Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-27 / 48. szám
, és úgy dem élni : ha nem sse többé )k bálok - i, először nikor ezt z össze- ndta, bo- atnak ró- ' A fiatal- íap eljött ezemet.” ben ezzel ie. Többé r munká- z eladott kis szál- t dolgoz- gyerekei, 78 éves, :p szám- í, amikor onikusan cio tutto” :pp szük- odaát is kérdezi, y, nálunk gondol- Mert las- ha ott is (kor nem va nézek ' anyóka, des feltá- 5. Ő meg buncutul, t megélt, tatott beás szem- zállodáit. ngerparti áll, mint detekből. ősömmel nős fezt, kerülhet, készült, teg a sa- tökéletes thonosan üzlethez érdezem. tanultam ■ a másik Lörüli bánóén be- vtanáruk ; magyar tten elra- lem volt om, hozidolák zátéve, hogy sokak szerint a magyar a világ egyik legnehezebben elsajátítható nyelve. „Ó, dehogy - nevet a kis fekete -, a szláv nyelvek sokkal nehezebbek. Az a rengeteg f a csehben, azt ki sem tudnám mondani, de a lengyel vagy az orosz sem menne jobban, tudom, mert már próbáltam egy kicsit. De a magyar nagyon könnyű, és szép is, olyan dallamos.” No lám, hát nemcsak a híres Mezzofanti bíborosnak, az 58 nyelvet - köztük a magyart is - beszélő múlt századi tudósnak tetszett annyira dallamossága miatt a nyelvünk. „Megmondtam mindkettőjüknek, hogy nálam csak akkor dolgozhatnak, ha megtanulnak magyarul, ez a föltételem. Itt Jesolóban nagyon sokan beszélik ezt a nyelvet, menjen csak végig az üzleteken, személyesen is meggyőződhet róla - szól közbe olaszul a tulajdonos, egy kövér, idősebb hölgy. - Csak az a baj, hogy mostanában valahogy kevesebb a magyar turista, mint régen” - teszi hozzá. Jesolo után meg sem lepődöm, amikor Velencében a gondolás magyarul szólít meg. Azon azért mégis elcsodálkozom, hogy a mólót ellepő szenegáli négerek is magyarul kínálják bőrtáskáikat: „Tessék, tessék! Olcsó!” kiáltozzák harsány hangon. A bankban, ahol pénzt váltunk be, a rokonszenves hivatalnoktól is azt hallom, hogy az idén kevesebb a magyar turista. Amikor figyelmeztetem, hogy a feje fölött függő árfolyamtáblán még csehszlovák korona szerepel, holott az már nem létezik, legyint: „Tudom, nincs is kiírva az árfolyam, ugyanis sem cseh, sem pedig szlovák koronát nem váltunk be.” És forintot? „Azt igen.” Fura nép ez a velencei. Itt él, ebben a mesés műemlékvárosban, de jóformán nem is ismeri. Egy templomot keresek, ahol sok évvel ezelőtt egy csodálatos Bellini-ké- pet láttam, de a templom nevét elfelejtettem, csak azt tudom, hogy valamilyen bibliai név volt. Jób? Mózes? A képkereskedő, akinél érdeklődöm, töprengve ráncolja a homlokát: „Bellini. Ó, nagy festő volt, nagy, nagy festő!”- mondja fellengzősen, a kezét magasra lendítve, mintha azzal is jelezni akarná Bellini nagyságát. Azt azonban nem tudja, melyik templomban találom a képét, ő naphosszat ki sem mozdul az üzletéből, vasárnaponként a közeli templomba jár, mindig ugyanabba. A többi velencei sem nagyon mozdul ki otthonról vagy az üzletéből, mert a keskeny utcákat elárasztó tömegben egyetlen bennszülöttet sem fedezek fel, annál több japánt és amerikait. De szinte minden náció képviselve van itt, a szűk járdán lila turbános indiai súrol könyökével egy szőke svéd óriást, hangoskodó németek taposnak az előttük őgyelgő lilás- fekete bőrű négerek sarkára. A turistaszezon a tengerparton már véget ért, Velencében nem ér véget soha. Bellini képét keresve járjuk a templomokat, eredménytelenül. Van Tizian, Tintoretto, Veronese, még Rubens is, csodálatos mindahány, csak épp nem az, amit annyira látni szeretnék. A félnapos állandó gyaloglástól alaposan kiéhezünk, ismerőseimmel betérünk egy pizzériába. Amikor le akarunk ülni az egyik asztalhoz, a fiatal, kedves arcú pincér halkan figyelmeztet: ha asztalnál fogyasztunk, ezer lírával többet kell fizetnünk. És a levegőért mennyit számít fel? - kérdezem kissé felpaprikázódva, mert már nagyon szívesen leülnék. A fiatalember udvariasan mente- getődzik; ő igazán nem tehet róla, itt ez a szokás, tőle akár le is ülhetnénk, de nem ő a tulajdonos. A pizzával a kezünkben kivonulunk az utcára, ott jövünk rá, hogy a bőbeszédű, kedves pincér becsapott bennünket, a feltüntetett árnál többet számított fel. Hiába, élni kell valamiből. Ismét nyakunkba vesszük a várost. Már esteledik, a templomok lassan bezárnak, attól tartok, nem látom viszont Bellini Madonnáját. Véletlenül felpillantok a sarki utcanévtáblára, amelyen ez áll: Via S.Zaccaria. Heuréka, megvan! Hogy ez nem jutott az eszembe! De hol a templom? Áthajolok a kőkorláton, az alattunk lassan sikló gondola evezősétől tudakolom az utat. „Én vagyok Zakariás, ide ugoijon, kisasszony, a két másik hölggyel együtt!” - tárja felénk nevetve a karját a gondolás. Ne tréfáljon, inkább mondja meg, hol találom a templomot - makacs- kodom. „Itt van, épp maguk mögött, csak át kell menni a következő kis hídon, de siessenek, mert hét órakor bezárják!” Az órámra nézek, tíz perc múlva hét. Rohanás a hídra, aztán be a templomba. A főoltár fölött keresem a képet. Végtelen csalódás fog el, nincs ott. Szomorúan a kijárat felé fordulok, ám hirtelen ámulva hőkölök vissza. Ott ragyog, a baloldali mellékoltár fölött, teljes szépségében az annyit keresett kép. Ragyog, a szó valódi értelmében, mert éles reflektorfény világítja meg, amelyet egy automata működtet. Az elmés masina csak akkor kapcsolja be a világítást néhány pillanatra, ha pénzérmét dobunk bele. Szerencsére ezt már megtették helyettünk, üres zsebű, posztszocialista turisták helyett a festmény előtt néma áhítattal álldogálójapánok. Csak néhány elfojtott „oh” és „ah” hallatszik, minden szem Bellini 1504-ben festett Sacra Conversazionéjára tapad. A Madonna bájosan komoly arca, Zakariás mély tüzű, vörös palástja szinte túlvilági fényben ragyog, olyan, mint egy égi jelenés. Aztán hirtelen egy kattanással kialszik a fény, Mária szentjeivel sötétbe borul. Új érme bedobására már nincs idő, a sekrestyés halkan figyelmeztet: „Szíveskedjenek távozni, zárunk!” Kint változatlanul hullámzik a tömeg, zsibbadtan sodródom a szűk utcákon, előttem még mindig Bellini képe lebeg. Hány másodpercig láttam? Mindegy. Ezért megérte Velencébe jönni. Vojtek Katalin (Méry Gábor felvételei) Ezt az utat a dunaszerdahelyi SABATOUR utazási iroda tette lehetővé Már rengeteg vállalkozó van nálunk. Sokan csak a gyors hasznot lesik, hogy mielőbb meggazdagodjanak. De nem mindenki ilyen. A magyar és ukrán határhoz közel fekbőBélyben, Kelet-Szlovákia déli csücskében döbbentem rá. Itt ismerkedhettem meg a ma harminchat éves, házitésztát gyártó Trója Máriával. Reklámra nincs szüksége, mert nonstop-termeléssel sem tud eleget tenni a megrendeléseknek. Törékeny, nyúlánk, kedves nő létére sok akaratra, bátorságra és kitartásra volt szüksége ahhoz, hogy a mai nyerészkedésre beállított világban ne a könnyű keresetet nézze, hanem a sok gonddal járó gyáralapításba kezdjen. Olyan vállalkozásba, amely csak hosszú esztendők után hozhatja meg a maga gyümölcsét.- Az ötletet a szüleimmel, főleg anyuval közösen vetettük fel - mondja az ökonómiai végzettségű Trója Mária. - A tésztagyártást anyu kezdeményezte. Én mást akartam: kötött ruhákat készíteni és butikot nyitni. De anyu figyelmeztetett: Az emberek előbb enni fognak, és csak utána öltözködni! Igaza volt. Hosszabb ideig Tiszacsemyőn do- goztam, a vasútnál, akárcsak apám és édesanyám is. Az automatizálással foglalkozó üzem bérelszámoló részlegét irányítottam. Ez nem elégített ki, többet akartam, azt, messze a Sennyey-család romladozó kastélyától, a faluvégen állt az egykori grófi malom még romosabb épülete. Harmincegy áras telekkel együtt megvásárolta a községtől, s előrelátóan hozzávett még három hektáros területet, hogy ha a szükség úgy hozza, legyen hely a további terjeszkedéshez is. Tőketerebesen felkereste Timeéko Trója Mária: „Itt az a három hektár, ahol még építkezhetek...” hogy a munkám eredménye az enyém maradjon! Ha hamarabb jön a fordulat, előbb kezdek bele. De így is szerencsém volt. A többiek csak akkor kezdtek vállalkozni, amikor engem a piacon már ismertek. Nagybátyám után örököltem egy házat. S jó, hogy nem adtam el. Itt rendeztem be az első műhelyemet, amint megkaptam a legjobbnak tartott olasz gyártmányú tésztagyártó gépet.- Volt rá pénze?- Egy fillérem sem volt. Még kilencven- egyben, egy tavasz végi napon felkerestem a tőketerebesi takarékpénztár igazgatóját, s elmondtam, mik a terveim: az állami tésztánál finomabb tésztát szeretnék gyártani, nem tojásporral, hanem friss tojással és jó minőségű liszttel. S nem drágán, inkább olcsóbban, elfogadhatóbb áron szándékozom eladni, hogy a termelést fokozhassam. Az igazgató úr fantáziát látott az ötletben, s a takarékpénztártól négy és félmilliós kölcsönt kaptam az induláshoz. Egy pozsonyi közvetítő cég szerezte számomra az öt-hét tésztafajta gyártására alkalmas olasz gépet és a tésztaszárítót. 1991 júliusában, az örökölt házban a már nyugdíjas szüleimmel s a kassai repülőfőiskolán tanuló öcsémmel együtt elkezdhettem a kísérletezést. Apám készítette elő a lisztet, emelgette az ötven- hetvenkilós zsákokat, sérvet is kapott tőle, anyuval pedig a tésztával próbálkoztunk, hogy kidolgozhassuk a saját receptünket. S addig kísérleteztünk, míg el nem értük azt a minőséget, amivel a piacra mehetnénk. Saját tapasztalataimon, hibáimon tanultam ki a szakmát. 1991-1992 fordulóján már hat alkalmazottal dolgoztam, a tésztánkat még kézzel csomagoltuk... Kezdetben egy kassai élelmiszerboltban, s Királyhelmecen kezdték árulni a Trója- gyártmányú bélyi házitésztát. Hamarosan híre kelt, s jöttek a környékbeli vállalkozók, jelentkeztek az állami és a magánkézben levő nagyraktárak is. Jól alakult minden, bővíteni kellett a termelést. Trója Mária újabb kölcsönből nagyobb kapacitású olasz tésztagyártó gépet és két nagyobb szárítót is vásárolt. S ekkor, 1992 májusában újabb tizenhat embernek adhatott munkát!- A munkásaimtól csak azt kértem, hogy úgy dolgozzanak, mintha saját maguknak készítenék a tésztát. Belátták, csak a minőség megtartásától függ kis üzemünk léte s az ő kenyérkeresetük is. Egyre több fogyott a friss tojással készült házitésztából. A ház három helyisége csakhamar szűknek bizonyult. Rövid másfél év után Mária rászánta magát a nagy lépésre.- Új tésztagyárat kell építenem, s addig nem nyugszom, míg ez az álmom meg nem valósul! Így gondolkodott 1993 beköszöntével. Kiszemelte az építkezés helyét. Nem Nagykaposról, Szomotorból, Kisgéresről, Nagy- és Kistárkányból, Ág- és Tisza- csemyőről utaznak ide. A vidékről érkezőket a vasútállomástól az autóbusz Trója Mária költségére a tésztagyárig viszi, és a műszakvégzőket visszaszállítja, hogy esőben, sárban, hóban ne kelljen az egyik faluvégtől a másikig gyalogolniuk. Szép, modem öltözőjük van, s egy nagy ebédlőasztal is a helyiségben. Most még a magukkal hozott ételt fogyasztják. A községben csak egy „kifőzde” van, a kaszárnyában. Trója Mária már tárgyal velük, hogy a katonaszakács főztjét ehessék az asszonyok. Egy szentesi magánfuvarozó is dolgozik számára, aki hetente többször Kassára, Nagymihályba szállítja az áruját. A Terebesi járásból a vállalkozók maguk viszik el a tésztát. Két-három hónapja egy szlovákiai cégnek havonta húsz tonna tésztát gyárt, melyet Ukrajnába szállítanak. Egy másik cég az egész termelést is lefoglalná. LAPÍTÓ Egy merész asszony merész vállalkozása László fiatal „maszek” mérnököt, hogy tervezze meg az új tésztagyárat. S újra tárgyalt a takarékpénztár igazgatójával. Újabb, hatmilliós kölcsönt kapott. Az első két kölcsönnel együtt már 12 300 000 korona visszafizetésére kötelezte magát. S amíg az új gyár alapításához szükséges engedélyeket intézte, a tervezőmérnök márciusig elkészítette a terveket. Trója Mária kérésére - az épület kinézésre is más legyen a megszoA kistárkányi Szabados Valéria a szárítóba helyezi a tésztát- Ilyet nem tehetnék, nem veszíthetem el a hazai piacot, amikor az emberek keresik, igénylik a tésztánkat. Szép, megható leveleket is kapok tőlük, dicsérik a termékünket. Nagy boldogság számomra ezeket a leveleket olvasni. A kassai EK- ROS cég kérésére elvállaltam, hogy az általuk ide szállított anyagból és receptjük szerint tojás nélküli diétás tésztát készítünk a lisztérzékenyeknek, főleg gyermekek számára. Az első tíz tonnát már leszállítottuk. Sok kívülálló nem is tudja, naponta mennyi problémával kell megküzdenie. Amikor fáradt, a szülei biztatgatják, ne lankadjon, jó lesz minden, a problémák megoldódnak. Erőt adnak ahhoz, hogy tovább tudja csinálni.- Örülök, hogy ennyi embernek tudok munkát adni. Eddig csak a munkám van a vállalkozásban, hasznát még nem tudom élvezni. Saját forgótőkém még nincs, minden befolyó pénzt a törlesztésekre, a 20-22 százalékos kamatokra, a nyersanyagra, a rezsi- költségre, a fizetésekre fordítok. Nekem nincs fizetésem, csak a legszükségesebbekre költhetek. Nem a jelennek, a jövőnek élek. Sokkal könnyebb lesz, amikor azt mondhatom majd, nincs már adósságom. De addig sincs megállás. Ahogy üzleti dolgaim alakulnak...- Újabb meglepetést tartogat a tarsolyában?- Azt gondoltam, amikor ideköltöztünk az új tésztagyárba, több gépet már nem vásárolok. De nem lehet egy ponton megállni, amikor igény van a tésztánkra... Egy üzletember jött hozzá: havonta száz tonna tésztára lenne szüksége! Mit tegyen? Bővíteni kell a gyárat! De úgy, hogy minél előbb eleget tudjon tenni a megrendeléseknek: már 1995 elejétől újabb tizenöt ember alkalmazásával termelhessenek is benne, s rövid idő után további tizenöt dolgozónak biztosíthatnak kenyérkereseti lehetőséget. A tőketerebesi fiatal mérnök tervei alapján panelekből épül fel a kis „kastély” mögött Az egykori grófi malom helyén épült fel a bélyi tésztagyár (A szerző'felvételei) kottnál - kastélyszerűre tervezte a tésztagyárat. Meghagyták a régi malom téglából rakott masszív négy falát, s köréje és föléje épült fel a faluvégen fehérlő új üzem. Márciusban kezdték az építkezést, s augusztusban az újabb olasz tésztagyártó gép és a szárítók beállításával, valamint a csehektől vásárolt automatikus csomagológép üzemeltetésével már a kis „kastélyban” termeltek! A gyáralapító magyar asszony újabb alkalmazottakat vett fel. Már harmincegy embert foglalkoztat. Szombat-vasárnap is dolgoznak, éjjel-nappal, tizenkét órás műszakokban. A bélyieken kívül Perbenyikről, az átjáró folyosóval összekötött új termelőrészleg. Timeéko Lászlót csak arra kérte, hogy ez is más legyen a megszokottnál, úgy tervezze meg ezt az új épületet, hogy beleilleszkedjen a környezetbe, ne bontsa meg a kis „kastély” stílusát. Kimegyünk az épület elé, s bal felé mutat:- Itt az a három hektár, ahol még építkezhetek. Amikor már nem lesz adósságom, itt marad a haszon, s abból továbbfejleszthetem a gyárat! Igazi tésztagyár lesz itt!... Petró'ci Bálint RIPORT 1994. november 27. 1/BSámBp üi Dl ü mmmm mérn/Mú
