Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-27 / 48. szám
SZ. KOVÁCS MIKLÓS ca 3 & Érzelemmentesen a magyar-magyar viszonyról A Magyarország és a környező országokban élő magyar kisebbségek viszonyáról elhangzó vélemények általában nem nélkülözik az érzelmi töltést. Egyébként teljesen jogosan, hiszen a sokak által osztott érzelmek a politika elsőrendű fontosságú tényezői: 1989 végén a kisebbségekkel érzett szolidaritás reális voltát igencsak kézzelfoghatóan bizonyította az össznépi (sőt össznemzeti) spontán erdélyi segélyakció. Akkor az emóciók a határ mindkét oldalán elvont ideáltípusokra irányultak. A magyarországiak a kisebbségieket jóravaló, egyszerű magyar emberekként képzelték el, akik nemzeti viseletben főállásban küzdenek a rájuk nehezedő zsarnoki elnyomás ellen. A kisebbségiek pedig egy polgárosult állam civilizált lakosainak tekintették a magyarországi magyarokat, akik a nap huszonnégy órájában Európa felé menetelnek. Azóta azonban gyakorlatilag mindenki szerzett közvetlen tapasztalatokat a másik félről. A találkozók leggyakoribb helyszíneinek a hangulata a bolhapiacokon, határátkelőhelyeken, a vendégmunkásokat alkalmazó vállalatoknál nem alkalmas a fenn- költ érzelmek táplálására. Amióta a pesti koldusok egyenmondókája így kezdődik: „Erdélyi menekült vagyok...”, azóta a kisebbségi magyar átminősült csencselővé, állásokat veszélyeztető, igénytelen vendégmunkássá, könnyen átverhető balekká stb. A határok másik oldalán élők véleménye nem sokkal hízelgőbb a magyar- országi magyarokról, akik elpuhult, gőgös nyafogok, akik az első adandó alkalommal lekezelik, becsapják azokat, akik meg is szenvednek magyarságukért. A problémakör elemzésekor tehát a két fél kapcsolatrendszerének a lényegére kell összpontosítani, vagyis annak anyagi vonatkozásaira. Az érdekelt országokkal folytatott normális gazdasági kapcsolatoknak nincs nemzetiségi vetületűk, ezért az elemzés szempontjából érdektelenek. A „nem normális” gazdasági kapcsolatoknak, a cserekereskedelemnek már igen. Az elmaradott magyarországi régiók lakosságának túlélésében jelentős szerepe van a nagyobbrészt kisebbségiek által közvetített illegális kereskedelemnek, még akkor is, ha ez nem gyarapítja a magyar állam adóbevételeit. Ez azonban valószínűleg a kisebbségi magyarok közvetítése nélkül is működnék, legfeljebb a nyelvi nehézségek miatt vontatottabban. Maradt két tétel. Az egyik a kisebbségeknek szánt magyarországi támogatás, a másik a Magyarország felé áramló lakosság és munkaerő. A kisebbségek segélyezése címén elköltött költségvetési összegek és az adóalapból ezzel az ürüggyel leírt pénzek végösszege ismeretlen. Ez fölöttébb bosszantó, már csak azért is, mert jó volna pontos adatokkal érvelni. A magyar állam alapvető érdeke, hogy a kisebbségben élő magyarok tömegeit helyben tartsa. A szó szoros értelmében vett államérdek szempontjából ez két feladatot ró a mindenkori magyar kormányzatra. Az egyik az, hogy diplomáciai lépéseket tegyen a kisebbségben élő magyarok helyzetének a stabilizálására, esetleg javításáért. Tartózkodni kell az olyan külpolitikai lépésektől, amelyek a magáraha- gyatottság érzését kelthetik. A másik feladat, a határon túl élő magyarok önszerveződésének, elsősorban politikai érdekvédelmének támogatása. Az egyértelmű államérdek azonban elméleti konstrukció - érvényesüléséhez Magyarország politikai erőközpontjainak napi politikai érdekei fölé kellene emelkednie. A hivatalos párt-, illetve kormánymegnyilatkozásokon túl azonban ez az elv nem érvényesül. Ha mégis, akkor ez kemény, többnyire a kulisszák mögött megvívott csaták következménye. A hatékony érdekvédelmi szervezetek működésének ugyanis szükség- szerű velejárója a saját taktikával, stratégiával és stílussal rendelkező politikusi gárda. így aztán állandóan fennáll annak a veszélye, hogy ezek elemi érdekeiket védelmezve nem fogadnak el valamilyen politikai csoda- gyógyszert. A kisebbségek érdekeinek következetes érvényesülése közvetlenül hat Magyarország kül- és belpolitikájára, amennyiben annak valamely jelentős politikai erőközpontjával kerül összeütközésbe. Ilyesmi megtörténhet egy alapszerződés vagy egy nemzetközi rendezési terv elfogadtatásával kapcsolatban éppúgy, mint egy párt- vagy kormányprogram elvi kitételei miatt. Magyarország számára az így jelentkező nehézségek kezelésének a legegyszerűbb módja, ha a makacskodók helyett a konkurens szervek támogatását biztosítja elképzeléseihez. Ez nemcsak az osztódás elősegítésében teszi őket érdekeltté, hanem abban is, hogy tömegbázissal nem rendelkező szervezeteket, illetve politikusokat futtassanak. Az effajta súlytalanság ugyanis nagyobb szabadságot biztosít e szervezeteknek a támogatóikhoz fűződő lojalitás kinyilvánításában. Az ellentétek éleződéséhez a gyakorlatban még a kardinális kérdésekben való nézeteltérésre sincs szükség. A lustaság is ebbe az irányba hat, mert egyszerűbb a lekötelezettekből álló szervezeteket támogatni és instruálni minden gátlás nélkül, mint kiegyensúlyozott kapcsolatot fenntartani mindenkivel. A kisebbségeknek nyújtott segítség az esetek túlnyomó többségében nem a nagylelkűség vagy az önzetlenség megnyilvánulása, hanem üzlet. Visszatekintve szükségszerűnek látszik, hogy a dolgok a mostani kényszerpályára kerültek. Végtére is miért éppen a kisebbségüzlettől tartották volna távol magukat Magyarországon a gazdaság és a politika szerencselovagjai? Miért jelentett volna problémát a szomszédos országokban állampolitikák által kitenyésztett „díszmagyar” rétegnek alkalmazkodnia a rendszerváltásként címkézett változásokhoz? És miért ne találtak volna egymásra a kisebbségi magyarok helyeslésre szakosodott díszmagyarjai és a magyarországi pártok szerencselovagjai? Mostanra már se szeri, se száma a határon átnyúló, lobbyérdekeken alapuló összefonódásoknak és az ilyen alapon elmérgesedett konfliktusoknak. A magyar-magyar viszony jelenleg lövészárok szabdalta, sőt politikai hullák által tarkított csatatér, ahelyett, hogy közösen művelt kert lenne. Könnyen lehet, hogy az egymás ellen többnyire a kulisszák mögött, de néha nyíltan is megindított támadások és ellentámadások láncreakciója már megállíthatatlan. A következmény az lesz, hogy a szomszédos országokban élő magyarok érdekképviselete helyett a magyarországi pártoknak elkötelezett kis csoportocskák vívják majd nyilatkozatháborúikat, szövögetik intrikáikat. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kisebbségek politikai érdekvédelmi szervezetei balkáni viszonyok között állják a sarat. Az ellenük irányuló nacionalista állampolitika lépései egyenes összefüggésben állnak az azokkal szemben tanúsított ellenállással. A provokációk egyik állandó célja az ellenállás tesztelése. Ha a határozott, összehangolt válaszreakció elmarad, a következő provokáció még szemtelenebb lesz. Az érdekvédelem gyengülése tehát a többségi nemzet államával fennálló kapcsolatok vonatkozásában is elindít egy láncreakciót, amelynek végeredménye a kisebbségben élő magyarok helyzetének az ellehetetlenülése. A láncreakció megállításához két dolgot mindenképpen tudatosítani kell a magyar politikai közvéleménynek. Az egyik, hogy a határon túl élő magyarok megfelelő támogatása nem valamiféle érzelmi-ideológiai szenvedély, hanem közvetlen érdek és kikerülhetetlen szükségszerűség. A mostani veszedelmes tendenciák visszafordításáért a felelősség aszimmetrikusan oszlik meg Magyarország és a magyar kisebbségek politikai tényezői között. Magyarországnak van nagyobb anyagi, propaganda- és diplomáciai potenciálja, ezért nagyobb arányban hárul rá a felelősség. (Magyar Hírlap, rövidítve) A szerző Ungváron élő politológus ‘Bgcytpoo-údsi^'p’íz, Jönnek az új verstudorok, s felfedezik (legyünk jóindulatúak hozzájuk!) a maguk számára a szegénységet és annak költészetét. Nemesítgetnék ők a vadócot a magyar líra legszebb darabjaival, csak hát ez a szegénység nem az a szegénység. Nem olyan ám ez, mint volt a valamikori. Talán cigánytelepek mai lakói sem érik fel ésszel azt a szegénységet, amelynek a magyar irodalom annyi lélekemelő regényét, novelláját és megszámlálhatatlan költeményét köszönhetjük. Idézik is őket szép számmal, boldogtalan újságírók, kiknek egyetlen életcéljuk mutatkozik mostanság: a szegénység megmutatása. Ehhez látják jó segédeszköznek József Attila, Móricz Zsigmond vagy Zelk Zoltán verseit. Vannak hát embertársaink, akikről koszorús költők szavait kölcsönözve szólnak a toll újsütetű bajnokai. Nemegyszer maguk panaszát mondva, sorolják magánsérelmeiket, melyekből általánosítások csatornáin át csorog el holtbiztosán vérszegény vérük. Kedvenc soruk, az „Aki szegény, az a legszegényebb”, amit aztán rendre elfelejtenek folytatni, pedig egy versszakkal lejjebb József Attila így ír: „Köznapokon ott van a dologba, várt szombatját száz gond nyomorítja,”. Egészen addig, mígnem a csillagtollú galambok griffmada- rak nem lesznek, s „Hollónépen igaz törvényt tesznek”. Igen, ez is ott van. A heti dolog és a galamblelkűség grifft erővé változása, mint esély a boldogulásra, ha már nem viselhető el a szegénység lelki szegénységgé változása. Ha már idéznek, idézhetnének mást is: „A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.”(Hazám,. J.A.verse). Mert sokkal összetettebb a mai szegénység, mint társadalmi jelenség. Egyáltalán nem általánosítható a munkanélküliség, a pénztelenség, az éhezés kategóriákban. Mindez viszonylagos, hiszen jártam olyan családnál, ahol a videomagnó és a hifitorony annak ellenére volt, hogy a családfő másfél éve szociális segélyt kap. Szeretném tudni, hogy milyen versekkel támogatható meg a napi öt sörét megivó apa, aki gyermeke iskolai ebédjének árát már nem hajlandó kifizetni. Elnéptelenedő, kiöregedő falvak házait romacsaládok foglalják el, mint szociális lakásokat. Két év alatt ezeknek a portáknak a környezetét is lepusztítják. Először a még meglévő csűr deszka- palánkját tüzelik el, majd gerendáit, legvégül a kert gyümölcsfáit. Holott, azokon megteremne a nyári táplálékuk egy része. A kertgazdaságok létesítésére alkalmas parcellákat felveri a gyom, mert az új lakók krumplit sem hajlandók termelni. Szegények? Lelkiekben bizonyíthatóan azok. Letarolják mások munkájának gyümölcsét, mert a megszokás nagy úr, aki csak elvesz. Hiszik, hogy ehhez jussuk van, pedig az már magántulajdon, nem az államé, mint volt azelőtt. Hogy aztán meggyűlik a bajuk a rendőrséggel, s ha eléggé ügyetlenek, talán el is ítélik őket? Másra aligha számíthatnak, ha már jogállamban élünk. De ez a ritkábban előforduló esetek egyike. Tulajdonképpen távol a rendőrőrsöktől, a kisfal vak társadalmi és önkormányzati szélárnyékaiban meghúzódva tehetik, amit tesznek. Fát vágnak az erdőn, akárcsak a magukéban. Szüretelik a szőlőt, mert elaggott gazdája már nem ér a nyomukba. Ezért a legnagyobb csalás, ha a tölvajlást, a rablást a szegénységgel takargatják. Micsoda lelki gazdagság rejtezett a Hét krajcár mosónőjében, aki utolsó fillérjeit szedte össze, hogy szappant vehessen a mosáshoz, amiért csekélyke bért kap! Van tehát ma is erkölcsi mérték, ebéd is akkor a leggazdaságosabb, ha hétfőre is marad belőle...De hát mit okoskodom én itt, amikor ezt a mai nagymamák oly jól tudják. Nagy többségük még ismerte a Hét krajcár világát, a József Attila megörökítette kuncogó krajcárokat, a szövőlány álmainak cukros ételeit, mégsem adták fel és adják fel. Az ő erkölcsi tartásuk adott kezünkbe kenyeret. Képletesen szólva is, hiszen a polgári társadalmat áhító mai értelmiségiek nagyobbik része az ő útravalójukból él mind a mai napig. Hacsak... hacsak el nem kótyavetyélték valamifajta nagyobb koncért, vele adva lelkűket is. Miért is tagadnám? Bennem a szegénység élménye hetedíziglen. Ezért sem adható fel az élet, csak úgy, holmi úri kesergések nevében. Akiktől az élményt kaptam, és erkölcsi világrendet is mellé, azok már maguk sem hiszik el nekem, milyen mérhetetlen erőt, az anyagi világ valamennyi értékét meghaladó kincset tarisznyáztak a kenyér mellé. Nevetnivaló is lehet az ilyen értékek őrizgetése a mai világban. Mégis azt mutatják a történések, hogy a talmi csillogás fölött járnak halvány arcú emberek, kiknek lelkében az elszántság az úr, hogy adjanak gyermeküknek megszerezhető tudást - a szellem szerszámát. Ha nagyobb darab kenyérre nem is, de szeretetre, okos szóra futja a lapos pénztárca. De ehhez hit kell, bizakodás a holnapi reményben. Talán a versek is segítenek, ha nem fogadatlan prókátorok jajongják sorsunkat. M éry Gábor fel vétele Változatok a szegénységre amihez igazítva életünket, megmaradhatunk tisztességes emberként. Bármennyire is számot vetnek sokan a helyzetükkel, igazából kevesen alkalmazkodnak a beszűkülő anyagi lehetőségeikhez. Nem kétséges, hogy még mindig akkor a legolcsóbb a psa- lád élelmezése, ha nyersenyagokból készül a krumplileves vagy akár a bableves. Mert a porított levesek, a konzervek vagy a félkész fagyasztott ételek kétadagos változatainak árából négyöttagú családnak főzhet, aki tud főzni. Aligha véletlen, hogy manapság egyre több szakácskönyv, táplálkozással foglalkozó lap igyekszik olcsó, ráadásul a régiek konyháiban is megtalálható egészséges ételek receptjeit közölni. Bármennyire is tehetné az ember, józan eszével nem teszi meg, hogy naponta sonkát reggelizzen, ebédeljen és vacsorázzon. A hétvégi ünnepi
