Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-11-13 / 46. szám

Régi szép idők

Vasárnap hajnal egy lévai bérházban; az asztalon gyertya pislákol, mellette kis tranzisztoros rádió szól. Odakint alig érezhetően ritkul a sötétség, idebent minden csendes; csendes a lépcsőház, nem jár a mindig nyikorgó lift sem, nem csapódik újra és újra a bejárati ajtó. A szomszéd szobában alszik a család, a gyerekek szuszogása az ajtóig sem ér. Idilli csönd, paradicsomi csönd, gondolhatnád. A boldogság rontatlan kis szigete.

Valami mégis ébren tart, valami mégsem hagy nyugodni. A kis rádióból soha nem hallott szöveg árad. Témák, amelyek eddig tabunak számítottak: a háborús keservek, a háború utáni meghurcolások történetei, az ötvenes évek bestialitásai; tanúságtételek a hatvanas-hetvenes évek dörzsöltebb módszereiről is. Mindez szélcsendes kis időszakban a nyolcvanas évek végén, amikor az egyik erősen szocialista gondolkodó is azt mondta, eme gondolati többletért érdemes felkelni vasárnap hajnalban.

Akkor is elsősorban oda, Magyarországra figyeltetek. Érett már valami, dagadt, feszült valami, amit néven nevezni nem tudtatok, nem mertetek. Hallottad, állítottak meg az utcán többen is. Pozsgay tegnap azt mondta, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Tabajdi azt nyilatkozta, hogy Magyarországot nem nyugatról, hanem délkeletről fenyegeti veszély.

Mondatok, amelyekre sokan régóta vártatok. Mondatok, amelyek sokakat megleptek, mellbe vágtak. Mondatok, amelyek igazságtartalmakkal sokakat lelepleztek, s akik épp emiatt nagyon felbőszültek miattuk. Mondatok, amelyek réseket szabtak a hazugság huzatán, s valami újat, mást, őszintébbet sejtettek.

Az ember nem tudta pontosan, mire vár, de érezte, valaminek történnie kell. A belső katarzis igénye, egyfajta lelki megtisztulás igénye feszült a lelkekben. S leperegtek róluk, teljességgel hiteltelenekké váltak az addig használatos, mindengyógyító kifejezések, mint szocialista internacionalizmus, szocialista demokrácia, marxista helyzetelemzés.

Valami ott volt a levegőben, valami addig megfoghatatlan, elképzelhetetlen. Akkor is, ha csehszlovák állampolgárként sokat dühöngtetek rajta, hogy az ország lemarad erről a folyamatról is. Amikor párttitkárok nomenklatúraarccal bizonygatták igazukat, amikor az újságokból, rádióból, televízióból a szocialista eszmerendszer rendíthetetlenségét hirdető szólamok áradtak. Amikor párttitkárok, Csemadok-vezetők behívattak és határozottan az arcotokba vágták, vegyétek tudomásul, hogy ebben az országban még nagyon sokáig az elvtárs megszólítás fog dukálni, és a szlovákiai magyarság számára csakis a szocializmus biztosíthatja a felemelkedést és a boldog jövőt.

Az emberek között járva pedig azt tapasztalhattátok, mindez lepereg róluk. Mindez hiteltelen, üres szavak áradata csupán, egy olyan jelenségé, amely a létező szocializmus egész időszakát végigkísérte; amikor a szöveg maga nem sokat jelentett, amikor az értelmes ember a sorok közül és az elhangzott szavak mögül próbálta előkaparászni az igazság egy-egy darabkáját.

Figyeltetek és reménykedtetek. Sejtettétek, hogy tőlünk keletre lényeges folyamatok indultak be, hogy Gorbacsov szövegei lényegükben is másak, nemcsak formájukban. Sejtettétek, hogy immár nem Husák és JakeS szavai a mérvadóak, hanem Havel és

Dubéek Panorámának adott interjúi. MiloS Kopecky felszólalása, amikor nyíltan távozásra szólította fel az akkori pártvezetőket, elismerést váltott ki belőletek és reménnyel töltött el.

Aztán beindult a lavina. Jöttek a német menekültek, megnyílt a magyar-osztrák határ, s hiába bátoritgatta magát Honecker, hogy a berlini fal ezer évig fog állni, megingott, eltűnt az is.

Emlékszel, Budapestre mentél éppen, a soros színházlátogatásra. Néni- kéd, notorikus rádióhallgató, mint mindig, a legfrissebb hírekkel fogadott. Valami történik Berlinben, mondta. Képzeld, nekiestek a falnak, újságolta, miután este, az előadás után hazaértél. És nem lőnek rájuk, ez valamit jelent, húzta föl a a szemöldökét, mint aki valóban sokat tud. Tudott is; a férje végigcsinálta ötvenhatot, együtt végigélték az azt követő retorziók teljes skáláját.

A legcsodálatosabb azonban az éjszakai jelenése volt. Hosszú beszélgetés után végre aludni tértél, a csukott ajtón keresztül azonban hallottad, újra bekapcsolja a rádiót, meghallgatni a kétórás híreket. Egyszer csak óvatos kopogás az ajtón: - Alszol? Te, ez már nagyon komoly. Már darujuk is van, daruval bontják a falat. Hidd el, ezt már nem lehet visszacsinálni!

*

Aztán jöttek a tüntetések itt is, elért ide is az eufória, megéltetek valamit a forradalomból. Párt vezetők mondtak le, igazgatókat cseréltetek ki, új pártokat alapítottatok. Jártátok a vidéket, megtapasztaltátok, ahogy az emberek egy részében kigyúl a fény; a másik rész azonban passzív maradt, várakozó, érdektelen.

Időközben a parlament törölte az alkotmányból a hírhedt negyedik cikkelyt, amely a párt vezető szerepét biztosította a társadalomban. Emlékszel, a Csemadok színjátszóinak próbájára kellett volna menned akkor is, ám leragadtál a képernyő előtt: a televízió ugyanis egyenesben közvetítette a prágai parlament ülését. A szavazás után kerestél egy üveget és azzal mentél a Csemadokba: megünnepelni ezt a történelmi eseményt.

Azóta sok idő eltelt, sok mindent megéltetek. Elmerenghettek azon, mi alakítja a történelmet; milyen mértékben befolyásolja azt az emberi gondolkodás, a társadalmi-gazdasági háttér, s

mi ebben a kavalkádban a személyiségek szerepe. Elgondolkodhattatok az összefüggéseken is: az afganisztáni kivonulás nélkül lett volna-e 1989, s Reagan csillagháborús terve nélkül lehetett volna-e afganisztáni, csehszlovákiai, magyarországi, németországi kivonulás. Meddig tartható fenn mesterségesen egy hazugságokra alapozott rendszer; nem a valóságon alapuló ideológiával, gazdasági, társadalmi és politikai viszonyaival, káderpolitikájával - és fogyasztói áraival. Eltávolít- ható-e szelektíven a hazugság, nevezetesen; menjen a titkosrendőrség, a

CSÁKY PÁL

pártapparátcsik, a tehetségtelen gyárigazgató, de maradjon - mondjuk - kétkoronás tej. Fejleszthető-e az egyre mélyebb válságba sodródó országban egyoldalúan a fegyverzet, fenntartha- tó-e békeidőben a több milliós, aránytalanul nagy hadsereg?

Elmeditálhattok az egyén szerepén is az ilyen történelmi változásoknál. Azon, hogy nem elég ellenzékből jópofa kritikákat tenni a fennálló rendszerre; a váltás után minden addigi érdem kinullázódik, s a politikai szerepet vállaló volt ellenzéki is ugyanabba a pozícióba kerül, mint az a volt vezető, akit addig esetleg kritizált; naponta bizonyítania kell, megoldásokat hoznia, különben ugyanúgy megbukik, mint elődje. Az erkölcsi alapállás, amely szerint ő jó vezető, a másik pedig rossz, nem igazán számít. A politika az eredményességen alapszik, s aki nem tud eredményt produkálni, menthetetlenül elbukik.

Látható, hogy a kilencven utáni politikusi réteg számos fontos kérdést képtelen volt megoldani. Csődtömeget örökölt, ez igaz. Egy-két kivételtől eltekintve nem volt képes azonban egyértelmű irányt szabni eme csődtömeg felszámolására. A pozitív kivétel e téren Csehország; Magyarország és Lengyelország neki-nekilendül, majd tétovázik. Szlovákia, Románia, Bulgária még igazán be sem tájolták magukat. Vajúdnak a balti államok is, az embereknek pedig napról napra fogytán a türelmük. Egyre világosabbá válik, hogy ’89-ben nem valamiféle elvierkölcsi többlettől indíttatva mentek ki elsősorban az utcára: mást vártak, a fád szövegek helyett színeket, a gátolt egyéni mozgástér helyett lehetőségeket, mindenekelőtt az irányban, amit

akkor ígértek nekik a nyugati vízióban a rövid idő alatti gazdasági felemelkedést sejtették. S mivel ez elmaradt, csalódottak.

Csalódottak a reformkommunisták is, mert háttérbe szorították őket. Csalódottak a volt ellenzékiek, a ’89-es forradalmárok is, ők is nagyrészt felmorzsolódtak, kiszorultak a hatalomból. Arról beszélnek, hogy a forradalmak megeszik a saját gyermekeiket - ahelyett, hogy a hibáikon tűnődnének el és szembe mernének nézni a kérdéssel, valóban forradalom történt-e 1989-ben vagy csupán egy ügyes svédcsavar, amelyben valakik valakikkel eljátszatták a balek szerepét.

Persze, azt is tudjátok mindannyian, a dolgok korántsem egyszerűek, néhány bővített mondattal meg nem ma- gyarázhatóak. Tény, hogy a volt kommunisták ’89-ben elvesztették a politikai egyeduralmat, ám az is tény, hogy a hatalomba került mezítlábasok (Csengey Dénes találó meghatározása) alig-alig tudtak hozzáérni az igazi - a gazdasági és a mediális hatalomhoz. S azon is elmerenghetnek, mit jelent a gyakorlatban a Nyugat oly sokszor ragozott segítsége; e tekintetben igazán nem elhanyagolható az egyik brüsszeli szakember véleménye, amely szerint figyelemre méltó, amit a kelet-európai posztkommunista államok gazdaságai produkáltak ’89 óta a nyugat-európai protekcionizmus és egyéb korlátozások ellenére. Mert ugyan ki gondolt ’89-ben olyan szempontokra, hogy a gazdasági feszültségekkel küzdő nyugat-európai kormányok elsődleges igyekezete nem valamiféle karitatív adakozás lesz az új demokráciák irányában, hanem a saját hatalmi helyzetük stabilitása? Hogy otthoni sikertelenségük esetén őket ugyanaz a leváltás várja, mint kelet-európai volt disszidens kollégáikat, akikkel ugyan szimpatikus mosolyokat tudnak váltani, ám segíteni csak nagyon visszafogottan segítettek?

Csoda-e, hogy a kelet-európai politikában a 89-90-es naiv eufória után egyre több disszonáns hang is megjelent? Csoda-e, hogy táptalajra találtak a nacionalizmusok és villámgyorsan megszerveződtek a maffiák? Csoda-e, hogy a bénító felelősség és a gyakori tehetetlenségérzet miatt volt ellenzéki harcostársak ugrottak egymás nyakába, átmeneti pártzsengék morzsolódtak szét, s fenyegetővé dagadt a manipuláció és a korrupció? Csoda-e, ha az állampolgár néha türelmét vesztve, tájékozódó képességének határain téblá- bolva vissza-visszavágy a társadalomba egyfajta rendet, biztonságot?

Elgondolkodtunk-e azon, miért fogalmazta meg Thomas Klestil a közelmúltban a kelet-európai társadalmak címére a figyelmeztetést: vigyázat, a hatalom jog nélkül zsarnokság, a jog hatalom nélkül tehetetlenség? Miért fogalmazták meg jeles gondolkodók ismételten, hogy a politika mögött- előtt filozófiának, gondolati többletnek kell lennie? A nyilatkozatosdi, a napról napra való araszolgatás, a perspektívanélküliség olyan rákfene lehet, amely szétzülleszti a társadalmakat. S hogy hová vezet az állandó védelmi pozíciókból való politizálás, a fal melletti politikai osongatás, az kifejezően lemérhető a nemzetiekkel szemben állandóan hátráló szlovák demokraták sorsán. S azt már lassan le sem mered írni, hogy egyes magyar politikai elemzők szerint Kelet-Európábán a rendszerváltás egyszerűen lehetetlen. Az igazi hatalom ugyanis szerintük a volt pártnomenklatúrából kiszakadt gazdasági lobbyk kezében van, amelyeknek az volt az érdeke, hogy sima csusszanásos rendszerváltoztatás történjen úgy, hogy a birtokon belül levők egymás kezébe adogatják a politikai és a gazdasági hatalmat is. A kilencvenes választásokon szerintük ez az egyensúly felbomlott, s az idei választásokon tér vissza eredetileg megtervezett állapotába.

Mi történik tehát velünk, kérdezzük csodálkozva, öt évvel 1989 után. Hol van a biztos pont ebben a kavalkádban? Igaz-e az utoljára leírt elemzés, vagy csupán most éppen átmenetileg balra lengett ki az inga, ugyanazoktól (vagy hasonló) elvárásoktól vezérelve, amelyek hatására 1990-ben éppen az akkori nomenklatúrát taszította le trónjáról?

Egy biztos, Kelet-Európa vergődik, küzd önmagával, téblábol; gúzsba köti őt öröksége, elavult gazdaságszerkezete, hagyományos lemaradottsága. Az embereknek ma már keveset mond, hogy egyetlen társadalom sem dobhat ki büntetlenül fejlődéséből negyven évet; hogy a tartalékok felértékelésére, rablógazdákodásra épített társadalmak a padlóra kerülnek, ha eme tartalékaikat felélik. Az ma már alig érdekel valakit, hogy emiatt szerencsés módon a kelet-európai kommunista társadalmakban éppen nem robbanás, hanem a rendszer magába zuhanása következett be. A tömegek várnak és reménykednek, a megoldást néhol a régi rendszer visszasírásában látják. Ez pedig - látni kell - naiv álom. Az út nem visszafelé, csak előre vezethet. A volt Szovjetunió olcsó nyersanyagforrásai kiapadtak, az államosítással feltöltött kincseskamra a rossz gazdálkodás következtében kiürült. A tények könyörtelenek: a földi mennyországnak megálmodott kommunista állam területén ma kenyérért állnak sorba az emberek, iszonyatos méreteket ölt az erkölcsi züllöttség és a kiszolgáltatottság, s mindenki azért imádkozik, hogy Jelcin cár rozzant egészsége minél tovább bírja, nehogy a lejárt csasztuska helyett újmódi zsirinovszkiáda söpörjön végig felettünk pusztító hurrikánként.

*

Vasárnap reggel, öt év múltán, egy másik lévai bérházban. A kis rádió ugyanaz, a szövegek nagy pályát futottak be az elmúlt öt évben. Az asztalon könyvek, elemzések, az elmúlt évek termései. Komoly agyak írták őket a világ minden táján, néha elámulsz éleslátásukon. Csak éppen a nagy kérdésre nem találod meg bennük a választ: merre tovább, Kelet-Európa?

Gyökeres György felvétele

PUBLICISZTIKA 1994. november 13. ílBSÉriwp