifogolyként 1917-ben kénytelen volt a szovjetek oldalán harcolni, majd a nagy győzelem után bányászként dolgozott a fogságban. Hazakerülése után kisbíró lett a nagymegyeri községházán, de bizony az orosz vájárélet aláásta egészségét. Fiatalon temettük el. Közben elvégeztem a nyolc elemit, majd később Nagymegyeren három osztály iparit a bádogos szakmában. 1936-ban megkaptam a behívómat, így a Csehszlovák Hadsereg katonája lettem. Mielőtt leszereltem volna, kivittek bennünket Aachenbe, a német határra. Ott hidászként szolgáltam. Hát az egy nagyon kutya beosztás volt, mert az aknatelepítésnél szinte állandóan életveszélyben voltunk. Amikor befejeztük az ottani munkálatokat, akkor hazajövetelünk előtt bennünket, magyarokat egy nagyon rendes cseh parancsnok búcsúztatott, aki azt kívánta nekünk, hogy legyünk Magyarországnak is olyan hűséges katonái, mint amilyenek Csehszlovákiának voltunk. Mert mi már akkor magyar földre utaztunk vissza. 1938. november 2. - a tengelyhatalmak bécsi döntőbírósági ítélete etnikai elvek alapján Csehszlovákia döntő többségében magyarlakta területeit Magyarországnak juttatta.- Hazaérkezésünk után jelentkeznünk kellett a Magyar Hadseregnél. Alig tölthettem el pár hónapot a családommal, 1939 tavaszán máris magyar katona lettem. Persze úgy voltunk mi, csallóközi magyarok, hogy bajtársaink inkább cseh kommunistáknak tartottak bennünket. Pedig a kommunistákhoz meg más párthoz az ég világon semmi közünk sem volt. Eredetileg csak kiképzésre hívtak bennünket, de a sors mégis Erdélybe szólított. Így kerültem a Szászrégentől alig pár kilométerre található Görgény szentimrére. 1940. augusztus 30. - a második bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolják Észak-Er- délyt, a Székelyföldet Nagyváraddal és Kolozsvárral együtt. fene evett meg bennünket. Hiszen volt köztünk negyvenkét éves családos ember is. Első harci feladatainkat a brianszki erdőben kellett teljesítenünk, ahol a szovjet partizánok ellen vetettek be bennünket. Nagyon embertelen csata volt az, mert a szovjetek családostul kivonultak az erdőbe, és a németek bizony nekik sem kegyelmeztek. Hiába mondtuk, hogy a családok lemészárlásának nincs értelme, mert ezzel csak újabb és újabb bosszúálló partizánokat szerzünk magunknak ellenségül. A parancs az parancs - hangzott a válasz, mint a háború alatt oly gyakran. A teljes felszerelésünk összesen 32 kilót nyomott, azzal az erdőben bujkálni nem is volt olyan könnyű. A csomagnak a ruhaneműn és tisztálkodási szereken kívül 1 napi zsoldot - ami akkor 20 fillér volt - és egy tábori lapot is tartalmaznia kellett. A fegyvereink még az I. világháborúból visszamaradt zárdugattyúsok voltak, amelyek a nagy fagyokban nagyon sok bosszúságot okoztak. Kijev felől aztán megindítottuk a támadást a szovjetek ellen. A Dont szinte ellenállás nélkül elértük, de onnét aztán nem jutottunk tovább, mert addigra a szovjetek kiépítették állásaikat a Don túlsó partján. 1942 karácsonyát abban a fagyos időjárásban, szeretteinkre gondolva a parton ünnepeltük. Akkor tőlünk már néhányan átszöktek a másik oldalra, szereztek egy gramofont, és karácsonyi énekeket játszottak le nekünk. Azt kiabálták át a túlsó partról, hogy magyarok, 22-esek, most még nem bántunk titeket, de nemsokára jön a Tél tábornok és az majd elzavar benneteket. Akkor még nem nagyon értettük, hogy mit is akarnak mondani a Tél tábornokkal, de amikor 1943. január 11-én mínusz 37 fokos hidegben elkezdődött az átkelés, rögtön tudtuk, hogy miről is van szó. 1943 január - a Vörös Hadsereg ellentámadásba lendül a Don-kanyarnál. A %. magyar hadsereg embervesztesége közel 150 ezer fő - voronyezsi katasztrófa.- Az orosz fegyverek bezzeg jól működtek, de a mieinket a dermesztő hidegben csizmasarokkal kellett kirugdosni. Én a frontvonalon harcoltam, mert ellenséges aknákat kellett felszednünk. Visszavonulási parancsot nem kaptunk, ezért a Vörös Hadsereg a hátunk mögé került, gyűrűbe zárt bennünket. A kitörés aztán óriási emberveszteségekkel járt, például a csajkában rumot kezdtek osztogatni. No, akkor már tudtuk, hogy nemsokára nagy csata várható. Figyelmeztettem Kósa barátomat, hogy meg ne igya az összesét, mert akkor biztosan mem éli meg a másnapot. Vagy a fagy, vagy golyó végez vele. Hát így is lett, mert a szerencsétlen nagy elkeseredésében megitta az összes rumot, és reggelre a havon fekve találtam rá megfagyva. Megfogtam őt, hogy odébb tegyem, és akkor találatot kaptam a lábamba. Két hétig kellett a már feketedő lábammal gyalogolnom, amíg egy segélyhelyre értünk. Ott aztán egymás hegyén-hátán feküdtek a sebesültek. Az egyik jajgatott, a másik szitkozódott, a harmadik éppen haláltusáját vívta. Ott aztán átkötötték a lábamat és egy éjszakára ott is maradtam. De milyen éjszaka volt az, Istenem! Ott annyi volt a tetű, hogy marékkai kellett leszednem a pokrócról. Nyezsinben, ahol bekötötték a lábamat, kivittek bennünket a vasútállomásra, ahonnét Kijevbe kellett volna mennünk. De az sem ment olyan könnyen, mert a sebesültekkel teli állomást bombatalálat érte. Hullott a vakolat a fejünkre. Kijevben azonban nem tudtak bennünket fogadni, így aztán én Egerbe, egy nagyon jól felszerelt kórházba kerültem. 1943 húsvétjára kerültem haza, de ismét csak néhány hónapot tölthettem otthon, mert jött a SAS-behívó, és mennem kellett Erdélybe, a Csíki-havasokba. Csíkszereda környékén jártunk, amikor megkaptuk a hírt, hogy Horthy Miklós kapitulált. 1944. október 15. - a rádióban elhangzik Horthy Miklós kiáltványa, amelyben Horthy már kerestetett a Csehszlovák Vöröskereszttel. Már otthon voltam, amikor a postás épp nekem adta át a holttá nyilvánításomról szóló papírt. 1948-ban ért véget a fogságunk. Debrecenbe vittek bennünket, ahol először is jól fertőtlenítettek, majd következett a hajnyírás és borot- válás. Néhányan Csehszlovákiába szerettünk volna továbbmenni, de mivel folyt a csehszlovák-magyar lakosságcsere, ez nem is volt olyan egyszerű. 1947. április 10. - megkezdődik a csehszlovák-magyar lakosságcsere.- Pestre, a kitelepítési hivatalba irányítottak bennünket. Ott egy asztallap nagyságú könyvbe voltak bejegyezve az áttelepített családok és a hozzátartozóik. Egyikünk nevét sem találták meg a nagykönyvben. Győrön keresztül Ásványráróra, magyar határőrökhöz kerültünk. Éjszaka ők segítettek bennünket a szökésben, a bősi hajóállomásig vezettek. Alig jöttünk fel a Duna-töltésen, máris fináncokba ütköztünk. De szerencsénk volt, mert még segítettek is a hazakerülésben. Figyelmeztettek, hogy nyílt úton ne mutatkozzunk, mert ha elkapnak bennünket, akkor Csehországba, a szudétanéme- tek helyére telepítenek. 1948. augusztus 1-jén a déli harangszóra értem Balonyba. Megkaptam a Kis Ezüst Vitézségi Érmet, valahol talán még az is megvan. A legkedvesebb emlék számomra mégis az imakönyvem, amely sohasem hagyott magamra - még a legnagyobb szörnyűségek és a legkeményebb megpróbáltatások közepette sem. Lejegyezte: Kosár Dezső § 1 VALLOMÁS 1994. augusztus 7. TŰ ZVONALBAN
