Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-07 / 32. szám
A szélmalomharcban is erősödik az ember KOLOZSVÁRI TALÁLKOZÁS JAKÓ ZSIGMOND TÖRTÉNÉSZPROFESSZORRAL „Egy mai fiatalember számára Erdély már nem jelent többet, mint magyarországi kortársának az, hogy a Dunántúlon született.” Jakó Zsigmond történészprofesszor a Korunk Erdély-vi- tájában közölt válaszcikkében írta le ezt a meghökkentő mondatot, amely nehezen illeszthető be abba a romantikus képbe, amelyet hosszú évek óta sugároznak számunkra az erdélyi magyarságról. De hát miért hűlt ki a ragaszkodás érzése? - kérdeztem volna tőle. A közelmúltban lehetőségem volt rá, hogy a válaszért felkeressem Kolozsvárott a tudóst, az MTA tiszteleti tagját, az Erdélyi Múzeum-egyesület elnökét, a kiváló középkorászt. Ezúttal már arra is kíváncsi voltam, hogy a Ceauses- cu-rezsim sötét évei után milyen állapotban maradt meg ott a magyar történettudomány; 1990 óta javultak-e a kutatás feltételei? Újraéleszthető-e tetszhalálából a magyar tudomány? Mit tudnak magyarságunkról az erdélyiek, akik a néptörténelmet évtizedek óta nem tanulhatják az anyanyelvükön?- A Vajdaságban, Szlovákiában és Erdélyben is tapasztaltam, hogy a kisebbségi írók, művészek, tudósok sorsát át- meg átszövik a gyermekkori élmények, a családi kötelékek, hagyományok. Akiket megismertem, önnél negyedszázaddal fiatalabbak, tehát nem lehetnek emlékeik azokból az évekből, amelyekben a határok oda-vissza vándoroltak.- Bizony, már nagyon öreg vagyok, 1916-ban születtem az Érmelléken, Biharfélegyháza környéki tanyán, a mai magyar-román határ közelében. A határt onnan másfél kilométerre nyugatabbra húzták meg, így került a szülőhelyem egyszer csak Romániába. A múlt kínzó kérdései- Engem már cseperedő fiúként érdekelt, hogy lehet az, hogy mi Romániába kerültünk, hiszen a környékünkön mindenki magyarul beszél, hogy néhány kilométerre tőlünk is magyarok élnek s mi nem sétálhatunk át hozzájuk, mint régebben. A másik családi gyökér, amelyről kihajtott az életfám, az anyai nagyapám micskei otthona volt, a mi környékünktől 30 kilométerrel beljebb, a hegyközben. Anyai nagyapáméknál hagyományos családi közösség volt, régi ház, régi bútorok s könyvek. Ez a múlt övezett és tett fogékonnyá a történelem iránt.- Hol végezte iskoláit, s mi vitte a történészi pályára?- Bár elődeim századokon át a debreceni református kollégiumban tanultak, engem a szüleim Hajdúböszörménybe, a korszerűbb Kálvineumba, gimnáziumba adtak. Érettségi után elhatároztam, hogy történész leszek, amit apám - a Zichy grófok birtokának intézője, okleveles mezőgazda volt - szelíd ellenkezéssel fogadott, de megengedett. A jelent magyarázó előzmények iránti érdeklődés vitt a történészpályára, hiszen családi viszonyaim miatt nem kellett volna ilyen vékony kenyeret adó életcélt választanom. 1934-ben iratkoztam be Pesten a történészkarra, ahol tanárom volt Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor, Szekfű Gyula, Szentpétery Imre és Hajnal István, aki azt hiszem, a legeurópaibb magyar történésznek tekinthető mindmáig. Mályusz professzor mellett szerelmesedtem bele a medievisztikába, a középkori élet teljességével foglalkozó új tudományágba. Talán pályám kezdetéről még megemlíthetem, mert büszke vagyok rá, hogy 1942- ben a középkori Bihar megyéről, szülőföldem régmúltjáról írt doktori értekezésemmel akadémiai díjat nyertem - az előző öt esztendő legjobb történeti munkája minősítéssel. Mályusz professzor odavett az intézetébe, de pár hónappal később az Országos Levéltár főigazgatójának kérésére átengedett, hogy ott dolgozzam tovább. Nagyon érdekeltek a régi írások, vonzódtam az oklevéltanhoz, s persze szélesebben a középkori magyar történethez. A ‘30-as évek közepétől Pestről többször utaztam Kolozsvárra kutatni, megismerkedtem Kelemen Lajossal, az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának vezetőjével, aki nagy hatással volt rám.- A sikeres pályakezdés révén maradhatott volna Pesten, mégis miért Kolozsvárt választotta?- Abban az időben döntöttem el véglegesen, hogy érdeklődésem és felkészültségem szerint Kolozsvárott a helyem, mert itt van az a forrásanyag, az a valóság, amiből választ remélhetek a múlttal kapcsolatos legszemélyesebb, kínzó kérdéseimre. A múzeumi levéltárban voltam főállásban, az egyetemen pedig tiszteletbeli tanársegédként működtem. 1945 elején, az egyetemi tanárok egy részének elmenekülése után, máról holnapra tanári munkakört kellett 29 éves fővel ellátnom. Engem még Mihály román király nevezett ki nyilvános rendes egyetemi tanárnak 1947- ben. Magyar néptörténetet, középkori történetet tanítottam. Nem sokáig élveztem ezt a helyzetet, mert mint egészségtelen származású embert eltávolítottak az egyetemről, de a Román Tudományos Akadémia kolozsvári történeti intézetében megmaradhattam tudományos munkatársnak, mert szükség volt a szakismereteimre. 1954-ben visszavettek, a segédtanulmányok oktatását bízták rám, amivel teljesen elégedett voltam, mert nem kényszerültem megalkuvásra vagy állásfoglalásra az egyre szélsőségesebb torzításokkal szemben.- Milyen kapcsolatai voltak, lehettek ilyen körülmények között a magyarországi történettudománnyal?- Egykori pesti kollégáim gondoskodásából minden könyvet, folyóiratot, oklevélfényképet megkaptam. Az akkori magyar hivatalosság azonban úgy óvakodott tőlünk, mintha leprások lennénk, 1975-ig nem adtak útlevelet sem. Akkor furcsa mód betettek az Apáczai Csere János-ün- nepségre utazó román akadémiai delegációba, s mivel nyilván Pesten sem fütyültem a templomban, attól kezdve utazhattam. Nagyot javított a sorsomon, hogy 1981-ben nyugdíjaztak, mert teljessé vált a kutatói szabadságom, nem kellett az időmet másra fordítani. Több könyvem, sok tanulmányom jelent meg azóta, hogy 1944-ben megírtam a Gyulai vártartomány urbáriumai című gazdaságtörténeti munkámat, s szerencsére elég idős kort értem meg ahhoz, hogy ne legyen sovány a tudományos bibliográfiám.- Amint látom, az íróasztalára kitehetné a „megtelt" táblát. A dobozokban cédulák százai, tán ezrei sorakoznak. Az ember azt hinné, hogy már csak keveset dolgozik. Most éppen milyen témák foglalkoztatják?- Az erdélyi középkori történet kulcskérdése, hogy a mesék világa helyett a valóságos forrásokra alapozzunk. Pályám kezdetétől tudatosan dolgozom a középkori forrásanyag kritikai áttekintésén, mert már akkoriban is hamisítottak, nemcsak az újkorban. Sok olyan irat, oklevél forog közkézen, nem is szólva az elbeszélő forrásanyagról, amelynek tudományos értéke megkérdőjelezhető. A mai Románia területének középkori forrásanyagai 90-95 százalékban itt vannak Erdélyben, de egészen más kultúrkörben, más nyelveken keletkeztek, mint a Kárpátokon túliak. Egy teljes szakmai vértezetű román történésznek az anyanyelvén kívül tudnia kellene latinul - én könyvet írtam a latin írásbeliségről -, egyházi szláv nyelven, törökül, görögül, s a gazdaságtörténet miatt egy kicsit örményül is. Erdélyt illetően pedig magyarul, és a szászok miatt németül is. Azt gondolom, hogy a virágzó erdélyi magyar történetírás nagy szolgálatot tehetne a román tudománynak a nyelvi nehézségek leküzdésében. Jómagam a teljességre törekszem, a középkori források kritikai feldolgozásával, hogy hiteles és szilárd legyen az alap.- A Ceausescu-rezsim évtizedeken át elszigetelte a külvilágtól a román tudományos életet. A kisebbségi magyarság értelmisége még súlyosabb helyzetben volt, különösképp a humán tudomány- területeken. Mindezt tudva, de persze nem átélve, lehet, hogy tapintatlan a kérdés: milyen állapotban maradt meg Erdélyben a magyar történettudomány, milyen színvonalon művelik?- Az a népes tudósnemzedék, amely 1945 után itt maradt, a természet békés rendje szerint kiöregedett, meghalt. Az utánunk következő közép- korosztály igen vékony, mert a Bolyai és a Babes egyetem egyesítése után szinte teljesen leépítettek bennünket. Akadt ugyan néhány kiváló tanítványunk, ők viszont nem kerülhettek be tudományos intézetbe. 1992 óta javult valamit a helyzet, akkor tíz diákot vettek fel a történeti karra, tavaly szeptemberben, úgy tudom, húszat. Az engedmények ára- A legújabb kori román történetírás támadó élét, „teljesítményeit” többé-kevésbé ismerjük, de nem egészének minőségét. Mi a véleménye róla?- Az általános dilettantizmus miatt legalább annyira megsínylette az elmúlt évtizedeket, mint a magyar. Ha a többségi nemzet történettudománya ilyen leromlott állapotban van, akkor a kisebbségé sem lehet ennél virágzóbb: sajnos, alacsony a színvonala. 1990 óta az Erdélyi Múzeumegyesület elnöke vagyok, s az MTA jóvoltából módunk van fiatalokat magyarországi posztgraduális ösztöndíjakra javasolni. Remélnünk kell, hogy tervszerű munkával sikerül új szakembere(Fotó: Archívum) két formálni az erdélyi magyar tudomány részére.- A magyarországi egyetemek bölcsészkarán is tanulnak történelem szakos erdélyi hallgatók. Számítanak rájuk?- Nem helyes, hogy az itteni fiatalok teljes egészében Magyarországon végezzék tanulmányaikat. Először is: a magyar kormányzat elmulasztotta előzetesen rendezni, hogy a magyarországi diplomát nosztrifikálják Romániában. Másodszor: a legtöbb diák nem is akar ide visszajönni, de még ha akarna is, a magyar oklevelével legfeljebb utcaseprőnek mehetne. Szerintem, aki Erdélyben akar történész lenni, itt járjon egyetemre, mert teljesen otthonosnak kell lennie a román történelemben is, és a könyvtáraktól, a műhelyektől távol ilyen komoly alapismeretekre nem tud szert tenni.- Meglepően indulatos a hangja.- Mert tűrhetetlennek tartom, hogy a kisebbségi helyzetből való érkezés bármiféle privilégiummal járjon Magyarországon. Nagy kárunkra szolgál minden engedmény, mert ahhoz képest, amit kemény követelmények mellett elérhetne, alacsonyabb színvonalra szorítja a jövendő kisebbségi magyar értelmiséget. Így nem lehet általában egységes nemzeti művelődést fenntartani, s a tudományt sem. Nem lehet kétféle minőségű magyar tudomány a határokon innen és túl.- Valószínűleg politikailag is kényes területre érkeztünk. Romániában a forradalom óta szabadabbakká váltak-e a történeti kutatás feltételei?- Lényegében azonosak a Ceausescu-rezsimé- vel. Az új levéltári törvénytervezetről azt mondhatom, hogy az egyenes folytatása a sztálini korszak rendszerének. Hasonló a helyzet a múzeumokban. Ott is csak elvétve akadnak magyar szakemberek. A könyvtárak nyitottabbak, a kézirattárak anyagát, különösen a nyomtatott könyveket, megkötés nélkül kiadják a kutatónak. Tudatában vagyunk, hogy mit várhatunk az államtól, ezért magunkon kell segítenünk.- Hogyan? Münchhausen báróként?- Valahogy úgy. Mint az Erdélyi Múzeumegyesület ügyeivel bajlódó ember, látom, hogy elképzelhetetlen a természettudomány, az orvostudomány, a mérnöki tudományok művelése magyar nyelvű főiskolai háttér nélkül. Olyan egyetemre van szükségünk, amelynek egyaránt feladata a képzés és a kutatás. Egy ilyen kis nemzetiség, mint a miénk, sosem tudna egy időben kiállítani két tudományos garnitúrát.- Minthogy kevesebb pénz kell hozzá, jobb a társadalomtudományok felemelkedésének esélye?- Igaz, több a lehetőség számunkra. A felsőoktatást ugyan az állam feladatának tartom, de nekünk, az itteni magyarság civil szervezeteire támaszkodva, létre kell hozni saját, önálló intézményünket, amelynek ügyeit autonóm módon mi intézzük. Jogi úton vissza kell szereznünk mindazt, ami a miénk volt, a tudományos gyűjteményeket, a levéltárakat, a könyvtárakat, az ingatlanainkat. És persze mindenekelőtt iskoláinkat. Igaz, hogy ma még mindenünkből ki vagyunk fürösztve, de úgy hiszem, hogy a szélmalomharcnak is van értelme, mert a jogfenntartás eszköze, és mert aki vállalja, megerősödik. Remélem, hogy a román demokratizálódási folyamat mára csak eljutott addig, hogy saját tudományos gyűjteményeinket mi is használhatjuk. Műhelyek kellenek, amelyekben a diák igazán megtanulhatja a mesterségét. Ezért fáradozunk a Transsylvanológiai Intézet létrehozásán. A Jor- dáky-házban pedig tudományos könyvtárat nyitunk. Szeretnénk emberekben is építkezni, tudományos státusokat hozunk létre. Ez nehezebb feladat, mert fiataljaink menekülnek a szülőföldjükről.- Terveik szépek, de miből valósítják meg?- A magunk szegénységéből. Siránkozással ugyanis semmire sem lehet menni. Mindig konkrét dolgokba kell fogni, elődeink is így tették. Tagdíjakból, adományokból és támogatásokból hosszú évek munkájával teremtették meg a tudás kincsestárait. Régen a Múzeum-egyesület volt az egyedüli nemzetiségi kerete a magyar tudománynak, az utóbbi években azonban újabb életrevaló szakmai szervezetek, társaságok jöttek létre. 1991 óta az Erdélyi Múzeum folyóirat mellett megjelenik az Orvostudományi Értesítő, az Erdélyi Tudományos Füzetek, a Műszaki Tudományos Füzetek is, és a Természettudományi Közleményekben matematikusok, fizikusok, biológusok publikálnak. T Illúzió és igazság- Most emlékeztetném arra a megállapítására, amit annak idején a Korunkban írt a fiatalok er- délyiségéről, vonzódásairól, s azt kérdezem: hogyan jellemezhető a kisebbségi magyarság történe ttudata?- Ez többrétű és meglehetősen differenciált. A művelt réteg viszonylag jó tárgyismerettel rendelkezik, de a nagy többség múlttudata bizonytalan és sok téveszme jellemzi: mindenekelőtt az, mintha történelmünk csak dicsőségek sorozata lenne. A romantikus, meseszerű magyarságtudat a modem szóbeliségből táplálkozik. Magyar vagyok, vallhatja valaki - ami a kisebbségi helyzetben tiszteletre méltó -, de nem igazán tudja, milyen múltat hordoz magában. A magyar lakosság tekintélyes része falun él, nincsenek, mert nem lehetnek olvasmányai, amelyek kiigazítanák tévedéseit és hiedelmeit. A saját múltjukról az iskolában semmit vagy sértő torzításokat hallhattak. A felvilágosító szó néha illúzióromboló, hiszen nem szívesen néznek szembe azokkal a tényekkel, amelyek nem a magyar dicsőségről szólnak, nem a magyar szenvedés folyamatosságát igazolják vissza. Persze, mindez a kisebbségi átlagember természetes reakciója a többségi romantikus történelemszemlélet képtelen túlzásaira, öntömjénezésére, sértegető támadásaira és a hetvenöt éves kisebbségi lét gyötrelmes tapasztalataira, saját teljes kiszolgáltatottságára. Hiszen nap mint nap szótlanul kellett hallgatnia, hogy jöttment idegen, akinek elei a dualizmus idején jöttek erre az „ősi román földre”, s hogy Szent István vagy Körösi Csorna Sándor románok voltak és így tovább. A többségi romantika táplálja a kisebbség ellenromantikáját.-Az életet megjárva: hogyan áll a leltár?- Megpróbáltam megtalálni az emberileg megismerhető igazságot, s kötelességemnek éreztem, hogy amit eddig a tudományban tisztázhattam, annak mások is hasznát lássák. Közeledve a nyolcvanadik évemhez, nagyon igyekeznem kell, hogy még minél többet elvégezhessek hátralevő feladataimból. Fábián Péter
