Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám
Csízfürdőtől börtönön, bányákon, Zürichen át - Csízfürdőig Kilencven tavaszán ismeretlen férfi keresett telefonon. Szakáll István zürichi üzletember vagyok. Felvidéki származású - hangsúlyozta érces hangon. Arra kért, találkozzunk. Néhány nap múltán a Gellert Szálló éttermében ráztunk kezet. Ebéd után mesélni kezdett. Fokozatosan elnémult körülöttem a világ, nem észleltem a budai rakpart ricsaját sem. Késó' délután úgy búcsúztam tőle, mint régi ismerőstől. Baráttól. Azóta sokat beszélgettünk Pozsonyban, Pesten és Zürichben. Férfias tömörséggel elmondott története újabb és újabb stációkkal tárult elém... * Csízfürdő, Rimaszombat, a Rima folyó... Boldog gyermekkorom színhelyei. Apám jogász volt és nagyiparos. A Csízfürdő tulajdonosa, a Jolsva melletti ochtinái bánya, a gombaszögi mésztrá- gyagyár és a hnyústyai gyár társtulajdonosa. Úri családból származom, erre mindig büszke voltam, ezt a tényt még a kommunista rezsimben sem tagadtam le, habár az úri szóhoz sok minden rossz tapadt és még több mocskot raktak rá. Vince bátyámmal és Mária nővéremmel mi sosem hordtuk fenn az orrunkat. Drága jó édesapám megkövetelte, hogy minden vasárnap vegyünk részt a református istentiszteleten, mert ha a földművesek és a gazdák napi tíz, tizenkét órás kemény munka után elmennek, akkor nekünk kutya kötelességünk ott lenni. Én különben mindig a csízi pajtások között éreztem csak jól magam. Egyszer ajándékként tizenegy Fradi- dressz csillogott az óriási karácsonyfa alatt, én még a Szentestén lefutottam a faluba, Tóth Gyulára és más cimborákra ráhúztam egyet-egyet, ekkor voltam csak igazán boldog. Ha később diákként hazajöttem Bécsből vagy Svájcból, fél óra múlva már Gyusziéknál voltam, bögrében adták a friss tejet, fehér kenyeret, szalonnát. Édesapám az embert tisztelte mindenkiben. Nálunk nem volt őrületes különbség gazdag és szegény között. Élveztük az otthont, csuda dolog volt a Rimában fürödni, vadászatra járni. Ha édesapám egyszer azt mondja, menjünk a Balatonra vagy Abbáziába, bizonyára meglepődtünk volna. Hiszen nekünk a Csízfürdő, az erdők, a Rima folyó és az itteni emberek jelentették a földi paradicsomot... * Édesapám nem akart csehszlovák szellemben neveltetni, ezért kilencéves koromtól a bécsi Tereziánumba íratott be. Két év múlva aztán Ausztriát lerohanták Hitlerék, a patinás iskolát SA- kiképzővé züllesztették. Jómagam több felvidéki osztálytársammal a magyar kultuszminiszter ösztöndíjasaként Svájcban tanulhattam tovább. Az atyai elgondolás szerint Vince bátyám bányászmérnökként, majd a geológia doktoraként a bányákat irányítja, én pedig a hotelfőiskola elvégzése után Csíz- fürdőt vezetem és a kereskedelmi részt viszem tovább. Akkor már puskaporos volt a levegő, az ősi családi birtokon nem fürdővendégek, hanem lengyel menekültek laktak. Hónapokon át több mint kétezren. A fürdőben és nálunk szálltak meg, ingyen. Nálunk is étkeztek, többségük ugyancsak ingyen. Aztán közeledett a front, családi házunkba a helyi német vezérkar kvártélyozta be magát, engem be akartak sorozni SS- katonának, ezért apám felpakolt bennünket, családostul az ochtinái szlovák bányászok között akartuk átvészelni a háború végét, ám ottani házunkat telitalálat érte, ezért a Tátrába mentünk. Apám ott bérelt villát, ott értük meg az oroszok bejövetelét. Késmárkon jelentkeztünk a járásbíróságon, kihallgatták apámat az MKVD tisztjei, aztán Poprádra vittek bennünkét, a bátyám valahol Franciaországban volt, szerencsére. Itt fogtok vasutat építeni, vetették oda foghegyről, hálát adhatunk az Istennek, ha így megússzuk a háborút, sóhajtott az édesapám. Nem tudhatta, mennyi megpróbáltatás vár ránk, mert néhány nap múlva Homon- nára vittek bennünket, bevagoníroztak a széles nyomtávú szibériai vagonokba, és a lengyelországi Samboron át Sztálinéba kerültünk, sok száz derék magyarral együtt. A junkoni bányába vezényeltek, közel Sztálingrádhoz. Jórészt feltárási munkát végeztünk, mert a visszavonuló olasz csapatok vízzel árasztották el a bányát. Százan, ezren elmondták, leírták már, milyen embertelenek voltak a körülmények. Napi tizenkét, tizennégy órás irtóztatóan nehéz munka, három híg levesen, néhány deka kenyéren. Tizenhét évesen valahogy elviseltem a kegyetlen körülményeket, ám apám hastífuszt és disztrófiát kapott. Már a halálán volt, és a fogdme- gek ott ólálkodtak körülötte. A meghalt foglyok arany fogait ugyanis már akkor kiverték, jegygyűrűjét már akkor ellopták, amikor tetemük talán még ki sem hűlt... Én a kenyéradagomat szénné égettem, hogy így segítsek apámon. És odasziszegtem a fogdmegeknek, nekem már mindegy, megölöm őket, ha apámhoz nyúlnak. Egyik este, amikor imádkoztam apám ágya mellett, odajött egy ugyancsak fogoly orosz orvos, gyógyszert csúsztatott a kezembe, ez talán segít édesapámon, súgta. Segített. Néhány nap múlva ugyancsak este megkeresett egy lengyel őrnagy, és azt mondta, rövidesen hölgylátogatóm lesz. Ekkor kiderült, hogy a tiszti konyhán dolgozó lengyel hölgy felismerte édesapámat. Ugyanis ő a bátyjával együtt Csízfürdőn húzódott meg a németek elől, a mi vendégszeretetünket élvezve, sőt, fivére az ochtinái bányában is dolgozott mérnökként. Hálájaként a hölgy jó ételeket küldött édesapámnak, aki lassanként lábadozni kezdett, és egy svéd vöröskeresztes betegtranszporttal hazajutott. Vele én is, de nem akárhogyan. Valószínűleg a lengyel hölgy közbenjárására szólt nekem a tábor ungvári, ruszin származású parancsnoka, hogy a rabkórházban meghalt egy tizennyolc éves magyar fiú, ezt egy ideig nem jelentik, feküdjek be a helyére. Idegőrlő napok után végül minden sikerült, így apámmal együtt, hamis papírokkal kerültem haza. * Édesapámat a népbíróság három évre ítélte, állítólag a Csehszlovák Köztársaság szétverése miatti bűntett miatt. Egyetlen csízi magyar, egyetlen ochtinái szlovák sem vallott ellene. Egy rossz szót nem mondtak rá. Mondok még egy megható esetet. Amikor mi Ochtinára, majd a Tátrába menekültünk, s elkotródtak Csízfürdőről a németek is, a falubeliek minden mozdít- hatót elvittek az oroszok elől a családi házunkból. S amikor visszajöttünk az orosz fogságból, mindent visszaadtak. Egy törülköző, egy zsebkendő sem hiányzott... Édesapámat mégis elítélték, elkobozták ingatlanainkat, vagyonúnkat. Édesanyám szövőnőként élte le az életét Rimaszombatban. Egyetlen bocsánatkérő szót, semmilyen kártérítést halálukig nem kaptak. Apámnak kiutaltak édesanyám temetésére nyolcszáz koronát, holott csak a koporsó ezerszázba került... Így végezték, szegények... * Én Pestre kerültem, ahol negyvenkilenc elején mint burzsujt kirúgtak az egyetemről és hazazsuppoltak. Ostravá- ra mentem a bányába pénzt keresni. Néhány hónap múlva a műszak végén odajött hozzám két bőrkabátos, megbilincseltek és elszállítottak Besztercebányára. Történt ugyanis, hogy Ostravárói csízi barátaimnak magyar nyelvű levelet írtam, melyben lerajzoltam, hogy merre találják a Sztálin III. bányát, ha netán meglátogatnak. Ezt a levelet meglátta valamelyik jóakaróm, besúgta SZILVÁSSY JÓZSEF * * * a titkosrendőrségnek. A kihallgatáson irtózatosan megpofoztak, gumibottal verték a talpam, közben azt ordibálták, hogy valljam be, milyen terrorcselekményre készültem a bánya ellen. Ez a kihallgatás és a verés hetente ismétlődött. Amikor már nem bírtam, azt rebegtem, azt is bevallom, hogy megöltem az édesanyám, csak már ne bántsanak. Egy év múlva hívatott az államügyész, mondta, hogy semmit sem tudtak rámbizonyítani, tévedés volt az egész, szabad vagyok. Amikor kiléptem a besztercebányai börtön kapuján, hónom alatt a margarinos dobozba zárt motyómmal, odajött hozzám egy civilruhás férfi és kezembe nyomott egy végzést: két év munkatábor Hronec- ben... Ott megkérdezte tőlem a táborparancsnok: - Kije magának Szakáll István jogász, akit három hónapja engedtünk szabadon? Mondtam neki, hogy az édesapám. Sátáni mosoly ült az arcára: - Na, ne gondolja, hogy ez itt a Szakáll család üdülője. Azonnal vegye föl a rabruháját és pucolja ki a tábor huszonöt vécéjét... Hat hónap után amnesztiát kaptam, a podbrezovái vasgyár következett, majd a katonaság Libaván, a politikailag megbízhatatlanok egységében, a hírhedt PTP-nél. Innen kerültem újra Ost- ravára, ahol aláírtam három évet a bányában... * Ostraván a gondviselés pártelnököt állított mellém, aki derék szlovák ember volt, csak nem nagyon tudott sem írni, sem olvasni. Először azért figyelt föl rám, mert nem csehül, hanem szlovákul beszéltem, a későbbiekben azért is, mert keményen dolgoztam. Egyszer aztán elmondta kínjait. Azután én írtam a leveleit, esténként felolvastam a postáját. Egyik este meglepő ajánlatot tett: Lépjek be a pártba. - Ember, maga megőrült! - válaszoltam, miközben szinte elhűlt bennem a vér. Egy magyar, egy kapitalista a kommunista pártban? Persze hogy nemet mondtam, de ő erősködött, hogy akkor legalább tanuljak. így aztán élenjáró bányászként esti tagozaton elvégeztem a bányászakadémiát. Bányamérnök lettem, időközben megnősültem. Pécsújhelyi Péczhy Klárát vettem el, akinek az édesapját a háború után Szibériába hurcolták. Ott halt meg flekktífuszban, a sírjáról a fakeresztet egyik pozsonyi ügyvédbarátom hozta haza, ma is Zürichben őrizzük. * így köszöntött ránk hatvannyolc. Én Dubőeknek nagy híve voltam, hittem, hogy nálunk is olyan világ köszönt be, hogy nyugodtak lesznek az estéink, és ha csengetnek, akkor nem az estébések törnek ránk, hanem barát vagy ismerős kér bebocsátást. Hosszú idő után először indultunk külföldi nyaralásra. Pozsonyban augusztus 4-én láttam Brezsnyevet, Ulbrichtot, Zsivkovot és a többi haramiát, amint barátságot esküdve csókolgatják Dubőeket meg Svobo- dát. Éppen huszonegyedikén tértünk haza, amikor egy határ menti osztrák szállodában ránk szólt a portás, hogy megszálltak bennünket az oroszok, meg a többi nagy barátok. Feleségem azt mondta, hogy nem megyünk haza, én pedig megesküdtem a gyermekeim életére, hogy többé be nem teszem a lábam Csehszlovákiába, amíg ott kommunizmus lesz. * Néhai bécsi iskolatársamnál, testi-lelki jóbarátomnál, Heinz Laudánál szálltunk meg, aki a világhírű autóversenyző nagybátyja és a legnagyobb osztrák magnezitvállalat vezérigazgatója. Onnan telefonáltunk az anyósomnak, azonnal pakolja föl két kislányomat, és utazzanak Jugoszláviába. Feleségem a Cedok utazási irodában dolgozott, barátnői szereztek jugoszláviai belépésre érvényes vízumot, vagyis egy betétlapot a népi demokratikus útlevélhez. Heinz Lauda a szuper Jaguáijával leutazott Zágrábba, ahol felpakolta a két leányomat és az anyósomat. Bementek az osztrák konzulhoz, akit megkértek, pecsételje be az osztrák vízumengedélyt. A konzul mindezt szabálytalannak tartotta, hiszen betétlapra nem lehetett vízumengedélyt adni. Erre Lauda barátom fogta a pecsétet, saját kezével ütötte be, aláírta saját nevét és az osztrák határ felé hajtott. A jugoszláv határőrök természetesen nem akarták kiengedni gyermekeimet és az anyósomat, erre Lauda barátom feltúrázta a Jaguár kétszázhúsz lóerős motorját, és kiszólt a határőröknek, hogy csehszlovák menekülteket visz, és ha fél percen belül nem nyitják föl a határsorompót, akkor azt a kocsival áttöri. Felnyitották... Nem vagyok híve a nagy szavaknak, röviden ennyi volt az életem. A református magyarok Johannita rendjének vagyok a lovagja, én adtam föl a lovagi köpenyt Genfben Tőkés Lászlóra. Kevesen vagyunk, mert a kommunisták föloszlatták a rendet, elkobozták a vagyont, ma mintegy 130 magyar Johannita tevékenykedik szerte a világon. Ketten felvidékiek vagyunk, a másik lovag Zsoldos Béla doktor Rozsnyóról. Vele holland segélyből a gömöri, Árpád kori zsípi templom felújításán fáradozunk. Jót cselekedni, lehetőségeink szerint segíteni, szeretni embertársaimat, ez életem vezérlő elve. Ha édesapám, édesanyám és Vince bátyám, akit az Isten néhány éve elszólított, lenéz rám a másvilágról, talán elégedett velem, tetteimmel. Tudod, nem vagyok én bigottan vallásos ember, rendszeres templombajáró sem. Én hívőként élek, aki mindig azt érezte, hogy a Jóisten a tenyerén hordja, megóvja minden nehéz órában, mert jót akar velem, szeret engem, és nekem is minden okom megvan arra, hogy én is szeressem őt. így éltem, így élek hívő magyarként, hiszen Himnuszunk is imádság, és én miért ne szeressem az imát. Ahogy az édesapám, egyszer majd én is így szeretném lelki szemeimmel követni unokáim és az ő utódaiknak a cselekedeteit. * Újságíróként Kazincbarcikára, Ózdra, máshová utazva gyakran elsuhantam Csízfürdő mellett. Kisebb csoda ért a minap. Életre keltek az ódon épületek. Önkéntelenül mondogattam magamnak: Itt született Szakait István, itt járt fürödni, vadászni. Ide tér vissza egyre gyakrabban... * Laudáéknál talált újra egymásra a családom. Két hónap múlva állást kaptam abban a zürichi tervezőirodában, amellyel ostravai bányamémöki éveim során rendszeres munkakapcsolatban álltunk. Sosem felejtem el az első zürichi éjszakát. Barátom foglalt szobát az egyik szállodában, amelynek igazgatója tudta, hogy csehszlovákiai emigráns vagyok. Huszonöt rózsa várt a szobában és díszes felirat: Üdvözöljük új hazájában! * így lettem zürichi polgár, szívemben, álmaimban továbbra is csízfürdői magyar. Leányaim féijhez mentek, Klárának magyar férje és két fia van, jól beszélnek magyarul, németül és angolul. Zsuzsa leányom félje félig angol, félig német, két leányuk ugyancsak két világnyelven gagyog, de szépen pötyögnek magyarul is. Így köszöntött ránk az a nap, amelynek eljövetelében legszebb álmainkban bíztunk. Eljött a rendszer- váltás, s mi hazamehettünk derék barátainkhoz, ismerőseinkhez, lepusztult kúriánkba, szülőfalunkba... Időközben nyugdíjaztak, ám egy amerikai acélgyártó és kereskedelmi cég, amelynek Svájcban van az egyik központja, fölkért, legyek a közép-európai képviselőjük. Így járok szinte havonta Kassán, Morvaországban, Magyarországon és Lengyelországban. Kiváló minőségű a kassai acél, más áru is, mégis észnél kell lenni. Mert sokan elfelejtettek dolgozni, sokan nem tudják, mi az a becsület. Emiatt késnek a határidőkkel, Ukrajnában nem ritka, hogy 100 tonna acélból legalább egy tonnát megfújnak, aminek az ára 280 dollár... Szóval, ma sem könnyű, de legalább gyakran jöhetek haza. * KARÁCSONY ’94 ______ _ _____________ ___ ____________________________________________ ___________ _______ __________________________________ 1 1994. december 25. llBSÚfflBp Is ten tenyerén
