Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-11-27 / 48. szám

Vasárnap 1994. november 27. RIPORT A JESZO-tól NEW YORKIG Kezdetben volt a Komáromi Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya A komáromi kulturális élet példa­mutató hagyománya az irodalom és a képzőművészet szoros kapcsolata. Hetvenegy esztendő' telt el azóta, hogy Hannos Károly festőművész és rajztanár javaslatára, az itt élő alko­tóművészek létrehozták a Jókai Egye­sület keretében működő szépművé­szeti osztályt, a JESZO-t. E társaskör tagjai már az első alakuló összejöve­telükön nagy buzgalommal nekifog­tak első tárlatuk megrendezéséhez. Ez jó alapnak mutatkozott a komá­romi művészeti élet kibontakozásá­hoz, az itt élő festőművészek, rajzta­nárok, szobrászok és iparművészek céltudatosabb együttműködéséhez, szakmai fejlődéséhez. A századforduló idején a komáromi várme­gyei, illetve a városi Múzeum Egylet leltárá­ban még csak néhány rézmetszetet találunk. Főleg híres személyiségek arcképeit, de gyűjteményről (festményekről-szobrokról) még nem beszélhettünk. Viszont ár. Baranya Géza múzeumigazgató egyik beszámolójá­ból tudjuk, hogy már akkor tervbe vették a városi képtár megszervezését. Ennek gondo­latát valószínűleg az táplálta, hogy 1906-ban megnyitották a Budapesti Országos Szépművészeti Múzeumot, ami a komáromi­akat is nemes terveik sikeres megvalósítására biztatta. Adományozások és vásárlások útján megkezdték a rendszeres gyűjtést. Így került a képtár tulajdonába egy 18. századból szár­mazó dokumentumértékű kép, Carl Fridel: A komáromi földrengés című olajfestménye. A szerzeményi naplót pontatlanul vezették, a darabszám volt a fontos, nem a festő neve vagy a kép címe. Kivételt képez egy 1911- ben szerzett mű: Domonkos Jánosnak (az Aranyember) portréja, amelyről azt jegyzik meg: „Ismeretlen al­kotó munkája, ame­lyet Czanik Jánostól vásároltak 50 K. ér­tékű államse­gélyből”. A szorgalmas gyűjtés éveiben a Vár- megyeháza épületé­ben rendezték a kiállí­tásokat. Az első itteni tárlaton FeszJy Árpád alkotásai szerepeltek; majd 1913. novemben 29-én, a Kultúrpalota felavatásán, Komáro­mi Kacz Endre és fele­sége gyűjteményes ki­állításán 114 olaj és akvarell volt látható. 1914. április 12-én, a múzeum megnyitása napján, mutatták meg a közönségnek az ed­dig begyűjtött kép­anyagot. A kiállított alkotások, a már meg­lévő képeken kívül FeszJy Árpádné (Jó­kai Róza): Elhagyott út című képével, Markó Károly: Téli táj és Komáromi Kacz Endre Gyulai Rudolfról készült arcképével bővült a képtár leltára. Még 1913-ban idekerült FeszJy Árpád: Je­ruzsálem siratása, Komáromi Kacz Endre: Fekete kalapos nő, Őszi délután, Elmúlt a nyár és Kacz Endréné (Kiss Sarolta): Lejárat a parkba, Szobasarok című vízfestményei. 1917-ben a törzsállomány 28 festmény, 9 szo­bor, 89 rajz és metszet, valamint 306 iparművészeti tárgy. Közben idekerült Kon­koly Thege Miklós képi hagyatékának egy ré­sze. 1919 decemberében leltározták FeszJy Árpád: A bánhidai csata című hatalmas mé­retű olajfestményét (1898) és Bazilidesz Sán­dor: Vízimalom című képét. A gyűjteménybe került a városi közhivataltól átvett, Mária Te­rézia és II. József impozáns kabinetképe, gróf Széchenyi István és Sárközi Aurél portréja, valamint Ghiczi Dénes és Kossuth Lajos arc­képe. Figyelemre méltó még a Mária koroná­zása című barokk festmény. Az újabb na­gyobb méretű tárlatra 1920 áprilisában került sor: a századfordulótól 1920-ig jelentkezett fiatal képző- és iparművészek alkotásait állí­tották ki; majd májusban a múzeum 18-19. századi festményeiből rendeztek ismeretter­jesztő tárlatot. A komáromi képzőművészeti élet fellendü­lését 1923. október 17-én a JESZO megalaku­lása lendítette újabb aktivitásra. Az osztály el­nökévé Harmos Károlyt, titkárává Pyber Kál­mánt választották. 1924. április 13-án a JESZO nagyszabású kiállítással mutatkozott be, amelyen 26 művész 259 alkotása volt látható. Ezen a tava­szi tárlaton Bazilidesz Sándor és fivére, Bazili­desz Barna, Komáromi Kacz Endre, Harmos Károly, Reichentál Ferenc, Nagy Márton és Nagy Antal, Lenhardt György, FeszJy Masa, Rauscher György, Polonyi Béláné és még né­hány itteni kiállító munkái már vita nélkül je­lentettek értéket. Rajtuk kívül eperjesi, kassai, losonci, nyitrai, pozsonyi, sőt több Komárom­ból elszármazott budapesti művész is jelen volt egy-két alkotással ezen a bemutatkozáson. Az első köztársaság megszilárdításával be­álló kedvező gazdasági konjunktúra viszony­lag kedvezően befolyásolta a komáromi művészeti életet; de mihelyst ez az előnyös hullám 1925-26 után elvonult, a város képfel­vevő készsége is kimerült. Flarmos Károly erős egyéniségére vall, hogy a JESZO vezeté­se és rajztanári működése mellett a közönség esztétikai irányítását is igyekezett elősegíteni. Egyénisége - tizenhét évi tanári és művészi munkássága alatt - mély nyomokat hagyott a komáromi művészek piktúrájában. Festőisko­lája ösztönző központja volt a város művésze­ti életének, és hozzájárult a lappangó tehetsé­gek felszínre juttatásához is. A művész kilép önmagából, hogy fölfedezze az ember és a mindennapok világát Reichentál Ferenc is e festőtelep művészei között tökéletesítette egyre intezívebb ér­deklődését a művészet iránt. Már művelt és határozott egyéniség volt, amikor visszake­rült, ha rövid időre is, Komáromba. Hosszabb- rövidebb utazásai során, 1922-ben a prágai Rudolfinumban, majd 1923-1924-ben a berli­ni, bécsi, drezdai, budapesti, prágai egyéni tár­latain mutathatta be művészetét, hogy 1925 őszén ösztöndíjas művészként, hosszabb időre Párizsba utazzon (1933-1938). „Ügy látszik, Reichentál Ferenc művészeti pályájának grafikonjában állandó és bátor most az emlékezés. Még a napokban is örül­hettünk szép pesti sikereinek, ma meg hírét kaptuk annak, hogy megérte az első állami vásárlást. A bécsi Albertina számára vett az osztrák állam két Reichentál-rajzot, miáltal bekerült a halhatatlanok közé, a világ egyik legnagyobb grafikai múzeumában látható nagy mesterek közé...” Személyi adatai szerint 1895. május 5-én Nagylégen született. A gimnázium alsó osz­tályait Pozsonyban végezte, de mivel szülei Komáromba költöztek, Győrben érettségi­zett. 1913-ban felvételire jelentkezett a Bu­dapesti Képzőművészeti Főiskolára, és Glatz Oszkár osztályába került. 1914-ben kitört az I. világháború. Alig húszévesen őt is beso­rozták katonának, és rövid kiképzés után az orosz frontra vezényelték. Alig egy évre rá hadifogságba került. Elhagyatottságában is minden idejét a művészetnek szentelte. 1919-ben minden formalitás nélkül felvették az egykori Szentpétervári Képzőművészeti Főiskolára, ahol folytathatta megszakított budapesti tanulmányait. Ez abban az időben történt, amikor az a David Sterenberg volt az intézmény igazgatója, akit A. V. Lunacsarsz- kij, művelődési népbiztos és az avantgarde művészet lelkes támogatója nevezett ki a festőakadémia élére. A szabadságát vissza­nyerő művészjelölt itt Vaszilij V. Bielajev irá­Reichentál Ferenc: Önarckép (1923) nyitása alá került, és Reichentál mindig elis­meréssel szólt tanáráról. Négy évig élt ebben az egész társadalmat átfogó hatalmas hullámverésben. Miközben Közép-Oroszország területén még dúlt a pol­gárháború, a fiatal művész már pedagógiai tevékenységet is vállalhatott Irkutszkban. Nyilván nem véletlen, hogy Lunacsarszkij népbiztos ugyanilyen feladattal bízta meg Marc Chagallt is, amikor őt Vitebszkbe küldte, hogy ott, az ő szülővárosában, egy képzőművészeti főiskolát alapítson. Rei­chentál irkutszki és Chagall vitebszki életút­jában még más párhuzam is felfedezhető. Ér­demes megemlíteni, hogy Reichentál Ferenc az ENSZ megalapításának 25. jubileuma al­kalmából egy levélbélyeg-sorozat és többféle díszboríték (WFUNA CACHET) megterve­zésére kapott megbízást, miután Chagall, ko­rára való tekintettel, ezt a feladatot már nem vállalhatta. Fontos még megemlíteni, hogy Reichentál 1938-ban a New York-i világkiál­lításon is vendégszerepelhetett. Európa után - sikeres amerikai győzelem A világ számos városában előadásokat is tartott a művészetről, az új festői megközelíté­sekről, az egyéni és az univerzális stílusirány­zatokról, de méginkább a francia és az orosz mesterek megjelenítő művészetéről. Különö­sen orosz barátainak lelkesítő ereje volt rá nagy hatással. Korparanccsá vált számára, hogy a „művészléleknek csak egy arca lehet”, olyan egyéni „arcéle”, amellyel érdemes élni. Ez a felismerés az életformáját, a jellemét is meghatározta. Bízott a művészet erejében, a szellem győzelmében, a humanista ember al­kotó tehetségében - amíg a relatíve nyugodt életét nem bolygatta meg a hitleri „barna ve­szély”, amely Csehszlovákiára és Magyaror­szágra is rátelepedett. Sőt, közben - a harmin­cas évek folyamán - a JESZO tevékenysége is hanyatlani kezdett, bár tervükhöz híven, to­vábbra is rendeztek kiállításokat egészen a II. világháború kitöréséig. És a Reichentál-tárla- tok később sem maradtak el, hiszen 1945-ben Pozsonyban, 1946-ban Prágában, 1947-ben Kassán és ismét Pozsonyban újabb alkotásai­val léphetett a nyilvánosság elé. 1948-ban aztán végleg New Yorkba emig­rált, ahol 1971. április 2-ig kiegyensúlyozott családi körülmények között élt és alkotott. Első amerikai tárlatát, 1967. november 14-én a New York-i Galerie Intemationale-ban nyi­tották meg. Utána 1969-ben Chicagóban, a Maria Spertus Múzeumban, illetve a torinói Gallery of Fine Art impozáns termében mu­tatták be műveit. Még ugyanebben az évben Izraelben, a Herzel Múzeumban is rendeztek számára tárlatot. Jövőre lenne százéves; halála után testi ma­radványait távol: a New York-i Hollis temető családi sírjába helyezték örök nyugalomra. Suchy M. Emil Ábrahám és Izsák (1961) t fiába keresem a kitűnő ma- ■— I gyár útikönyvben Tarvi- - ' 1 siót, egyetlen sort sem ta­lálok róla. Nem csoda, a könyv még jóval a berlini fal leomlása előtt íródott, szerzőjének fogalma sem lehetett arról, milyen fontos állomása lesz egykor a posztszoci­alista turizmusnak ez az osztrák határ melletti, jelentéktelen kis olasz város. Tarvisióban az égvilá­gon semmi sincs, ami turistaattrak­ciónak számíthatna, mégis autóbu­szok tucatjai ontják naponta az ide­érkező turistákat. A tájainkról ér­kezőket mágnesként vonzza az it­teni piac, a betonalapokon álló sát­rak és kioszkok végeláthatatlan, zsúfolt sora, ahol mindenütt ugyanaz az áru kapható: bőrdzseki, bőrkabátok, bőrszoknyák minden mennyiségben és minőségben. A pozsonyi és a tarvisiói piac között nincs lényeges különbség, itt is az jár jól, aki elég szemfüles ahhoz, hogy kipécézze a sok közül a por­tékáját legolcsóbban adó árust. Egy különbség mégis van; Tarvisi­óban az egész piac magyar szótól hangos, a kereskedők magyarul szólongatják a vevőket. Olyan tö­kéletesen hangzik szájukból a bőr „ő” betűje, hogy nem kétséges, többéves gyakorlat csiszolta kifo­gástalanra kiejtésüket. A bőrkabá­tok, dzsekik hosszú rúdra akaszt­va, vállfákon lógnak tömött sorok­ban egymás mellett, s ha vevőre akadnak, az árus a sarokba hajítja a megüresedett vállfát. Amikor már egész kupacnyi gyűlik össze, a se­géd fölnyalábolja és a közeli sze­meteskonténerek egyikébe dobja. És ez az a pont, ahol látványosan ütközik a kapitalista fogyasztói szemlélet a posztszocialista utilita- rizmussal. Turistacsoportunk tag­jai először néma döbbenettel szemlélik ezt az égbekiáltó pazar­lást, hogyisne, hisz nálunk a váll­fák darabja 10-15 koronába kerül, aztán „Már csak nem hagyjuk itt ezeket a jó ruhaakasztókat?!” fel­kiáltással a kevésbé szégyenlősek elvesznek pár darabot a konténer tetejéről. Hamarosan a szemérme­sebbek is követik példájukat, a ha- lomnyi vállfából csak mutatóba marad pár darab, az, amit nem ér­demes elvinni, mert törött. A tarvi- sióiak nem csodálkoznak ezen a gyűjtőszenvedélyen, látszik, hogy megszokták már, kedélyes mo­sollyal nyugtázzák a konténerek körüli nyüzsgést, amely csupán né­hány osztrák turistából vált ki gu- nyoros megjegyzéseket. Éltetek volna negyven évig ti is úgy, mint mi, bezzeg nem kajánkodnátok - gondolom magamban, szellemes- kedő kommentáraikat hallgatva. Kajánkodni persze könnyű, a magunkfajta sem mentes tőle. Meg­lepődve tapasztalom, hogy egy üres telken burjánzó gaz, egy-egy düle- dező ház, vagy a tájat elcsúfító szemétlerakat bennem is incselkedés- re készteti a kajánság ördögét. Lám, lám, hát itt is, a kulturált Nyuga­ton - motoszkál ben­nem. Minden ilyen lát­vány posztszocialista szívemnek valóságos balzsam. Úgy látszik, ez is komplexusaink kompenzálásának egyik módja. Habár itt, Olaszországban még a romba dőlt épület is festőién hat, borostyán­nal befutott falai egy ro­mantikus opera díszle­tét idézik. Az autóbusz ablakából több ilyen kí­sértetiesen elhagyatott, pusztulásra ítélt épület látható, jeleként annak, hogy a vidék lakóinak élete korántsem olyan idilli, mint maga a táj. A rómaiak tusculanumaira emlé­keztető, emeletes, lapos cseréptetős udvarházak néhány évtizede még virágzó gazdaságok voltak, ma már csak romok. A régi, nagy, hagyo­mányos gazdaságok fenntartásához népes családra van szükség, amely­nek minden egyes tagja látástól va- kulásig dolgozik, ám a nagycsalá­dok a gyermekimádó olaszok köré­ben is kiveszőben vannak. Az egész család munkájára igényt tartó vállalkozások azonban ma sem számítanak itt ritkaságnak. A tengerparti kis szállodák, panzi­ók legtöbbje családi vállalkozás­tem: ha gondolja az életét így gond rám az i< ba, nekei és utoljá elmesélt! csapta a lond vág lám ezek ember a hozzánk, Teres; véget is i nem esil ról és a gazdasáf loda, am nak a g; hisz Tei dédunok mai. Per rákérdez csak enn - mindé ség van annyit k megfogv is, bóloj tam, han san már annyi a r sokat ér rá. Úgy mintha J madásáb rám mc ahogy c< kedves ö A Tér szélgetéí mel néz Van beli kis váró szállodái Az egyi megcsoc találgatji „Tetszik afrikai n ként működik: a feleség a konyhá­ban felügyel, a gyerekek az étte­remben a felszolgálásnál segéd­keznek, a nagymama amolyan mindenes, aki ha kell, pizzát süt, ha kell, takarít. A családfő vagy a legidősebb fiú a szervező, ő tartja kezében a szálakat, a recepció pultjánál is ő intézkedik, de vala­hogy mégsem szakad bele a mun­kába, még arra is jut ideje, hogy kedélyesen elcsevegjen az is­merősökkel, és megigyon velük egy-egy grappát. Teresa mama, aki egy jesolói szálloda kerítésének kőpárkányán üldögél az ebéd utáni bágyadt nap­sütésben, mindkét fajta családi vál­lalkozásból alaposan kivette a ré­szét. Engem, a céltalanul kószáló, sosem látott idegent olyan kedves mozdulattal invitál maga mellé, mintha évtizedek óta ismernénk egymást, és röpke pár perc alatt el­mondja az egész életét: „Hatalmas gazdaságunk volt, naponta har­minc tehenet fejtem, én láttam el az állatokat, a földeken is dolgoz­nom kellett, lovakkal szántottam. A húgom nem segíthetett, nyomo­rék volt, a fiúk meg szétszéledtek a nagyvilágba, minden anyámra és rám szakadt. Sírtam vasárnapon­ként, amikor a többiek bálba men­tek, mondogattam is, így soha nem megyek férjhez. Anyám, szegény, együtt sírt velem, vigasztalgatott: »Türelem, édes lányom, majd an­nak is eljön az ideje.« De hát mi­kor, hogyan, ha alig találkoztam valakivel, többet voltam állatok, mint emberek között, az évek meg múltak. Egyszer aztán azt mond­tam, most már elég, elmegyek tán­colni, és vőlegény nélkül vissza se jövök. El is mentem, és ott, a mu­latságon összeismerkedtem egy fi­atalemberrel. Egész este velem táncolt, udvarolt, szépeket mon­dott, de én kerek perec kijelentet­rokból e magyars üldögél tartozik. „Nem, d magyaru alkalma; jós kis fi széli a i egy ötvt hölgy ve gadtatás: nehéz a ◄-------­Az elma Egy nemesen patinás, jellegzetes velencei l ■ - __ ■" *** ■* ~ ' l*r r' r' Jm TOpI

Next

/
Thumbnails
Contents