Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-17 / 29. szám
IiBSSmap 1994. július 17. TÁRSADALOM ÁG TIBOR reminiszcenciái a Gölnicbányán született Szíjjártó Jenőről, aki július 17-én lenne 75 éves KORKÓSTOLÓ 2! A VASÁRNAP június 1-én KORKÓSTOLÓ címmel megjelent cikkére szeretnék válaszolni, illetve a „korkóstolást” szeretném teljesebbé tenni, mivel a megmanipulált és tendenciózus riport csak egy nagy „harapásra” sikeredett személyem ellen. Nagyon elszomorító, hogy Petrőci Bálint mint „újságíró” csak ennyi realitásra, pártatlanságra és következetességre képes. Történt ugyanis, hogy amíg ellenem felsorolt egy sereg vádat, addig az általam felhozott érveket csak részben említi meg, s főleg a lényeges dolgokat hallgatja el. Amikor Petrőci úr felhívott telefonon, hogy riportot szeretne készíteni falunkról, egy kicsit megörültem, viszont gyanakvásomat a leközölt cikk tartalma teljes mértékben igazolta. Nem feltételezem, hogy megbízásból jött, de el kell ismerni, hogy Princzkel úr az MKDM helyi szervezetének elnöke ügyesen befolyásolta. Annyira a hatalmába kerítette, hogy a végén már szinte szóba sem akart velem állni és elfelejtette azt az ígéretét is, hogy megmutatja a velem készített riport kéziratát. Az utolsó rövid találkozásunkkor feltett kérdései még tovább fokozták gyanakvásomat. A cikkben található pontatlanságokkal, és a nem politikai jellegű, sok esetben általánosan megfogalmazott valótlan vádakkal most nem akarok foglalkozni, mert lényegében egy „politikai” helyzetről szóló riportról van szó. Szerény megjegyzésem, hogy a közbeszúrt megállapításokhoz Petrőci úrnak nem volt joga, mivel nem rendelkezett elegendő információval az ilyen és hasonló mondatok közlésére, mint pl.: „A párttagság mégis előnyökhöz juttatta..., vagy hogy elhagytam a süllyedő hajót, hogy az új politikai körülmények között megleljem helyemet.” Ez közönséges demagógia és lejáratásomra irányuló újabb támadás. Ezt mind megtudnám cáfolni eddigi életvitelemmel, tevékenységemmel és családom helyzetével, de nincs rá szükség. Fontosnak tartom tisztázni je- löltetésem és megválasztásom körülményeit. Nem Princzkel úr tett elsőként javaslatot jelöltetésemre, hiszen nem is ismert. Ő csak elsőnek keresett fel mozgalma nevében, és ezért szeretett volna besorolni, illetve be is sorolt az MKDM tagjai közé. Ahhoz, hogy végül is elfogadtam jelöltetése- met, több körülmény közrejátszott. Akkor még láttam bizonyos bíztató jeleket a helyi mozgalmak működésében, bár aránylag rövid idő állt rendelkezésemre egy átfogó kép kialakításához, hiszen csak két hónappal a választások előtt költöztem Hronovcére. További fontos tényező volt, barátaim, ismerőseim biztatása a falu lakosságának soraiból. Megemlíteném, hogy 1990. áprilisában, sőt az előző rezsimben sem volt szándékomban valamilyen közéleti tisztséget vállalni, ill. betölteni. Semmiféle helykereséssel nem foglalkoztam, az új politikai körülmények között. Volt munkahelyem és munkám. Princzkel úrnak meg is említettem, hogy nem vagyok tagja egyik mozgalomnak sem, de ez úgy látszik akkor még nem volt akadály. Jelöltetésemet is mással indokolták. Viszont az tény, hogy a választáson azért nyertem, mert a választópolgárok nagy része ismert, s az én „emlegetett” múltam ellenére is bizalmat szavazott. Mint már említettem Petrőci úr egy-két lényeges dolgot valamilyen oknál fogva kifelejtett a cikkéből, pl. azt a lényeges megállapításomat, hogy Princzkel József úr a helyi magyar mozgalmakból egy „egyszemélyes nemzeti frontot” hozott létre. Csak egy akarat elvén működik, minden egyéb vélemény, javaslat vagy rossz, vagy pedig törvényellenes. A testületi üléseken hozott határozatokat is több esetben kisebb vagy nagyobb sikerrel igyekezett befolyásolni. Szükség esetén személyes agitáci- ót is folytatott, és több esetben nyilvánosan megrótta, felelősségre vonta a másképpen gondolkodó, szavazó képviselőket. S mindezt tette a „nép” és „választói” nevében, pedig csak többnyire a már- már beteges ösztöneinek további megnyilvánulásáról van szó. Ezt igazolják a különböző feljelentések, véleményezések, elutasítások melyeket már akkor is praktizált, amikor még nem is volt képviselő. Módszereivel, jól megszervezett akcióival, tolakodásaival sok helyen találkozhattak; pl. Csatán, Zselízen, Ipolyságon (lásd. a NAP 1992. XII. 14-20 száma 13. oldalán közölt riportot). A felsorolást még tovább lehetne folytatni Főideológusként tetszeleg községünkben, mindenhez ért, mindenről van véleménye, általában romboló, s ezt községünk politikai, kulturális stb. fejlődése is bánja. Falunkban sajnos az említett két magyar mozgalom nagyon gyenge tevékenységet folytatott, pedig lett volna módjuk láttatni magukat különböző rendezvényeken, előadásokat szervezhettek volna pl. a „földtörvénnyel” és a nemrég lezárult „kárpótlással” kapcslatban. A cikkben közölt egyik kijelentésemet szeretném kiegészíteni. Az „Így van ez az én generációmmal”, mondatról van szó, melyet az újságíró úr ügyesen helyezett el a riportban, ezért másképpen is értelmezhető, mint ahogy eredetileg gondoltam. Azzal egészíteném ki, hogy „nemcsak az én generációmmal van ez így”. Példaként nem kell messzire mennem. Jó példa erre a KORKÓSTOLÓ szerzője, aki 1970 után, miután eltávolították az ÜJSZÓ-tól, később a SZOVJETBARÁT-hoz ment dolgozni; bánatában, vagy bizonyítási vágyból? Érdekes, hogy az említett riportban csak én mertem vállalni múltamat, ezt „méltányolta” is a szerző. Ügy látszik szerénységből hallgatta el az Együttélés helyi szervezetének elnöke, hogy 1990 előtt évek hosszú során helyi képviselő és tanácstag volt. Az ott tanult „fejbó- logatást” most teljes mértékben kamatoztatja a koalíción belüli munkában. Az is természetes volt, hogy csak jó káderlappal lehetett valaki évekig iskolaigazgató. Az MKDM helyi szervezetének elnöke viszont még aktív pedagógus korában, egy következetesen „ateista” tanárként ismerték diákjai. Megemlíteném még a Zselíz-i május elsejei ünnepségeket, melyeken mint kitűnő szónokot ismerhette meg a nagyközönség Princzkel urat. Előnyökért, esetleg meggyőződésből végezte ezt a feladatot? Úgy érzem, hogy az eltelt három és fél év alatt úgy polgármesterként, mint a Községi Hivatal vezetőjeként nemzetiségre, politikai és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül szolgáltam községünk lakosságát. Tehát mindenki polgármestere vagyok, felkiáltójel nélkül. Így is lehet értelmezni a függetlenséget. Tudtommal a helyi magyar mozgalmak megválasztott és nem kiválasztott vezetősége még nem döntött jelöltetésemet illetően. Döntésüket respektálni fogom. Tudom, hogy véleményem is szubjektív, az igazságot csak megközelíteni lehet, ennek ellenére ezzel az üggyel már többé nem kívánok foglalkozni. Bízom benne, hogy a legközelebbi hely- hatósági választások eredményei majd kimerítő választ adnak sok mindenre. Béres Lajos Hronovce polgármestere Válasz a visszhangra Ez év április 25-én volt negyven éve, hogy a NÉPES, Szlovákia első magyar hivatásos népi együttese Pozsonyban, a Nemzeti Színházban bemutatta első, teljes estét betöltő műsorát. Nagy siker volt. A nézőtér megtelt kíváncsi, lelkes érdeklődőkkel. Ott, ahol számtalan opera került előadásra, most egy kis, alig hatvantagú együttes magyar népi táncokat és népdalokat akart előadni. A mély zenekari árokban a NÉPES 16 tagú zenekara szinte elveszett. Dobogókkal kellett felemelni az árok szintjét, hogy a színpadon a táncosok hallják a zenét. Bevezetőül, a színpadon megszólalt a csehszlovák himnusz. Ebben a nagy kórusban mindenki énekelt, még a táncosok és a zenekar tagjai is. Aki ezt a nagy kórust vezényelte, Szíjjártó Jenő volt. Szíjjártó Jenő, a szívvel-lélekkel zenész, a rádió zenei szerkesztője, a karnagy, ‘a zeneszerző és népdalgyűjtő. Már pontosan nem emlékszem, hogy mikor találkoztam vele először, de amikor megismertem, már a rádióban dolgozott. Nagy Jenőtől- aki már a két világháború között is a pozsonyi rádió magyar adásának munkatársa volt és 1949-ben elsők között kapcsolódott be a Csemadok pozsonyi helyi szervezetének kulturális munkájába - hallottam már róla. 1953-ban, amikor megalakult a NÉPES, a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, ismertem meg személyesen. Akkor még egyedül kellett vezetnem az együttes mindkét részlegét- az énekkart és a zenekart is. Olga néni (Hemerka Olga) ugyan sokat segített, de ő amolyan mindenes szerepet töltött be az együttesben. A táncosoknál nemcsak korrepetált, hanem táncot is tanított, hisz a NÉPES bemutató műsorában két koreográfiája is szerepelt. Ha kellett, az énekkarral is tudott foglalkozni, de a kórust, vagy a zenekart vezényelni már nem volt hajlandó. Ezért sürgősen olyan szakembert kellett találnunk, aki nemcsak betanítja a műsort, hanem azt le is tudja vezényelni. Július elején az együttes az írószövetség budme- ricei kastélyából, ahol az alakuláskor csak néhány hétre kapott hajlékot, átköltözött a Galánta melletti Hodyba, ahol előttünk egy mezőgazdasági mesteriskola volt. Régebben pedig egy szaléziánus kolostor. Eleinte elég mostoha körülmények között éltünk és dolgoztunk, mert az iskola még nem ürítette ki az egész épületet. És karnagyot kerestünk. Az első feltétel, hogy a keresett szakember magyar legyen, ismerje a magyar kórusirodalmat, és a népzenében is jártas legyen. Németh István László tanár urat kerestük fel először. Ö már akkor közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, és a tanári hivatása is Pozsonyhoz, a Zeneművészeti Főiskolához kötötte, így közvetlenül nem tudott bekapcsolódni a munkánkba. Sorba vettük, kik jöhetnek számításba. Pista bácsi (Németh tanár úr) Jenőt ajánlotta. Még aznap felkerestük hát Szíjjártó Jenőt pozsonyi, Grössling utcai albérleti lakásán. Türelmesen végighallgatott; láttuk, hogy érdekli a dolog, de egyből nem mondott igent. Nőtlen volt még akkor, de a rádió zenei rendezőjeként, egy megszokott munkarendje s egy biztos, aránylag nyugodt állása volt. Először csak ismerkedni jött el; később a munkához is hozzáfogott, de nem adta fel a rádióban az állását sem. Naponta utazott Pozsonyból Galántára. A galántai állomásról pedig gyalog ki Hodyba, ami három-négy kilométer lehetett. Akkor még nem járt autóbusz, s Galánta még nem épült össze Hodyval. Őszi, téli időben az úton nem védték a házak a gyalogost a széltől. Jenő kalapját sokszor lekapta a huncut szél. Egészen addig, míg megtalálta a megoldást és kifogott rajta. Egy szeles reggelen ahogy beállított, látjuk, hogy kalapja karimáján egy lyukat fúrt és egy zsineggel a kabátja gombjához erősítette... A NÉPES énekkara, annak ellenére, hogy az hivatásos volt, tagjainak tehát csak az éneklés volt a dolga, sok problémával küszködött. A tagok a puszta természetes hangjukon kívül mást nem hoztak az együttesbe. Egy énekes: Kucsera Manci (később Grébnemé) kivételével, a többi énekesnek sem énekkari gyakorlata, sem zenei képzettsége nem volt. Így hát az együttes énekkarának a műkedvelői szintről kellett indulnia. Elképzelhető, hogy Jenőnek, aki hozzá volt szokva, azaz a hivatásához tartozott, hogy a rádiófelvételeknél minden apró hibát ész- revegyen - nyilván rengeteget kellett kiállnia egy műkedvelői szinten álló kórus betanításakor. Az énekkar próbatermében, mivel Jenő alacsony termetű volt, egy dobogót csináltatott. Az egyik énekkari tag, Új Imre, akinek eredeti foglalkozása asztalos volt, a padlásfeljáró alatt talált egy misekönyvtartót, amit még valószínűleg a szaléziánusok használhattak: Lábakat csinált neki, és Jenőnek lett egy szép kottatartója! Jenő a próbákon egyébként kegyetlenül precíz volt. Addig nem ment tovább a betanításban, amíg a hangzás nem volt olyan, amilyent elképzelt; az eredménytelenség viszont szent haragra gerjesztette. Azon az ominózus próbán is, méghozzá olyannyira, hogy felkapta a kottatartót és a földhöz vágta. De az első sorban ülő Bujkó Apollóniának a lába is közel volt a dobogóhoz, így a kottatartó egyik lába az ő lábával találkozott. Egy nagy sikí- tás, utána megdöbbenés csendje következett, majd Jenő engesztelő szavai. Másnap pedig egy nagy zacskó bonbon - fájdalomdíjként az énekesnek. Hiába, a kényes, néha szokatlan hangzatok nehezen találtak utat az énekesekhez. A kottára se nagyon tudtak támaszkodni, hisz azt eleddig sehol sem tanulhatták. Bevezettük ugyan a szolfézsgyakorlatokat és mindennap kottaolvasási gyakorlat is volt, de néhány rövid hónap alatt nem lehetett a kottaolvasást elsajátítani. Jenő a munkájában maximalista volt. Az énekkar műsorán, a népdal-feldolgozásokon kívül, Kodály Zoltán Békességóhajtása és Székely keservese fémjelezte a dramaturgiáját. A rádióban később feladta az állását, de továbbra sem költözött Hodyba. Megtartotta pozsonyi lakását, vállalta az utazás fáradalmait. A turnékra egy jellegzetes, kis bőrönddel utazott, amelyben a tisztálkodáshoz szükséges felszerelés mellett csak a saját lepedőjét vitte magával mindenhová. Az együttes tagjai akkor még vonaton utaztak a turnékra. A nyári, a gömöri tűmén néhány napig például a csízi fürdőben voltunk elszállásolva. A szállásunktól a vasútállomásig jó három kilométert kellett gyalogolni. A legtöbbünk nehéz táskákat cipelve bandukolt az állomás felé. Jenő a picike kis bőröndjével csak mosolygott rajtunk... Zeneszerzői munkásságának értékelése egy külön tanulmányt érdemelne. A NÉPES zeneszerzői ambícióira is nagy hatással volt. Nem tudom, hogy azelőtt kompo- nált-e, de első sikeres hangszerelése a NÉPES-bemutató műsorához kötődik. Eugen Suchoú: Spievanky című zongorakíséretes kórusművét hangszerelte az együttes zenekarára. Ennek sikere buzdította újabb művek komponálására. Ezek főleg a cappella művek, de van köztük az Ifjú Sziveknek írt ének-zenekari mű is, az Ifjú Szívvel és a Zobor vidéki lakodalmas. Az igazi zeneszerzői munkásságát tulajonképpen a szlovákiai magyar zenei mozgalom inspirálta: az énekkari találkozók összkari produkciói (Békedal) vagy a műkedvelő énekkarok, mint például a dunaszerdahelyi Bartók-kórus (Mese, Csallóköz) megrendelése. Igényes ízlésű zenész lévén, műveinek előadásával ritkán volt megelégedve. Ezért kiharcolta, hogy kórusműveit a Szlovák Filharmónia énekkarának előadásában vegye fel a rádió. Népdalgyűjtő munkásságának kezdete is a NÉPES- hez kötődik. Első ilyen útja fiatalságának színhelyére, Nyit- rára és annak környékére vezette. A Nyitra-vidéki népdalgyűjtésének eredményeiből született a pozsonyi Népművelési Intézet kiadásában 1957- ben megjelent 100 szlovákiai magyar népdal című közös népdalkiadványunk. Egy évvel később, 1958-ban a barkó vidéken is közös népdalgyűjtő úton vettünk részt - már az Ifjú Szivek műsorát készítve, s ahol Jenő észrevétele tömören ennyi volt: „Itt minden át van itatva a pentatóniától!" De gyűjtött ő a Vály-völgyében is. Jó lenne tudni, hogy az itt készült hangfelvételek hová lettek... Pótolhatatlan érték, mert ma már Gyömbér Józsi bácsi nem él. Az emlékezés szinte ontja a közösen átélt élményeket, volna még számtalan, de az írás terjedelme sajnos korlátozott. Befejezésül annyit, hogy Jenő egy nagyon szilárd jellemű, sok esetben makacs ember volt. Nem volt hajlandó a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarát vezetni, mert az „elvtársak” emberi mivoltában sértették meg. Pedig tudom, nagyon szerette ezt az énekkart. Tehát éppen azt remélte tőle, hogy amit a NÉPES énekkarában nem tudott teljes mértékben megvalósítani, ezzel a válogatott csapattal megszólaltathatja: a megálmodott tiszta harmóniát. Hisz ő alakította még ezt a kórust is, ő válogatta a tanítói kórus első tagságát. Talán némi engesztelésül, (elégtételül?) a tanítók énekkarának műsorán a mai napig is szerepel egyik legsikerültebb népdalfeldolgozása, az Esti hangulat Zsérén. Tisztelet Szíjjártó Jenő emlékének! Az állítólagos „harapásra” még nagyobb harapással válaszolt Hronovce polgármestere. Az előző rendszerben használatos hangnemben letarol mindenkit, aki nem az ő szájaíze szerint vélekedik. Emberi méltóságot is sértő vádaskodással támad, hogy elterelje a lényegről a figyelmet: igenis, hátat fordított a szabad helyhatósági választásokon Hronovcéban fölényes győzelmet arató, helyi koalícióban induló magyar politikai mozgalmaknak - amelyek őt a falu élére állították. Igaza van Belákné Szabó Krisztinának, aki a polgármesterüket jellemezve kijelentette: „Ha másnak más a véleménye, akkor is neki van igaza!” Politikai mozgalmaink helyi vezetői bizonyára megtalálják a módját annak, hogy a valóságnak megfelelően tisztázzák a felvetődött problémákat, hiszen e kérdés az ön- kormányzat részére sem lehet közömbös. Már csak azért sem, mert a 19 tag közül 17-en az Együttélés és az MKDM soraiból kerültek a képviselőtestületbe. A polgármester úr engem azzal vádolt meg, hogy írásomban pontatlanságok, valótlan vádak is találhatók. Ha legalább egyet említett volna, válaszra méltatnám. Az viszont hazugság, hogy megígértem volna, eléje teszem közlésre kerülő cikkem másolatát. Kérésére nyílt nemet mondtam. Már csak azért is, mert a témával kapcsolatban nemcsak a polgármester, hanem mások véleményét is tolmácsoltam. Sőt! Elutazásom előtt még kérdéseket is feltettem neki, hogy tisztázhassam: jómaga mennyire tartja erkölcsösnek függetlenné válását. Érdemleges választ nem kaptam, csak az előzőleg mondottakat ismételgette: - Egyik mozgalomnak sem vagyok a tagja... Kifogásolják, hogy nem fogadok szót nekik... Büszke vagyok, hogy a falu polgármestere vagyok... „Csak” arról feledkezik meg, hogy kinek az érdeméből ülhetett a polgármesteri székbe! Utólag idekívánkozik dr. Kuczmann Imre gimnáziumi tanárnak, az önkormányzat tagjának az írásomból helyszűke miatt kimaradt véleménye: „Ha erkölcsi kötelezettséget érezne a jelölőivel szemben, nem lenne ellentét a polgármester és a koalíciónk között; de a volt kommunisták magatartásában nem mindenkinél lehetett változást elérni.” Az én személyemmel kapcsolatban Hronovce polgármestere felteszi a kérdést: 1970 után - miután 1968-as tevékenységemért eltávolítottak az Üj Szótól - vajon bánatomban vagy bizonyítási vágyból mentem-e dolgozni a Szovjetbaráthoz?! Szabadjon hát papírra vetnem, hogy a kidobatásom után hosszú ideig munka nélkül voltam. Végül az Obzor Kiadóvállalat alkalmazott, és a Szovjetbarát szerkesztőségét jelölte ki munkahelyemül: letiltott újságíróként csakis műszaki munkával bízhattak meg. Béres Lajosnak (hajdani káderesként), nagyon jól kell tudnia, hogyan vészelhettem át az embereket „normalizáló” időszakot; hogy a káderezők jóvoltából az én nevem is rákerült a feketelistára. Csak a rendszerváltás után folytathattam újságírói tevékenységemet abban a szerkesztőségben, ahonnan több mint két évtizeddel korábban menesztettek. Riportírás szándékával érkeztem Hronovcére is, ahol - nagy meglepetésemre - a polgármester gyanakvással fogadott és faggatta: miért kerestem fel éppen őket?! Ez a magatartás gyanút ébresztett bennem: nagyon nem szeretné, hogy valami a felszínre kerüljön. Így ő maga is hozzájárult ahhoz, hogy végül is sikerült kifürkésznem a hronovcei riporttémát. Petrőci Bálint Az érintett polgármester szerkesztői beavatkozások nélkül közölt levelével, illetve a riporter válaszával a VASÁRNAP a véleményváltást lezártnak tekinti. EMLÉKSZILÁNKOK A misekönyvtartóbólfabrikált kottaállvány Fotó: archívum
