Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-31 / 31. szám

Már másfél hete véget ért a világ „multikulturális’' őrülete. A foci vb. Az arra érdemesek és érdemtelenek megkapták az érmeket, s mind a 24 résztvevő „némi” pénzt is inkasszált a nemzetközi szövetségtől. Például az a csapat, amelyik a FIFA-számítás szerint a legeslegutolsó helyen zárta a mezőnyt, 2,5 millió dollárt kapott a FIFA-tói - túl az egyaránt 40 személy­re szóló, oda-vissza érvényes repülőjegyek és első osztályú szállodai elhe­lyezés szintén nem csekély összegén. Nem rossz dolog hát szerepelni a négyévenkénti futballfesztiválon. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a nemzeti szövetségek sem garasoskodtak, újabb dollártízezrekkel lettek gazdagabbak az amúgy sem szegény futballisták. És mit kellett mindezért csinálniuk? Csak játszani. Hogy a trópusi hőségben, többnyire délidőben kielégítsék a nézőket, akik a nagy meleg ellenére is színvonalas futballra áhítoztak. Ennek sok válogatott nem tudott eleget tenni, a találkozók ní­vója eléggé széles skálán mozgott. Egy dolgot azonban nem szabad elfe­ledni: Amerikába kellett menni ahhoz, hogy a világ labdarúgása új irányt vegyen. Amerika kikövetelte a változásokat, a FIFA tökéletesen alkal­mazkodott az új helyzethez, talán nem túlzás: megmentették a futballt. Mert már jó ideje világos volt, hogy a labdarúgásnak vissza kell lépnie, újra felfedezni a múltat, igazi önmagát, véget kellett vetni egyszer és min­denkorra a pályákon dúló háborúnak. És a jövő nem lehetett más, mint szigorú szabályok közé szorítva, a brutalitás száműzésével visszatérni ah­hoz a futballnak nevezett csodához, amit utoljára még az 1970-es világ- bajnokságon játszottak. Csak halkan mondjuk: ez a vb talán út a jövőbe, garancia arra, hogy a labdarúgás továbbra is a legnagyszerűbb, nép­szerűségében felülmúlhatatlan játék maradjon. Annál is inkább, mert 24 esztendő után ismét a brazilok kerültek a trónra. És ez jó, nagyon jó jel __ 1. P edig mennyi bírálat érte Carlos Alberto Par- reira edzőt. Naponta tizenhat rádióállomás ri­portere és ötszáz brazil tudósító tett szemrehá­nyást a trénernek, hogy vaskalapos, hogy le­rombolta a brazilok gyönyörű játékát, hogy le­egyszerűsített futballt játszik a csapat, kevés­bé gólra törőt (a világ egyébként megbocsá- tóbb a 150 milliós Brazília kritikusainál, szá­munkra ma is brazilok a brazilok). Visszasír­ták többek között Luis Perreirát, Dirceut, Socraiest, Zicót. A művészeket, akik sohasem játszottak döntőt és világbajnokságot sem nyertek. A szakvezető persze nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy a trükkökkel 1970 óta mire mentek a brazilok. Egy bronzérem 1978-ban - és semmi más. Szambázni, vélte, a karneválon kell, a futball ma már küzdelem is, nem táncos összejövetel. Különben is, a par­kett (azaz a pázsit) ördögének ott volt Romá- rio és Bebeto. A 42 éves Parreira nem hagyta magát za­varni az újságíróktól, Pelétől (a többi között a vb előtt azt is mondta, hogy Romário kárára van a csapatnak), Gersontól és a szurkolóktól. Elindult egy úton, amely a világbajnoki győzelemig vezetett. És tulajdonképpen soha nem idegesítette fel magát. Egyetlen kivétel­lel. Akkor, amikor csapatát európai stílusúnak bélyegezték.„Ez egy hatalmas félreértés. A brazil futball nem európai futball. Amit mi ját­szunk, az igazi brazil játék szervezettséggel vegyítve. De hát ki hiheti azt, hogy világbajno­ki címet lehet nyerni szervezetlenül is? Azért kritizálnak engem, mert rendszert vittem a já­tékba. 1982-ben például a középpályán ado­gatott a csapat, s indult támadásba. Most ezt az egészet egy sorral hátrább vezényeltem, a védő négyes kezd el passzolgatni, s vár a meg­felelő lehetőségre. Egyáltalán nem európai labdarúgás, amit játszunk, hisz az európaiak a hátul passzolgatás után gyakorlatilag hosszú indításokkal, ívelgetésekkel kísérleteznek. Ez, tekintettel Romário és Bebeto magasságára is, nem a mi műfajunk ” - mondta az edző. Mi volt hát a műfajuk a braziloknak? Lát­hattuk, hogy a mostani selecao olyan erénye­ket is felmutatott, amely a korábbi időszakban soha sem volt rá jellemző. A 70-es, 80-as években elsősorban az elegancia, a könnyed­ség díszítette a brazilokat. Mindezt meg tud­ták őrizni, de Amerikában képesek voltak szenvedni a sikerért, mint ahogy például a hol­landok ellen tették. Fél óra alatt lekaszálták a tulipánokat, akik mégis kivirágozni látszottak, de jött az újabb kaszálás és újra lehullottak a virág szirmai. Addig ostorozták a brazilokat a szépségben meghalás vádjával, hogy talán már a kelleténél tüzetesebben és rendkívül ag­resszívan védekeztek. Kapusuknak, Taffarel- nak tulajdonképpen csak a hollandusok ellen volt dolga, és némileg a döntőben. Számukra ez nyilván örvendetes, ám az is tény, hogy a világ nem a kifogástalan védőmunkája miatt szereti a brazil futballt. Hanem játékosságáért. Az örömfutball utolsó mohikánjai nem akar­tak kibújni saját bőrükből, mert akkor gyökér- telenné váltak volna. A World Cupon tehát volt szamba is, eredmény is. A dél-amerikaiak fő erénye a labdabizton­ságukban rejlett, ebben szinte utolérhetetle­nek. Képesek voltak úgy eldugni a labdát, hogy az ellenfél sehogy sem jutott hozzá. És csodálni kellett türelmüket. Nem zavarta őket, hogy mondjuk még a 80. percben is 0:0 volt az eredmény, bíztak magukban, ezért nem kap­kodtak, és célba is értek. Hogy mi emelte a többiek fölé a brazilokat? A fizikai állóképes­ség és a kifinomult technikai tudás ötvözete. Tenyérnyi hely elegendő volt számukra, hogy megcsináljanak egy-egy cselt vagy helyzetbe kerüljenek. No és talán nem túlzunk: Pelé és Tostao óta nem volt olyan csatárkettőse Brazí­liának, mint Romário és Bebeto. Az utóbbi lendületesen futva és cselezve körözött az el­lenfél 16-osa környékén, a másik lecsapott a labdára, betört a büntetőterületen belülre - gól. Romário és Bebeto együtt olyan, mintha Magic Johnson és Michael Jordan kosarazna egy csapatban. Szinte a semmiből is képesek összehozni egy gólt, a többiek pedig annál Romário azért jobbak voltak, hogy ne tudták volna ki­passzolni a mégsem a Copacabandn nevelke­dett ellenfelüket. Romário volt az egymegmoz- dulásos hős. A Barcelona indolens, flegmati­kus, szenvtelen, ám zseniális gólvadásza, aki­nek alkata Maradonáéra emlékeztet - súly­pontja egészen lenn van és talán emiatt mozog olyan higanyszerűen — olyan képességekkel rendelkezik, amelyek segítségével bármikor eldönthet mérkőzéseket. Ráadásul az egész csapatot képes volt magával ragadni, mert hittek benne társai. Güriztek rá, nem bántot­ták, tolerálták neki, ha hosszú percekig csak ácsorgóit az ellenfél térfelén. Tudták ugyanis, hogy villan egyet és jön a gól. Romário hét meccsen öt gólt lőtt, az amerikaiak ellen az ő átadásából született a győztes találat. Hát nem mindennapi ember ez a pici gonosz törpe - ahogyan a világsajtó nevezi. Egyszóval nem volt a brazilokhoz fogható válogatott a futballfesztiválon. Játékos labda­rúgással lettek elsők. Nagy szó napjainkban! És ezzel a már-már örökre száműzöttnek lát­szó stílussal olyanok voltak, mint egy Wag- ner-opera hősei: legyőzhetetlenek. 2. A világ nagy-nagy szerencséjére. Mert mi történik, ha az alibifutballt produkáló és sze­rencsés olaszok nyerik a vb-t? Őket követte volna mindenki. Arrigo Sacchi edző mond­ta:,,^ győzni akarunk, futballoznunk kell, agresszív futballt kell játszanunk, amely gyor­sabb és agresszívabb ellenfelünknél." Csak a szavaknál maradtak az azzurrik. Többnyire bűnrossz játékkal és nagy adag mázlival ju­tottak el a döntőig. Volt már rá példa. A törté­nelem ismétli magát. 1982. Spanyolország. Sajtótájékoztató az olasz válogatott Kamerun elleni csoport- mérkőzése után. Az itáliai újságírók össztűz alá veszik Enzo Bearzot edzőt.: „Mikor mond már végre le?” „Nem szégyelli magát Olasz­ország játéka miatt?” „Rossitólmitakar? Mi­ért nem küldi már haza ? " 1984. Egyesült Ál­lamok. Sajtótájékoztató a mexikói válogatott elleni csoportmérkőzés után. Az itáliai zsurna­liszták össztűz alá veszik Arrigo Sacchi szö­vetségi kapitányt: „Mikor mond már végre le?” „Nem szégyelli magát Olaszország játé­ka láttán?" „Baggiótól mi akar? Miért nem küldi haza?” Kísérteties hasonlóság... Bearzott és Sacchi válasza között eltelt 12 év, de a két mester szinte szóról szóra ugyan­szenzációs játékkal kápráztatta el a világot. 1994-ben alárendelt szerepet játszott a döntőben, pedig előtte Baggio hozta az ered­ményeket. Tizenegyesekkel világbajnok lehe­tett volna - a futball nagy kárára. Még azt mondják, hogy a szerelemben és a labdarúgásban nincs igazság. A World Cup 94 fináléja igazolta: az utóbbiban már van. Mindnyájunk nagy örömére! Nem hinnénk, csak előnyére válik. Persze továbbra is tanít­hatják a világot szívósságra, küzdőképesség­re, fájdalom- és kudarctűrésre, esély elviselé­sére, s mindenre, ami a futball munkásabb ol­dala. Elnézést,de a labdarúgás a maga módján művészet is... Már a bolgárok elleni mérkőzést megelőző héten rendkívül feszült volt a hangulat a játé­kosok és Vogts között. Hiába ismételgette a szövetségi kapitány minden meggyőződést és meggyőző erőt nélkülöző monoton hangján, hogy a csapat szelleme soha jobb nem volt, mindenki egy emberként harcol a vb-cím megvédéséért. Háta mögött a játékosok egy­szerűen csak „Bratwurstnak”, azaz szó sze­rinti fordításban sült kolbásznak csúfolták. Az iránta tanúsított ellenszenv a vesztes meccs után még tökéletesebben megnyilvá­nult. A hármas sípszó után Vogts (amint lát­hattuk a tévében) teljesen egyedül ballagott az öltözők felé. Se egy segítő, se egy vezető, se egy játékos nem volt, aki odament volna hozzá, hogy legalább mondjon neki néhány vigasztaló szót. Vogts diszkriminálása a meccs után megrendezett grillpartin sem csökkent. A tízszemélyes asztalnál csak egy ember üldögélt, a szövetségi kapitány. És csupán Riedle méltatta szóra - néhány deci bor elfogyasztása után... „Ilyen hibákat még egy serdülő edző sem követhet el, mert különben elbocsátják" - su­tyorogtak a játékosok a búcsúvacsorán. Már a sorsdöntő meccs előtti napon tartott sajtótájé­koztatón értetlenül csóválták a fejüket a játé­kosok. A csapatkapitány Lothar Matthäus állt a mágneses táblánál, és ő tartotta a taktikai ér­tekezletet, miközben Berti Vogts és segítője, Assi Bonhof az első sorból figyelmesen hall­gatták. Olyan is előfordult, hogy a futballisták az edzések során még az elengedhetetlenül szükséges bemelegítő gyakorlatokat sem vé­gezhették el, mert Vogts másra adott utasítást. Annak ellenére, hogy a közvélemény teljes egészében Vogts elbocsátása mellett van, a szövetség mindenható ura, Egidius Braun el­nök még nem vallott színt, hogy vajon Vogts- nak tényleg új munkahely után kell-e néznie szeptembertől. 4. A németek kiesése kapcsán jut eszünkbe: a futballban van törvényszerűség, tendencia, de ennyire magas szinten már nem biztos, hogy a törvényszerűség jön ki egy-egy mérkőzésen. Az esetlegesség, a véletlen még soha ekkora szerepet nem játszott a meccsek végeredmé­nyét illetően, mint most. A labda tehát újra gömbölyű...Persze, ha a németek jutnak to­vább, akkor az ember ugye máris más követ­keztetéseket von le a történtekből, mint így, bolgár siker után. Ügy látszik, következtetése­ket muszáj levonni, jó játék ez is, okoskodni, spekulálni. Csakhogy az a következtetés épp­úgy nem áll meg a lábán, mint emez, mármint, hogy a németekre nagyon ráfért már ez a ki­esés. Minden fordítva is történhetett volna. Főleg a 16 között. Sőt. Mi van akkor, ha a román-svéd meccs nem román-svéd, hanem norvég-belga? Lehetett volna, apróságon múlt. Akkor most nem Kelet-Európa előretö­réséről, hanem északi vagy milyen hegemóni­áról beszélnénk. Éppannyira okosan, mint így. Ettől jobb lett volna az illető nemzet vá­logatottja? Egy törvényszerűséget nem lehet vitatni. A brazilok elsőségét. Nekik tapsol a világ. A 19. századbeli Német Birodalom első kancellárja, Otto von Bismarck mondása futballra parafra- zálva valahogy így hangzana: minden ország­nak olyan a válogatottja, amilyet megérdemel. Tomi Vince / y ’ÜÜF K1 m rf fs* BRAZÍLIÁNAK tapsol a világ azt mondta: „Maguk újságírók csak köteked­ni tudnak! Menjenek a pokolba! Itália tovább fog jutni, még akkor is, ha maguknak ez fájni fog! Az pedig, hogy kit állítok a csapatba, az én dolgom, és nem kell maguknak megmagya­ráznom! ” Bearzot kitartott Rossi mellett, Sacchi kitar­tott Roberto Baggio mellett. Olaszország 1982-ben mérkőzésről mérkőzésre javulva, Roberto Baggio hogy az olasz újságírók megkövetnék Sacchit. Ilyen szégyenletesen játszani a döntőben... 3. A maga módján szégyenletes volt a világ- bajnoki cím védőjének amerikai kiruccanása is. A németek a negyeddöntőben estek ki, s ez így igazságos. Túl sokáig voltak a csúcson, el­fáradtak, elöregedtek. Meg kell most már újul­niuk, s ez nekik is és a világ futballjának is

Next

/
Thumbnails
Contents