Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-27 / 48. szám
FOSZLÁNYOK \<% I . Tolnak, tologatnak, mint a tehervagonokat a rendezőpályaudvaron. A folyosó végtelen labirintus, ahol az idő elveszett. A mennyezeti lámpákat figyelem... Most már kinyújtózva fekhetem, akár a ravatalon... Mozgó ravatal... Tolnak... tologatnak. Néhol égnek a lámpák, ahol megáll a lámpa, ott újra a nevemet kérdik. Megmondtam már, de újra meg újra... Mit a név, hisz semmit se mond a fáról? Mit keres az ilyen a fán? Igazuk is lehet: mit is kereshettem a fán?... miért, minek, hogyan? Istenem, mennyi ostoba ember szaladgál a nagyvilágban... Két hölgy futott a fa alá: „Még él? Nem vesztette el az eszméletét?” „Akkor minden rendben”... és nekiálltak a cseresznyének. Meg se nézik: nem vérzek-e el?... „Majd megnézik a kórházban...”, de hol késik a mentőautó? Cseresznyével teli szájjal alig tudják kibökni: „Már itt van, csak a hordágyat keresik.” A nyári nap is megállt az útján, mire a hordágy megjelent, a két hullahordozóval együtt, ezek is inkább a cseresznyét nézegették, mint a földön fekvőt. „Üljön fel!” Tehetetlenül a fejemet ráztam. „Maga nem tud felülni?”... A hátgerincemre mutatok. „Akkor nem jó ez a hordágy, hozunk egy másikat.” Nem állítom, hogy cseresznyézni mentek, de nagy sokára jöttek vissza, egy vastákolmánnyal... Nevemet kérdik, nem válaszolok. Lehúzták rólam a trikót valahol, azóta fázom. Lassan kihűlök, de senki nem veszi észre... a hővel együtt az erőm is párolog. Értem már, mire kell a nevem: egy cédulára, amit majd a lábujjamra kötnek. Majd ha teljesen kihűlök. Aztán begyűjtenek a pléh- teknőbe... * Ég a villany és csend van. Tökéletes és halálos csend, szúnyog zizzenése nélkül. Ügy látszik, meghaltam. De miért ég a villany, ha a szobában mindenki alszik? Csönd van, még egy sóhajra sem futja. Nézem az órát: 11 óra 7 perc. A mutatók nem mozdulnak rajta - az óra meghalt velem együtt. Már tíz körül eloltották a villanyt, mégis világít. Lehet, hogy nem kórházban vagyok. De hol? Próbálom mozgatni a lábam: nem érzem, mozdulni nincs erőm, gerincem, bordáim nem fájnak. Injekciót adtak volna? De mért ég a villany, ha azt időben eloltották? Lehet, hogy a halál beállta után ez így van: csak a fényt érzékeljük, a hangot nem? A lámpa világít: ez az egyetlen létezés. Szeretnék ordítani: Oltsák le! Fáradt vagyok! Torkom nem akar erről tudomást venni... Érlelődik bennem, hogy a lámpát nem lehet eloltani, mert az a folyosón ég, ott pedig állandóan motoznak, rohangász- nak, ott nem lehet sötétség. Most hogy halott vagyok, ott is csend honol. Megértem, az ajtót mért nem lehet becsukni, újabb beteget toltak a szobába, amiatt. Minden micsoda egyszerű, leoltották a villanyt, mégis világos van... bántó világosság egy halott számára. Való igaz, úgy fekszem, mint egy halott, de ha az vagyok, miért nem tudok testem fölé emelkedni, fel egészen a mennyezetig?... 11 óra 7 prerc - rendületlenül mutatja az óra, ez a bizonyíték, hogy a túlvilágra költöztem. Ez lenne a halálon túli állapot? Értem, a halál a hang hiányérzete. * ... Vizit. „Nem szabad a takarót összegyűrni.” Jóléttől kigömbölyödött műmosoly: „Hogy van?” Őszinte lehetek? „Igen.” Ha úgy csigává változhatnék, szép lassan kisomfordálnék az erkélyre s onnan levetném magam. Felkapja a fejét, majd vállat von, mozdulatában benne van: tehetek én róla? Nem én küldtem fel a fára! Majd a jegyzetelő nővérhez fordul: „Láza van? Lázkúpot!” S rohannak tovább... „Itt a lázkúp, tegye be magának”. ... Injekciót! - nyöszörgők. „Nem írta elő az orvos, ne követelőddzön, a tablettákat vegye be!” * ... Éjfél. Jajgathattam, valaki csengetett és felém mutatott, mikor berontott a termetes ápoló. Kárörvendve emeli fel takarómat: „Összecsináltuk magunkat, ejnye, ejnye. Hol az a nagy intelligencia?” Az ágy tiszta volt, gyorsan visszaejtette a takarót és eltűnt, mintha a huzat szippantotta volna ki... * ... Reggel. „Maga egész éjjel jajgat, mert nem veszi be a tablettákat.” Hol vannak? A fülembe tetszett tenni? „Nem! A füle mellé!” Nem tudom bevenni, nem bírja a gyomrom. „Olyan nincs! Majd én belenyomom.” A „kedves” szétfeszítette a számat és ujjával lenyomta. Három perc múltán bugyborékolok, felfordul a gyomrom, tehetetlenül annyit tehettem, oldalra fordítom a fejem... Csengettek... Két fiatal berohan, letörli a nyakamat, a számat és angolosan távozik... * ... Növendék nővérek raja. Hangoskodva vonulnak át a szobákon. Vidáman, mintha iskolából jöttek volna... Mindenüvé bekukkantanak, majd nyomuk vész. Aztán visszaszállingóznak és körülfogják a királyfi ágyát, mint nyolc Hófehérke, és mosolyukkal bűvölik a fiút, aki szőke és göndör hajú. Hogy „csak” kőműves, ezzel ma már a kutya sem törődik. Integetek: elvitték a vékony csövet, csődarabkát, mellyel szívni szoktam a vizet.... Szomjas vagyok. Egyikük észreveszi végre. ... Élni, élni kell! Élni és megmozdulni: csak öt centimétert, lejjebb, hogy fejemet ne nyomja az ágy. Mocorgok, hánykolódom, túrok mint a vakond. Reggelre sikerül, szabadon pihen a fejem, de... „Nahát! Micsoda szégyen! Így összegyűrni a takarót! Mondja, van magának istene?” Ugye, nincsen. Ez már nem is kórház, legjobb lenne elfutni innen!... * ... Óh, csak vasárnap ne lenne! Ilyenkor jönnek az „őrmesterek”. Hiába rajtuk a kék-fehér köpeny, kilóg alóluk a lóláb! Valahonnan a végtelen folyosó dzsungeléból hallatszik: „Asszonyok, hallanak engem? Asszonyok, értenek engem? Tudják-e ki vagyok?” A szegény ágyhoz kötözöttek tudják, nagyon is jól, ezért hallgatnak, nem kémek semmit, még orvosságot se, mert az őrmestereket nem szabad zavarni, hagyni kell őket, munkálkodjanak... Már kora reggel kezdődik a bemutatkozás: ki vannak „zsákmányolva”, mindenbe belekötnek. „Ezért a pénzért, amit itt kapnak” senki se várjon tőlük semmit. Milyen kár, hogy nem mentek külföldre „valutáért” ápolgatni: autót hoztak volna haza. Csörgetik elégedetlenségüket, s én a segélykérők perselycsörgetéséből kihallom: „Ti, nyomorult, koszos életetekért rettegők: ránk vagytok utalva! Adakozzatok a szegény kizsákmányoltak számára, hogy japán autókon járhassanak be munkába, tihozzátok, titeket boldogítani!... ...Alig aludtam el, valaki durván megtámad: „Azonnal forduljon meg!” Se szó, se beszéd; be- lémdöfi az injekciót, majd kisvártatva elnézést kér, hogy belém törött a tű. Isteni szerencsémnek tartom, hogy elnézésemet kérte! ...Hé, lányok! Melyiktek szabad? Ezt a páncienst etetni kell! Vizet, kávét, meg a levest probléma nélkül leszívom, de a darabos étel nem megy, kell a segítség. És elkezdődik az „oktatás”. Egy csellengő nővérke az ágyamra ül. „Emelje fel a fejét!” Leányom, ha felemelhetném, nem szorulnék a segítségére. Hanyatt fekve az etetés más, etetett-e már hanyatt fekvőt? Őszinte „nem” a válasz. Akkor először saját magán kellene kipróbálnia, nemde? - Igen, az iskolában is mondták, de senki sem tette meg. Hatszor voltam olyan állapotban, hogy beugrott és fuldokoltam, ha pánikba esem, végem van. Ijesztő hörgések közt kitornásztam magamból a megtévedt „dugót”. Most hanyatt fekve és összetörtén egy köhögő inger vagy roham számomra végzetes lehet, könyörgöm, vigyázzon. Vigyázott is, de a hosszúra nyúlt etetést szörnyen unta minden fiatal. Minden étkezésnél más és más ült az ágyam mellé, s én megismételtem az oktatást... „Ezt a kőkemény tablettát őröljék meg számomra, kérem!” Az első napokban „hisztériásnak” marasztaltak el. Hozták a tablettát, pohár vízbe tették, s ha jött a fájdalom: leszívtam a vizet és csodálkoztam: a fájdalmat eltompító hatása elmaradt. A kőkemény tabletta meg ott lapult a pohárban... Megkérném, morzsolja szét a tablettát, nem olvad el. Ártatlan szemtelenséggel válaszol: „Sajnos, nem tudom.” Egy öreg, kinek eddig szavát sem hallottam, kit az éjjel kés alá visznek, nem nekem, inkább maga elé dünnyögte: Ez gyár! Nem tudta? * Ha nem a bajba jutottak megbecsülése a célja valamely intézménynek, az csak gyár, vagy még rosszabb: hivatal. Az eltört vasat összehegesztik, a sebet bevarrják, de a lelket nem. A hivatal a hivatalnokokért van, nem az ügyfelekért, ennek csak látszatát keltik. Nemrég még gyártották a hivatalokat: az emberekért, hogy azok székben ülhessenek... Hallgatom a folyosón csevegő nővéreket, vidámak, barátságosak egymás között, ha belépnek a szobába, álarcot vesznek fel, még a hangjuk is megváltozik, marsbeli lényekké változnak. Hivatalnokokká vedlenek át. A gyár a termelésért van. A végső bátortalan kérdés: a kórház a kórházi alkalmazottakért? ...Hogy lehet az, hogy észrevétlenül az elmeosztályra kerültem? ágyastól? szobástól? Vagy mindvégig az elmeosztályon feküdtem, csak nem tudtam róla? Ki ez az ismeretlen és hogy került ide? Miért kezd kiabálni éjnek idején? Ha igazán őrült vagy gyanús, miért nem az elmeosztályon tartják? S miért tartják fogva? És miért embertelen körülmények között? Brazil rabszolgatartók, Gestapo vagy egyéb módszerek alapján? Mit csinált ez az ember, mit csinált eddig éjfél előtt, elkábították? S utána mit csináltak vele, hogy többet nem hallatta hangját? Szobában van-e vagy ketrecben? Mivel vették rá, hogy olyan helyre menjen, ahol mozdulni sem tud? Hogyan lehet egy demokratikusnak kikiáltott országban és annak kórházában bezárni egy beteget? Rejtélyekből építgetett tornyomat tovább építgetném, de a szellemek órája elmúlt. Fojtogató csend, csengetés hallatszik innen-onnan, senki nem reagál. Ápoló nincs a közelben. Feleslegesen csengetnék. Nem kérhetnék ágytálat, mert késő, megindult a régóta áhított folyamat... akaratomon kívül folydogál és én nem tudom megállítani, s nem is akarom... alattam műanyag terítő, telerakom magam papírral... majd csak jön valaki.... Órák telnek... lassan folydogálok... négy óra is elmúlt... benyit egy nővér, megkérem: tenne tisztába... Felháborodva leszedi rólam a keresztvizet: „Most? Nem tud magán uralkodni? Várhatott volna reggelig!” Nem tiltakozom: az őrmesternek mindig igaza van. Lerántja rólam a takarót és otthagy betakaratlanul. Megy segítséget hívni, merthogy egyedül nem bír velem. Számolgatom magamban: hány szobába nyithat be, földszinten és emeleten? A portás lesz az, aki majd segít? Vagy mindenki hazament, vagy az a célja, hogy átfázzon az altestem? Sikerült visszarugdalnom a takarót. Megjelent egy ápolóval. Segítsége nem kell: oldalamra tudok fordulni. Az ápoló meg nézi, szótlanul dühöng, ezért riasztották? ...Lassan megvirrad. Jön a reggeli váltás. „Szörnyű éjszaka volt”, egyebet nem tudok meg, ez is újabb rejtély. Alig tudom magamat visszatartani. Jönnek a még romlatlan fiatalok. Akad köztük igazi ember, igazi „nővér”. A királyfi oly kevés... A betegek általában öregek. Egyikük megérti szorult helyzetemet, szemmel tart, ha kell, hívás nélkül ott terem. Reggel nyolckor továbbvisznek, de addig négyszer viszi ki az ágytálat, négyszer tesz tisztába, mire megjön az autó... És én hétszer csókolnám meg a kezét... ...Tolnak, tologatnak, lámpák sora kísér, de már kifelé. Egynek azonban szívből örülök: nem itt tesznek a pléhteknőbe... Holbay László Útvesztőben Pokolba a reggelekkel! A tiszta aggyal, az érzésekkel! Szemem csak hosszas dörzsöléssel nyílik. Begyulladt. Az örvénylő forgószél belevágta kiégett lelkem hamuját. Kálváriám az iskola befejezése után kezdődött. Munkanélkülivé nyilvánítottak. Végül is nem volt ez a legrosszabb állapot. Semmi kötöttség, sok szabadidő. Könnyen belenyugodtam. Nem így anyám. Belevetette magát a munkahely keresésébe. Könyörgött, rimánko- dott, ha kellett, szitkozódott. Nem akarta megérteni, hogy a nagy demokráciában senkit sem érdekel a másik sorsa, megélhetése. Lakhelyünkön hiába volt minden erőfeszítés. Egyre távolabb érdeklődött, a nevemben lehetetlen és nevetséges hirdetésekre válaszolgatott. Az meg szóba se jöhetett, hogy hivatásérzettel milyen munkát végeznék kedvvel. Ha felcsillant némi remény, máris vonatra szálltunk. Anyám szent meggyőződése volt, hogy aki keres, az talál is. Igaza volt! Találtunk. Nem is egyet. Jól tudtam, hogy semmihez nem értek, hisz most kerültem ki az iskolából, de anyám egyre bizonygatta: bármilyen szakmát rövid időn belül elsajátítok. Megadtam magam. Egyelőre megegyeztünk egy segédmunkási állásban. A távolság miatt albérletet kerestünk. Akadt is hely egy vállalat munkásszállásán. A szoba három ágyából egy, és fél szekrény jutott volna nekem. Meglepetésünkre itt étkezni is lehetett. Az irodában a bérleti díjról és az étkezés költségei felől érdeklődtünk. Azt hittük, rosszul hallunk. A felajánlott kereset a költségeket se fedezné. Anyám szeme búcsúzóul körbejárta a vakolatát hullató falakat, a dohos szagtól szaggatottan lélegzett, és szótlanul kisétált a miniszteri fizetést igénylő portáról. Talán a három csillagot is látni vélte az épület homlokzatán, mert félájultan nekidőlt a kerítésnek. Az efféle kirándulások felfalták nehezen félretett koronácskáinkat. Anyám arca egyre bú- sabb lett, látásomra szeme idegesen összerán- dult. Egyébről nem is beszélt, csak kilátástalan jövőmről. Lassan még nem létező családomat is elsiratta. Untam már állandó siránkozását, untam a tétlenséget és a tehetetlenséget. Mind gyakrabban tűntem el otthonról, hogy a többi munkanélkülivel csapatba verődve elüssük az időt. Együtt álmodoztunk külföldről és nagy pénzekről. Sokszor csak hajnalban vetődtem haza. Ilyenkor nagy jelenetekben volt részem. Anyám néha már őrjöngött. Rohantam vissza a sorstársakhoz. Értük mindenre képes lettem volna. A csapatban lányok is voltak. S egyformán osztoztunk mindenen és mindenkin. Kezünk simogatott és éjszakát váltva mindig egy másik test izzott fel mellettünk. Jó volt így élnünk és védtük a közös meleget. A munkanélküli segély az utolsó fillérig ide vándorolt. De már az sem volt elég. Otthonról sorra tűntek el egyéni dolgaim és fillérekért vándoroltak idegen tulajdonba. A szemem sem rebbent, amikor arcomon elcsattant anyám első pofonja. Barátaimat erős védőoszlopnak képzeltem. Ezen az estén úgy merültem a vackomat épp megosztó leány kitárt ölébe, mint a sivatagot megjárt az útjába eső tóba. Karja erőt adón, acélként fonódott rám. Fátyolos, remegő hangján alig lehelte a szavakat:- Gyerekünk lesz! Megmerevedtem. A hiénák üvöltése sem rémített volna meg így. Nem akarom! Nem is az enyém! Segélykérőén néztem körül. A csapat tagjai vigyorogtak. A magukról lerázott felelősség súlyát mind rám rakták. Még próbálkoztam. Hisz e nem kívánt gyümölcsöt közösen érleltük! Kaján röhögésük véglegesítette álláspontjukat. Én meg úgy éreztem, hogy megfulladok. Kitámolyogtam a levegőre. Egyszeriben az otthon melegét óhajtottam. Mint az űzött, rohantam haza. Reszkető kézzel nyomtam le az ajtó kilincsét... Szörnyű látvány fogadott. Anyám nevet. Tekintete zavaros. Folyton csak nevet. A helyiséget elárasztotta a bűz. A nálunk eddig ismeretlen alkoholbűz! Ellep a hideg veríték. Látókörön kívül elnyúlok és várom a mindent feledtetőt... Lejegyezte: Nagy Ilona, Királyrév EMBERI SORSOK 1994. november 27. ilBSámap Mé ry Gábor illusztrációs felvétele
