Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám
IiBSdrnap 1994. december 25. KARÁCSONY’94 Ä fejedelem 1716 karácsonyán a franciaországi Grosbois kolostorában egy magas termetű, erőteljes, negyvenéves férfi hajolt az íróasztalára készített kézirat fölé: II. Rákóczi Ferenc száműzött fejedelem. A pislákoló gyertyafényben vallomásait veti papírra. Kevés híján, hat esztendeje, hogy hazáját elhagyni kényszerült; négy éve él Franciaországban, és 1715 ősze óta él ebben az eldugott, erdei kolostorban. A kamaldolinak nevezett szerzetes- rendet, a bencések szigorú ágát Szent István királyunk kortársa, egy ravennai herceg - Szent Romualdo - alapította a toszkánai Camaldoli falucskában. A világtól elvonult, de átlagon felülien művelt remeték szívesen fogadták a tartós szállóvendégként vezekelni vágyó világiakat. Egy ránk maradt francia nyelvű napirendből - Notes sur la vie du prince Rákóczi - ismerjük életvitelét: éjfél után egy órakor kelt, imádkozott, zso- lozsmázott, misét hallgatott a többiekkel, majd megvirradván, a szerzetesekkel együtt teljes némaságban fizikai munkát végzett. Pénteken böjtölt: csak kenyeret és vizet vett magához. Délután írt, olvasott; hét óra tájt feküdt le. A bujdosó fejedelem önként választotta ezt az életmódot; a királyi udvar és személyesen XIV. Lajos kedvelte. A Watteau képeiről ismert világból, kerti ünnepélyek és vadászatok örömei elől zárkózott ide. A mindig is mélyen vallásos lelki életű fejedelem, elveszítvén élete értelmét: a haza szolgálatát, megcsömörlött a világtól. „Fölhagytam a világi történeteknek és az ifjúságot rabul ejtő, kitalált regényeknek olvasásával”. Itt, Grosbois- ban Szent Ágoston Vallomásait és egy francia jezsuitának Az üdvözülés jelentősége című könyvét olvasgatta leggyakrabban. Kolostori életvitele kíséretének egyik tagjára, llosvay Jánosra annyira hatott, hogy a református nemesúr katolikus hitre tért. Rákóczit boldoggá tette, amikor a rendházfőnök beszámolt neki llosvay e szándékáról, amelyet a magyar nemesúr január hatodikén, vízkereszt napján jelentett be. Rákóczi elvonulása a világ zajától akkora feltűnést keltett, hogy Nagy Péter orosz cár is odakíváncsiskodott hozzá, mert „csodálta ezt a nagy embert”. II. Rákóczi Ferenc annyira megkedvelte Grosbois remetemagányát, hogy halála után szívét végrendeletileg itt hantoltatta el. A vezérlő fejedelem Rodostóban eltemetett és 1906-ban a kassai székesegyházba átszállított teste „hazatért”, szíve azonban, kéziratával együtt, Grosbois-ba került. (Mivel a kolostor később megszűnt: ki tudja, hol porlad ez a szív...) A rendházfőnök 1737-ben a kolostor templomában emléktáblát helyezett el a szív elhantolása alkalmából. Ez az 1716-os karácsonyeste a magyar irodalom történetének nagy pillanata. Remekmű születik. Alig pár hóNEMESKÜRTY ISTVÁN napja, 1716 őszén halt meg a hosszú bécsi fogságából szabadult Bethlen Miklós, másik jeles önvallomás-író; amikor Bethlen és Rákóczi művük témájául saját életüket választották: a magyar regény felé tették meg az első lépéseket. Rákóczi kitűnő író: fojtottan indulatos, higgadtságot színlelőén szenvedélyes, körmondatai labirintusába szinte már az eltévedés reményével- gyönyörével beléveszni látszó, de onnan a tények és gondolatok szilárd fogódzóival mégis irigylésre méltó könnyedséggel kiszabaduló fejedelem már-már erotikusán szenvedélyes vallásosságával kora legnagyobbjai közé tartozik. Vallomása a betlehemi Jézushoz írt életgyónás: „Tebenned érzem magam, Jézusom, és ezért nem Betlehemben foglak keresni, hanem a szívemben, melyet kegyelmed révén arra méltattál, hogy megszüless benne...” Az írásra Szent Ágoston ihlette: „amikor néhány hónappal ezelőtt Hozzád szóló Vallomásait olvastam ”. A Magyarországtól távoli francia erdők mélyén, gyertyák pislákoló fényémm ’ ben, karácsonyeste felidézi édesanyJ3 emlékét, megelevenítve Zrínyi Ilona alakját, amint a munkácsi vár falán három éven át vezényli katonáit - kisfia mindig mellette - az ostromló császáriak ellen; a gyermek bécsi megaláztatását, amint anyjával és nővérével együtt, szitkozódó tömeg között hurcolják fogságba; csehországi iskoláztatását, amikor meg kellett tanulnia színlelni, mintha feledte volna a magyar mivoltát; és a nagy pillanatot, amikor elhatározta, hogy a felkelők élére áll: „1699-ben kezdtem föltárni elképzeléseimet az ország bajainak és nyomorúságának orvoslásáról Bercsényi gróf előtt... ” A Vallomások utolsó sorainak papírra vetésekor feltámad benne a magyar főnemes önérzete, s felsorolja rangját és címeit: „Aki ezt írta, Uram, teelőtted hamu és féreg, minden bűnösök legbűnöseb- bike; ámde a világ előtt: II. Rákóczi Ferenc, a Szent Római Birodalom hercege, a Te kegyelmedből Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura, a székelyek grófja, Munkács, Sárospatak, Tokaj, Regéc, Szerencs, Ónod, Somlyó, Lednice örökös ura, aki lelke hálájának jeléül és a szeretet zálogaként írását megőrzésre hátrahagyta Keresztelő Szent János grosbois-i ka- maldoli szerzeteseinek, akiknek szent életétől és példáitól vezetve és Isten kegyelmétől segítve mindezeket megtapasztalta, hogy nyilvánvalóvá váljanak a Te csodálatos tetteid, Uram, az olvasók pedig, akiknek fohászait kéri az író, imádják gondviselésedet. ” Ez az Isten előtt alázatos, a világ előtt öntudatos férfi - „megjelenése erőt és tekintélyt sugároz”, jegyezte fel róla Saint-Simon herceg - nyitott ajtót a celláján kopogtató, nála tisztelegni óhajtó Nagy Péter, minden oroszok cárja előtt. N apnyugatot járva gyakorta elcsodálkozhatunk azon, mennyire mit sem tudnak rólunk, magyarokról. Néhány sztereotípiát esetleg, rendszerint hamisat és rosszul. Hogy gulyást eszünk - bár fogalmuk sincs arról, mi a gulyás -, csárdást táncolunk, puszta, Balaton, Ázsia, Balkán. Anyanyelvűnk szláv, fővárosunk Bukarest, legnagyobb emberünk Puskás, legfőbb nevezetességünk a Videoton. Könnyen említhetek a miénknél nagyobb országokat Afrikában vagy Amerikában, amelyekről még ennyit sem tudok, gondolom mások sem, így kultúrájára, sőt történelmére és sorsára is. Ök nem. Jönnek vadászni, jönnek szörfözni, jönnek napozni, még várost nézni meg múzeumot nézni is jönnek. Ha épp úgy adódik, megtekintik a lovainkat és műcsikósainkat is, amit mi nem tehetünk, mert csak dollárért láthatók. A kilenclyukú hídnál magukra kanyarin- tják a subát, és kattognak a fényképezőgépeik, aztán elmennek a kínai nagy falhoz, és ott a szomorú teve hátán készül róluk fénykép, otthon pedig utólag töprengenek, hogy melyik országban is volt ez meg az? BENEDEK ISTVÁN Mit ér az ember, ha magyar? hát nincs jogunk megsértődni. De csodálkozni igen: hogy az a rengeteg külföldi, aki minden szezonban megtölti az országot, és itt költi a pénzét, nem vitte hírét annak, miféle ország vagyunk? Ügy látszik, nem. Pedig egyet-mást óhatatlan észre kell vennie, hiszen szakavatott vezetők vitték ide-amoda, megbámulta a látnivalókat, megkóstolta az ételeinket, észrevette a rázós utakat meg a piszkot (noha a piszok már nem tűnik fel, mert az ő városaik újabban még piszkosabbak), és minthogy itt neki minden olcsó, vásárolta azt, amit kint is megvehet drágábbért. Hozzá egy-két álnépies műtárgyat, emlékül. Sztereotípiáit azonban megőrzi, legfeljebb annyit tesz hozzá: nem is olyan egzotikus ország, tűrhetően lehet élni benne. Könnyen vethetik ellene: Bartóknak meg némely futballistának nemzetközi a hímeve, ezenkívül az egész világ tele van jó magyar szakemberekkel, művészekkel, tudósokkal, nem szólva a kevésbé nevezetes szakmákról, amelyekben ugyancsak sok magyar jeleskedik. De hiszen épp ez indokolja csodálkozásomat: mi a titka annak, hogy tele van velünk a világ, és mégsem vesznek tudomást rólunk? Az egyedeket ismerik, felismerik, elismerik, a nemzetet nem ismerik vagy félreismerik. Első helyen bízvást hibáztathatjuk a fránya külföldieket, akik nem figyelnek. Mi is tudunk utazni, ilyenkor megtanuljuk az országot, ahová megyünk, tapasztalatainkat szívesen cseréljük. Nemcsak a tájra vagyunk kíváncsiak, hanem az ország Mégsem hárítanám a felelősséget mindenestül rájuk. Valahol bennünk a hiba, hogy nem tudjuk megkedvelteim magunkat, s még inkább: megismertetni magunkat. Megmaradunk a szemükben Ázsiából ideszakadt kuriózumnak, amely már nem eléggé ázsiai, még nem eléggé európai ahhoz, hogy ébren tartsa a figyelmet. És voltaképpen milyenek vagyunk? Ilyenek is, olyanok is, meg amolyanok is. A magunk adta jelzők („lovagias magyar nép”, „bokréta Isten kalapján”) éppoly suták, mint a külföldiek udvarias dicsérő szavai. Tűzről pattant menyecskék és magyar virtussal cigányozó uracsok helyett gondterhelt állampolgárokat látnak lótni- futni, és hogy miféle gond terheli őket, arra miért is volnának kíváncsiak? Hiszen sohasem mondtuk meg nekik, hogy a terhet ők rakták a vállunkra, vagy ha megmondtuk is, úgysem hiszik el. Látják a haj- longást valutájuk előtt, a többire nem kíváncsiak. Költőinket nem értik, tudósainkat elcsalják, művészeinkről elfelejtik, hogy magyarok - s még jó, ha ők maguk nem felejtik el. Örülhetünk, hogy történelmünket, kudarcaink sorozatát kevésbé ismerik: nem szánnának, inkább megvetnének érte. Nincs mit tenni, jó képet vágunk a valutájukhoz, szolgáljuk őket, ahogyan évszázadokon át tettük. De legalább magunk közt jusson eszünkbe, hogy érünk annyit, mint ők, és hogy mi minden van a rovásukon, bizony. 1985 rEQ<y ‘POF-CÁSR^jAÍZ .Néhány pillanatra elveszítette tájékozódási képességét. Nem a felhők sűrűsége okozta; látott ő már ezüstös ködöket szállani a világmindenség végtelenjében. Nem a fel-felcsapó zaj tompította el hallását; tanúja volt már az űri csendben megszólaló harsonák szférákon áthatoló hangjainak. Nem is a kápráztató fények bizonytalanították el, mert nincs ragyogóbb a mennyei kegyelem fényeinél. Vélte, hogy minden várakozásainak megfelelően fog történni, mert a földi dolgokról beszéltek neki azok, kik megtértek az örökéletbe. Azt hitte, felkészülten érkezik, s különösebb erőfeszítés nélkül megtalálja a házakat, melyekben szelíd esték áhítatában, hallgatva figyelnek egymásra az emberek. Nem így történt. A felhők mások voltak, mint az általa eddig látottak. Meleg puhaság helyett apró jégkések milliárdjai martak belé. Amikor ereszkedett lefelé, hidegség bénította. Közeledve a falvakhoz, a városokhoz a zajokból egyre tisztábban hallotta ki a jajkiáltásokat, a segítségkéréseket, a sóhajokat, a végtelen fohászkodásokat. Ugyanígy figyelt fel a mámoros örömre, a hatalom nevében ágálókra, a testüket kínálókra, a zeneszóra duhaj- kodókra. Ettől volt oly nehéz az a néhány pillanat. Az egymásba fonódó földi hangok zajként jutottak el hozzá. Mindez annyira áthatolhatatlannak és hidegnek tűnt, hogy kénytelen volt megállni. Egy pillanatig lebegett a falvak és a városok felett. Egy évszázadig tartott. Majd megpihent egy falu harangtornya fölött. Míg lassú köröket írt le, azon gondolkodott, mitől mondják mindezt oly szépnek mindazok, akikkel innen a Földről már találkozott. Majd mindegyre a látvány foglalkoztatta, mert errefelé kevesebb volt az emberek szívéből fakadó hangzavar, tompábbak és nyugodtabbak a fények, csendesebbek az utcák. Úgy érezte, fokozatosan visszanyeri tájékozódási képességét. Már tudta, hogy a Földön mások az arányok. Ezért nem lehet egyszerre mindenütt. A közelség érzése, ami az űrből nézve a bolygó parányi méreteiből fakadt, itt egyre nagyobb távolságokra szakadt. Képtelenséggé vált földrészeket, tengereket, hegyeket és alföldeket egyszerre látni. Lehetetlenné lett a városokban és falvakban lakó emberekhez egyszerre közelíteni. Megküzdött a felismerés okozta kétségbeeséssel, ami a tévedéséből fakadt. Fentről minden más volt. Világosabb, áttekinthetőbb, egyértelműbb. Most azonban már tisztán álltak előtte a földi dolgok. Megtalálta, amit keresni indult. Csak még néhány percig nézelődött. Ablakokból lámpák fényei szóródtak szerteszét a kezdődő éjszakába. Majd lassan, rendszertelen időközökben kihunytak a házak fényei. Csend lett. Csak kutyák morogtak álmukban, ha óvatos macskák osontak az udvarokon. Meleg leheletű barmok pihentek az ólakban. A kakasok még hallgattak. Emberek tagadták meg álmukban tegnapi önmagukat... Váratlanul tompa neszezés kezdődött. Mint hideg verejték, folyt végig arcán valamilyen apró csepp. Kezével letörölte a nedvességet, s mialatt a visszafelé mozdulatra figyelt, parányi pehelyszerű fehér valamik hullottak tenyerére. Meglepetten nézte a felhőkből aláhulló földi csodát. Lám, erről senki nem beszélt neki. Kinyújtotta karját, s hallgatta a tenyerére hulló valamik zizegését. Észrevette, hogy ami tenyerén elolvad, az az erdőkre, a mezőkre, a kertekre és a házakra fehér lepelként borul. Tétova mozdulattal lendült el a harangtorony mellől. Arcának ütköztek a fehér csodák, puhaságuk alig észrevehetően folyt lefelé arcán. Bármennyire is ellenkezett a látvány azzal, amit érkezésekor elsőnek megpillantott a Földön, megsejtette a fehér csoda lényegét. Pedig erről a valamiről soha nem beszéltek az örök életet nyertek. Efféle csodákat ők biztosan az égben vártak látni. Lassan leereszkedett a kiserdő fái közé. Őzeket, nyulakat látott fázósan toporogni a fehér lepelben. Csak mezítelen lábának nagyujjával érintette meg a fehér csodát. Ugyanolyan hideget érzett, mint amikor átszállt a földi felhők között, s milliónyi jégkés szúrását érezte testén. Ez biztosan a felhőkből hullik alá, gondolta szelíd örömmel, míg nézte az örömös lendülete okozta kavargást. A közelben váratlanul fény gyulladt. Egy ház ablakából szóródott szét a fénysugár, milliónyi apró sziporkában tündökölve a fehér leplen. Hallotta, amint a házban asszony sóhajtozott, férjét küldve, anyját hívogatva. Feltárult az ajtó, a férfi kezében lámpa, úgy indult el a falu felé az éjszakában. Először érezte meg, hogy be kell mennie egy házba. A hívogatott asszony a tűzhely mellett állt, lehajolva rakta a fát a tűzhelybe. Hatalmas fazékban vizet melegített. A sóhajok jajszavakká erősödtek, s mire a férfi visszatért egy fehér ruhás asszonnyal, az ember születését kísérő vajúdás hangjai töltötték meg a házat. Angyali mélyrepülés- Tegnap megmondtam neked József, hogy mire a kicsi megszületik, a hó is a nyakunkba szakad - méltatlankodott a fehér ruhás asszony, lerázva fekete nagykendőjéről a kintről behozott fehér csodát. Ez hát a hó, ez a hidegségében is gyönyörű földi csoda. Bár szeretett volna újra kimenni a havas táj fölé, úgy érezte, benn kell maradnia. Igazából most sem érzékelte a földi idő múlását, minderről csak a történések egymásutániságából szerzett tudomást. Múlt az idő, mégis végtelen lassúnak tűnt a szülő anyának, kit a fehér ruhás asszony Máriának szólítva csendesített:- Az Isten rendelte így, meg van írva Ádámról meg Éváról a Szentírásban. Nem fogsz belehalni, Mária. Még csak az kéne! - Megállt a vajúdó asszony ágyánál. Bal kezével megfogta a kezét, s jobb kezét homlokára tette. Mintha a megkönnyebbülést hozó percek egyetlen másodperccé gyorsultak volna fel: megszületett a fiú. A fehér ruhás asszony megmosdatta, bepólyálta, s apja kezébe nyomta:- Míg ellátom az édesanyját, hallgassa sírását az édesapja! A férfi a fény felé fordította a gyermeket. Vöröslő arcocskájára éppen akkor valahonnan a mennyezetről apró tollpihe hullott alá. Az öröm csendjét vágta ketté a fehér ruhás asszony:- Angyal jött közénk veled, picinyem. Elhullaj- totta szárnyának tollát... Aki akkor már elsuhant a kiserdő állatai fölött, a hajnali fehér háztetőkre visszapillantva lebegett föld és ég között, míg el nem tűnt a sűrű hóesésben.
