Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-24 / 30. szám
Néhány éve még errefelé is ropogtak a fegyverek, s Európa legszebb tengerpartját a legokosabb volt messze elkerülni. Pedig az Adria nyugati-északnyugati partvidéke, amely a ma már önálló Horvátországhoz tartozik, valóban lenyűgöző. A tintakék tengerbe nyúló vakítóan fehér szirtfokok, a hullámoktól simára koptatott kőpadok, a csendes vizű sziklaöblök, na és a parttól látótávolságban húzódó, több száz kilométer hosszú, keskeny szorosokkal tagolt vadregényes szigetvilág csodálatos látványt nyújt. Ez az idilli kép ma már ismét nyugalommal párosul, és az üdülőhelyeket, autókempingeket, szállodákat újra elözönlötték a turisták. Ljubljana felől érkezve a Rijekai- öböl legészakibb csücskénél pillantjuk meg először a tengert. Délnyugat felé az Opatijai Riviéra kezdődik; hangulatos üdülőközpontjait megannyi apró ékkő gyanánt fűzi fonálra a kacskaringósan kanyargó országút. Közülük a legnagyobb, Opatija, az egykori Abbázia, olyan, amilyen egy tengeri fürdőváros bárhol a világon. Értsd: annak fejlettebbik részén. A gyönyörű szállodasor ragyog a tisztaságtól, az utcákon egymást érik a színes nap- emyőjű, hangulatos kávézóteraszok, a Abbáziái utcarészlet Újra legkülönbözőbb portékát kínáló árusok. Június közepén, amikor ott jártunk, még nem igazi a szezon, de már zsong, lüktet az egész város. Igaz, hogy mindez elsősorban a tengerparttal nagyjából párhuzamosan húzódó főutcán tapasztalható: mihelyt betérünk a meredek hegyoldalra felkapaszkodó zegzugos kis utcácskák valamelyikébe, egészen más kép fogad. Szinte azonnal elhal a forgalom zaja, a házak olykor csaknem egymáshoz érnek, s csak a sikátort belengő egy-egy friss, kora nyári, sós fuvallat emlékeztet rá, hol vagyunk... Ismét útnak indulva sorra hagyjuk magunk mögött a jobbára aprócska, de városi jellegű településeket. Azazhogy dehogy hagyjuk: mindegyikben megállunk, hogy körülnézzünk kissé, no és hogy legalább egyszer megmártózzunk. Lovrannal kezdjük, utána elnyúlunk Medveja öbölstrandjának kellemesen meleg kövein, megmásszuk Moscenicka Draga 750 lépcsőjét, megnézzük a múzeum attrakciójának számító olivaprést, utána megyünk tovább. Nem sokáig: a Masnjak-foknál, az utat övező sziklafalat megkerülve olyan panoráma fogad, hogy nincs ember, akit meg ne állítana. A látóhatár teljes körben kitárul, és amerre csak nézünk: tintakék tenger. Pontosan olyan kék, mint amilyen a giccsesnek titulált képeslapokon, amelyek ezek szerint mégsem giccsesek. A távolban átdereng a finom párán Cres szigetének legészakibb nyúlványa, jobbról mélyen alattunk ékelődik be a szárazföldbe a Plomini-öböl. Festő ecsetjére kívánkozó látvány! Legalább fél óráig gyönyörködünk benne, majd újra visszaülünk a kocsiba. Az országút csaknem háromszázhatvan fokos ívben fordul, res-hírhedt ún. Adriai magisztrálára. Hűen követi az öblök és a sziklakiszö- gellések kanyarulatait, ezért aztán az egyik oldalról mintha szüntelenül meredek szirtek készülnének ráomlani, a másikon pedig az útpadka sokszor mindenfajta védőkorlát nélkül zuhan a mélységben kéklő tengerbe. Gyönyörű és félelmetes egyszerre. Így haladunk a Rijekától hetven kilométerre fekvő úticélunk felé, amely nem más, mint a turistatérképeken éppen csak bejelölt Senj, vagyis Zengg, az uszkok kalózok egykori fészke. Innen származnak az ismert magyar tengerészíró, Dékány András hősei is, mint például Turko- vich Daniló kapitány. Igazi, mondhatni század eleji adriai kisvárosban vagyunk, amelyet nem özönlenek el a turisták; a házak többségén látszik, hogy évszázadokkal ezelőtt épült. A szűk utcák macskakövét fényesre koptatta az Adria partvidékének híres-vad szele, a bóra, amely egy régi tengerészmondás szerint Fiumében születik és Zenggben virágzik. A kihalt piactéren bámészkodva még azon sem lepődnénk meg, ha váratlanul előbukkanna egy, a fején makréláskosarat cipelő asszony, vagy egy napcserzett arcú halász. A mólóhoz leballagva jól látjuk Veglia (Krk) déli csücskénél a Canale di Maitempót, vagyis a Rossz Időjárás-csatornát; máskor félelmetes, hajósokat próbára tevő hullámai most békésen fodrozódnak a könnyű szélben. * * * Madártávlatból búcsúztunk a tengertől, hogy utolsó pillantásunkkal minél többet magunkhoz tudjunk ölelni belőle. Az Isztriai-félsziget legmagasabb pontja, az 1396 méter magas Ucka, légvonalban mindössze 4 kilométerre van a parttól, nagyjából egyenlő távolságra Lovran és Medveja között. Keskeny, kacskaringós szerpentinül vezet fel rá, helyenként 17 %- os emelkedőkkel, elvégre a tengerszint feletti magasság itt valóban szó szerint értendő: nulla méterről indulunk. Egymást követik a hajtűkanyarok, a hűtővíz hőmérséklete vészesen közeledik a forrpont felé, már-már azon vagyunk, hogy visszafordulunk, amikor egyszerre csak felmagasodik előttünk a partról gyufaszálnak tűnő monumentális tv-adótorony. A csúcson vagyunk; felkaptatunk még egy citadellaszerű kilátóra és körülnézünk. Amit látunk, nehéz szavakkal leírni. Mintha az egész Isztria és az egész Adria a tenyerünkön lenne. Balról, valami hihetetlen, felbecsülhetetlen távolságban tengeijáró hajók másznak lassan, rendszeres útvonalaikon; ezeket az útvonalakat a partról hiába keresnénk, mert mélyen a látóhatár mögött húzódnak. A másik oldalon - térkép a táj. Mészkőhegyek fehérje és erdők zöldje közé ékelődő apró települések, középen a templomtosonnyal, közöttük a kanyargó országút szürke szalagjával, ameddig a szem ellát. Megigézve nézzük, de aztán mégis megfordulunk újra. És egy utolsó, hosszú-hosszú pillantással elbúcsúzunk attól, amit ott látunk. A világ legkékebb tengerétől: az Adriától. Vas Gyula (A szerzőfelvételei) béke, majd a szárazföld belseje felé veszi az irányt. Búcsút intünk a tengernek, hogy aztán Púidban találkozzunk ismét. * * * Pula, vagyis Póla. A város, amely Diocletianus császár uralma alatt virágzott fel, évszázadokkal később az Osztrák-Magyar Monarchia legféltettebb hadikikötője volt, s amely ma 56 ezer lakosú, modem iparváros és - természetesen - üdülőközpont. A II. számég két-három méter mélységben is jól látszanak a kagylótelepek. * * * Útirányunk ezúttal a dalmát tengerpart, vagy legalábbis annak egy része. Dalmácia tulajdonképpen a Rijekai- öblön túl kezdődik, és a Kotorig terjedő partvidék keskeny sávján kívül magába foglalja az északnyugat-adriai szigetvilágot is. Rijekán, vagyis Fiúmén, az egykori legnagyobb magyar kikötőn Diocletianus amfiteátruma Púidban zadban épített, 23 ezer embert befogadó amfiteátrum romjai a római kort idézik, csakúgy, mint a városközpontban álló, kissé stílustalanul körülépített diadalív. A többi - már a jelen. A zsúfolt piacon zsibongó sokaság, az egymást érő szuvenírboltok, bankok és aranyművesek csakúgy, mint a kikötőben horgonyzó néhány komorszürke hadihajó. Rakétavetőiket most ugyan ponyva fedi, de jelenlétük így is kíméletlenül emlékezetbe idézi a közelmúltat. A turista - miután megtekintette a város történelmi nevezetességeit, esetleg bevásárolt - mindenesetre siet ismét a vízhez. Nem bánja meg, mert a várostól néhány kilométerre, az Isztriai-félsziget legeslegdélibb csücskén fekvő fürdőhelyek - Zlatne Stijene, Ve- rudela, Medulin, Premantura - gyönyörűek. Délről a valóban nyílt tenger, amelyet az Adrián ritkán látni, a part pedig zord-fenséges, de mégis varázsos vonzerőt sugároz. A sima köveken jólesik a napozás, a hullámverte sziklákon pedig úgy ereszkedünk a tengerbe, mint természetes lépcsőfokokon. Egy ilyen kőpadra leülve csak az arcunkat kell odatartani a taréjosan gördülő hullámoknak, amelyek át- meg átcsapnak felettünk; s ha a víz éppen megnyugszik egy pillanatra, kristályzöld mélyén éppen csak áthajtunk; mindenesetre ez is csaknem egy órába telik, mert a 200 ezer lakosú, egyik oldalról a tengertől, a másikon a hegyektől szorongatott város irdatlan hosszúságban nyúlik el. Kikötőjében százezer tonnás tankerek várnak rakományuk kiszivattyúzására, elvégre ne feledjük: innen indul az Ad- ria-kőolajvezeték. Aztán rátérünk a híVerudela sziklastrandja Az Isztrián és Dalmáciában: RIPORT 1994. július 24.
