Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-24 / 30. szám
1994. július 24. RIPORT A falunak varazsa, meghatározó szerepe van az ott született ember életében. És a szőkébb haza vonzerejétől az sem tud elszakadni, aki máshol telepedett le. A város egészen más: a sok idegen befogadásával megváltoztatja arculatát, nemzetiségi összetételét; s az egykor többségben levők kisebbségbe szorulva, a régi, vékonyodó gyökerekbe kapaszkodva mentik a menthetőt, hogy lakóhelyük ne vetkőzzön ki egészen a múltjából. A falu, noha az utóbbi évtizedekben kenyérkereset miatt, egyéb kényszerből sokan elhagyták, megmaradt olyannak - java részt még nemzetiségileg is - mint amilyen volt. Ebből ered az a varázs, amely az embert élete végéig kíséri. 1 Párkányban ismerkedtem meg Dávid Mi- •hállyal, a magyar alapiskola negyvenhat éves igazgatóhelyettesével. A komáromi magyar gimnáziumban érettségizett, a nyitrai főiskolán 1971- ben szerezte meg pedagógusi oklevelét.- Már húsz éve Párkányban élek - mondja. - Ha autóba ülve elköszönök otthon a családtól és a szülőfalumba, Kisgyarmatra készülök, a szívemben mindig egy kis melegséget érzek. Így szoktam búcsúzni: Megyek haza! Ő nagyon sokat kapott a szülőfalujától. Rátarti, vallásos magyarok lakták a falut. Katolikusok. Rajtuk kívül még két református és öt zsidó család lakott ott. Kölcsönös barátságban. A jól végzett munkát tartották legfontosabb dolognak az életben. Erre nevelték az utódaikat is.- Anyukám tavaly halt meg, édesapám tavalyelőtt. Mind a ketten nyolcvanhat éves korukban. Kis híján hetven esztendőt éltek együtt. Apám ötven holdon gazdálkodott, nagyon szerette a földet. Nem volt beteges, nem ismerte az orvosokat, a kórházakat. Szerette a szőlőjéről is híres vidék borát, és szeretett politizálni. Az ötvenes években meghurcolták érte, mert nem kívánta a közöst. El is ítélték fél évre és a nyitrai börtönbe vitték. Akkor anyám nyakába szakadt a gazdaság. Apám úgy halt meg, hogy megbocsátott mindenkinek. Annak is, aki másoknak ártott... Ahol születtünk... A családfő a Don-kanyarban vesztette életét, s az egyedül maradt feleség, ha nehéz körülmények között is, de kiiskoláztatta a lányát és a fiát. Béla a pozsonyi Duna utcai gimnázium tanára, majd a nyolcvanas években igazgatója lett. Ma is ott tanít. Gyakran járt haza az édesanyjához, s ilyenkor mindig „toborzott”. Kisgyarmatról, de egész Párkány környékéről Pozsonyba vitte a jó képességű gyerekeket. Hasonlóan csináltam én is. Falunkból és a tágabb vidékről, Kéméndről, Bényből a párkányi magyar gimnáziumba hoztam az alapiskolát végzett gyerekeket. Az utóbbi húsz év alatt több mint ötven diákunk végzett így a főiskolán. Szükség van a szlovákiai magyar értelmiségre, csak az a baj, hogy alig marad valaki a saját falujában... Nemigen tud elhelyezkedni senki a szakmájában, emiatt egyre csökken Kisgyarmat lélekszáma. Csak látogatóba járunk a szülőfalunkba, s ilyenkor azt mondogatjuk, talán elszoruló szívvel is, hogy megyek haza... 2 Kisgyarmaton járva többen is emlegették •Henczi Bélát. Megkaptam a címét, így felkereshettem őt párkányi lakásában. Magas, súlyát tartó férfi, s ezüstösen villogó haja hetvenhét éves kora ellenére is csodálatosan dús. De nehezen mozog, csak lassan lépeget. A felesége, Juliska néni, képtelen kimozdulni a lakásból, csak kapaszkodva emelgeti beteg lábát.- Egész életünkben fűtetlen üzletekben dolgoztunk - magyarázza megromlott egészségük okát Henczi Béla.- Elszigetelten élnek itt a városban. Se udvar, se kert...- De közel van Kisgyarmat. Sok falumbeli él Párkányban. Naponta találkozom velük. Emlegetjük is eleget, hogy mi mindent éltünk át... Pergeti hát most is a múltat. A nagyapja asztalos volt. És az édesapja is, aki saját műhellyel rendelkező, szegény mesteremberként egy hajdani istállóban húzódott meg a feleségével. Béla a gyerekkorában ismerkedett ugyan az asztalossággal, de nem folytatta a családi mesterséget, mert Kistár- csára küldték, hogy ott kitanulhassa a hentes szakmát. Három év múltán Budára került segédként. Akárcsak gyerekkorában odahaza, vonzotta a színház. Megtekintette például Az abbé című darabot. Páger Antal játszotta benne a főszerepet. Ügy érezte, közel áll hozzá a címszereplő lelkivilága. Pestről hazalátogatva, huszonegy éves legényként, felkereste a plébánosukat, hogy csináljanak színházat! Miért ne... Újra megnézte hát Páger Antallal Az abbét, megszerezte a szerepkönyvet, s tizenöt próba után Kisgyarmaton is bemutatták.- Én voltam az abbé - mondja elmosolyodva. - Az előadás után már csak így szólítgattak a faluban: Abbé úr... 1943-ban azonban a huszonkettes születésűeket mundérba öltöztették. Szerencsésnek mondhatta magát, mert őt nem a frontra vitték, hanem löveg- vezetőként a Gellért-hegyen, a légvédelmi tüzéreknél szolgált. 1945 tavaszát Vágtomócon élte meg, jöttek az oroszok...- Összetereltek bennünket, és a győri laktanyába kerültünk. Innen májusban aztán zárt vagonokban Kijevbe szállítottak bennünket. A fogolytábor barakkjaiban vagy négyezren voltunk magyarok, németek, mások. A romokban heverő Bolsevik nevű gyárat építettük újjá. Emellett énekkart szerveztünk. S hogy színházat is játszhassunk, darabot kellett írnunk. Összefogtunk hát, hogy „összeállítsuk” a színdarabot. Én írtam is, játszottam is: nő nem volt a táborban, így én kaptam meg a Julcsa szerepét...- Szép melle, csinos szoknyája, de nagy lába volt annak a Julcsának! - mosolyodik el a fogolymesterségét folytatta. Ajtókat, ablakkereteket készített. Megnősült, feleségül vette Mikony Juliannát. S közben folytatta a „színházcsinálást”. Sikert értek el a Liliomfival, a Kaviárral, a Mamával, de az énekkaruk és a tánccsoportjuk is jelesen szerepelt. Felfigyeltek rá a Csemadok központjában is. Nem tanító, és mégis színdarabot rendez?! Henczi Bélát is meghívták hát a leendő Csema- dok-titkárok Budmericén rendezett tanfolyamára. Hat évig volt járási titkár Párkányban és Ipolyságon. Aztán a fogyasztási szövetkezet kéméndi hentesüzletét vezette; 1961-től pedig a Jednota kisgyarmati fűszerüzletét bízták rá, ahol tizenhét évig leleményes, nagy forgalmat lebonyolító kereskedőként, mint mondja, a prágai sonkától a patkószögig mindent árult. Még tortát és porcelánt is... Nyolcvankettő óta kettesben, szövetkezeti lakásban élnek a feleségével. Egyre gyakrabban gondolnak az odahagyott szülőfalura. És most, hogy már a betegség is gyötri őket, könnyes szemmel mondják, hogy mire kérték lányaikat:- Kisgyarmat a miénk, ott is fogunk eltemetkezni - mondja Henczi Béla. - Itt élünk, de hazamegyünk.- Mondjuk a gyermekeinknek - szólal meg Juliska néni -, oda vigyetek bennünket, nekünk ott lesz a legjobb... Országon belüli honvágy? A szülőfalu hív! Petrőci Bálint A kisgyarmati magyarok összefogását példázza az is, hogy kegyelettel őrzik háborús áldozataik emlékét. Még 1942-ben elkészült az első világháború kisgyarmati áldozatainak emlékműve, kőbe vésett nagy turulmadárral a tetején. Felszentelni már nem szentelhették fel, mert a második világháború frontjaira hurcolt katonáik közül többen elestek, s az ő nevüket is a márványtáblára akarták vésni, így ki kellett várniuk a háború végét. Utána a magyarüldözés időszaka jött; bár a már nyugalmasabbnak tűnő hatvanas években sem kerülhetett sor az emlékműavatásra... Felelősségre vonták őket: mit keres itt a turulmadár? ök viszont a mondabeli madár nélkül nem tartották meg a felszentelést. Az a ma már nyolcvannyolc éves férfi, aki addig is rejtegette a turulmadarat, újra a szekrényébe dugta.- Tavaly azután Henczi Béla bácsival, a szintén Párkányban élő kisgyarmatival összefogtunk; itt az ideje, hogy végre felszenteljük községünk emlékművét! - mondja Dávid Mihály. - Béla bácsi érdeme, hogy hatvanháromban az emlékmű egyik oldalára rávésték a haláltáborokban elhunyt kisgyarmati zsidók nevét is. Tavaly szeptemberben a turulmadár végre „visszaszállt” a helyére, s ünnepélyes keretek között felszentelhettük az emlékművet. Az ünnepség a Szózattal és a Himnusz eléneklésével ért véget... Kisgyarmaton a szülők is megtettek mindent, hogy taníttassák a gyermekeiket. Ennek az lett az eredménye, hogy alig találni tájainkon olyan kis falut, amely annyi főiskolát, egyetemet végzett embert adott volna, mint Kisgyarmat. Még költőt is adott Varga Imre személyében, aki hosszú esztendők óta Budapesten él ugyan, de gyakran hazalátogat.- Él Kisgyarmaton egy másik Dávid család is. Csak ötven év múltán, tavaly szeptemberben szentelhették fel Kisgyarmaton a háborús áldozatok emlékművét (Dávid Mihály III és a szerző felvételei) táborban készített fényképet nézegetve Juliska néni. A fogság második szakaszában engedélyezték a levélírást; Henczi Béla havonta egy-két levelezőlapot küldhetett haza. Így értesült arról, hogy az ő vidékükről is kitelepítik a magyarokat. Kezembe adja a fényképalbumban őrzött, 1947 karácsonyán írott, színes rajzzal ékesített levelezőlapot. Ezt írta rajta: „Szeretett kedves, drága apukám!... Szeretném megcsókolni kérges kezed és a már bizonyára hófehér hajad szeretettel megsimogatni. No de bízok a jó Istenben, majd csak elfog jönni az az idő. Tudom, hogy a kitelepítés most van folyamatban a mi környékünkön, írjatok róla valamit... ” A jó Isten megadta ezt az időt: 1948. november 6-án, már nyitott ajtajú vagonokban, hazaindították.- Német katonai ruhában, olasz köpennyel a hátamon karácsonyra hazakerültem... A fogság után előbb a zselizi vágóhídon hentesként dolgozott, majd a zalabai majorban édesapja N éhány évvel ezelőtt szinte csak névtelen, ismeretlen városkák voltak a csehországi Teplice, illetve a keletnémet határ között. A rendszerváltás után viszont a Csehszlovákia legnagyobb szabadtéri bordélya elnevezést kapták. Igen, a Cínovec és Du- bí közti E 55-ös útvonalról van szó, amely Nyugat-Csehország - és talán Közép-Európa - leghírhedtebb, legszégyenteljesebb idegenforgalmi látványossága. A mintegy 12 kilométeres útszakasz mentén tucatszám állnak a prostik. Szándékosan kerülöm az éjjeli pillangók kifejezést, mert ezek a lányok nemcsak a „hagyományos” órákban, tehát este meg éjszaka, hanem a nap bármely órájában árulják testüket. Kora reggel éppúgy állítgat- ják az autókat, mint délben, délután avagy éjszaka... Négyszer jártam az említett útvonalon. Legelőször még az „átkos” idejében, pontosan egy évvel a berlini fal leomlása előtt. Akkor Cínovecben megtankoltam a kocsit, megittam az utolsó hazai kávét, és irány - Németország. A provinciális városkában, akkoriban, nem volt különösebb látnivaló. Amikor viszont három éve Drezdába utaztam, már ott álltak a lányok. Igaz, még nem ilyen nagy számban. És nem ennyire - a szó legeredetibb értelmében - lemeztelenítve, de már egyértelmű gesztusokkal az autósok tudtára adták, hogy nem azért akarnak bekéredzkedni a kocsijukba, mert az orruk előtt ment el az utolsó autóbusz... Most pedig - különösen a nyári hónapokban - olyan „munkaruhákban” jelennek meg, hogy a strandon sem keltenének feltűnést: forrónadrág, átlátszó blúz, vagy olykor az sem. Ha hűvösebbre fordul az idő, magukra öltenek egy kabátot, s az alá rejtik bájaikat; de amint feltűnik egy-egy potenciális kuncsaft - dacolva a széllel vagy esővel - megmutatják, mit is kínálnak. Annak pedig, aki nem siet, és meg-megáll egy- egy kávéra a Sport Hotelban, vagy valamelyik útmenti pihenőhelyen, olyan látványban lehet része, hogy az RTL éjszakai erotikus filmjei szemérmes műsornak tűnnek az itt lejátszódó jelenetekhez képest. A lányok, ami az öltözködésüket illeti, követik nyugati kolléganőik példáját. Az anyagiakban viszont még távolról sem vezették be az ottani árfolyamokat. Igaz, az utóbbi két- három évben emelkedtek a kéjdíjak, de ezek még mindig dömpingárnak számítanak a nyugati taksákhoz viszonyítva: egy fél órácska, mármint a gépkocsi ülései közt, átlagosan 50 márki Persz klassz ári vójú „feli A FELÜJÍTOT1 Kívülről még a régi, bévülről már az új Méry Gábor felvételei Még a múlt század közepén, a szabadságharc bukása után döntött az Osztrák-Magyar Monarchia vezetése a komáromi erődrendszer építkezési munkálatainak folytatásáról. Ezáltal még több katona került családjával együtt az amúgy is katonavárosként emlegetett Komáromba. A szükség tehát úgy kívánta, hogy a helyőrségen szolgálatot teljesítő osztrák, cseh, német, magyar és más nemzetiségű tiszteket hozzátartozóikkal együtt egy, a várhoz közel álló központi épületbe helyezzék el. Komárom máig is legnagyobb kiterjedésű épületének, a Tiszti Pavilonnak a felépítésére a múlt század 50-es éveinek végén és 60-as éveinek az elején került sor. A telek szinte önmagától kínálkozott, hiszen a mai Vársor utca
