Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-10 / 28. szám
„ Viala pedig az egész fold egyajkú és nyelvű...És azt mondának: Nosza, építsünk magunknak várost és tornyot, hogy teteje az eget érje, és tegyünk hírre szert, nehogy elszórassunk az egész föld színén!" Tágas előcsarnokban ült, amelyből különféle szerkesztőségek szobái nyíltak. Egyedül volt, csak időnként jelent meg szenesvederrel egy ember, az ajtók ki-be csukódtak utána. A csendben jól hallatszott, ahogy a cserépkályhákban felduruzsol a tűz. Az előcsarnokot körös-körül, ott, ahol a falakat nem szakította meg ajtó, földig érő függönyök díszítették. A függönyök egyformák voltak, piros és ezüst oroszlánok vigyorogtak róluk. Néha úgy látszott, mintha az oroszlánok különböznének egymástól, egyik mérgelődne, másik szomorkodna, a harmadik derülne, de ezt csak a rengeteg oroszlán egyformasága elleni tiltakozás sugallta, a stilizált vonalak valójában megMONOSZLÓY DEZSŐ egyeztek az eredetileg rajzolt egyetlen mintával. Nézte az oroszlánokat, és arra gondolt, a kimondott szavak valahol az éterben lebegnek. Tudományos folyóiratban olvasott erről, részletekre már nem emlékezett, nem tudta, milyen magasságban lehetne utolérni őket. Néhány mondat azonban közvetlen közelében keringett, ezek az elmúlt napokból hallatszottak vissza. Tanácstalanul kapkodott közöttük. Olyan sokfelé jártam a világban, s nem érdekes, öregségemre megint ennek a kis térnek a közelében járok? Szinte naponta. Gyerekkoromban is erre jártam. Az élet utoljára kézenfogja az embert, s elvezeti oda, ahonnan elindult. Ma csuda izgalmas nap volt. Kukacokat és galandférgeket boncoltunk. A kukacok még éltek, először formaiinba kellett dugni őket. Én kaptam a leghosszabb galandférget, az asszinsztens azt mondta, protekciós adag. Tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Senkinek sincs igaza. Szerintem Mao már nem él. Annyit hangoztatják, száz évig fog élni, élőről nem lehet így beszélni. Az élet sokkal törékenyebb. Csak a halottak halhatatlanok. Bizony, minden fillért be kell osztani. A gyerekeknek megvan a maguk gondja, de azért szappant és fogkrémet mégiscsak kell venni. A mondatok nem tartoztak össze, arcok villantak, anyja, fia, ismerősök, barátok arca, a hangzási különbségek nem húztak választóvonalat, lassanként az arcok se. Úgy érezte, a függönyről rábámuló oroszlánok dörmögik a szavakat. A szavaknak sem volt különösebb tartalmi jelentőségük, inkább hosszabb, rövidebb vonalakra emlékeztettek, s elpárolgott az ízük. Igen. Nem. Ez se jelent semmit, kétféle bólogatás kétféle mondatra. Vajon azok az arcok, helyesebben az oroszlánok tudják-e, mit mondanak? Vámak-e valami választ? Lehet, hogy nem is. Hiszen minden élet elmondhatatlan. Hirtelen egy irodalmi est emléke jutott az eszébe. Rögtönzött dobogó mögött szorongtak hárman, írók, a járási könyvtár vezetője s még egy kövér férfi, de ennek a beosztása már akkor se derült ki. A hallgatóság közül valaki felállt, s azt magyarázta, ő a regényeket szereti, az olyanokat, amelyek nem hagyják kétségben az olvasót, s azt is meg lehet tudni, mi lett az unokákkal. Talán akkor fogalmazódott meg benne először világosan az élet végigmondhatat- lansága. Megpróbálta kifejezni. Az élet kívülről elmondhatatlan. De nemcsak kívülről. Belülről is. Senki se tudja saját életét elmesélni. Legkevésbé önmagának. Legföljebb egy-két év az, amely atmoszférát teremtőn együtt halad az élettel, a többi múlt és jövő. Ezekről csak a sejtések és emlékek zavaros szín- és ízpacái beszélnek. Mit tud a harmincéves ember saját ötéves koráról? Tessék leguggolni hozzá! Persze, ilyet csak versben lehet leírni, aki mégis leguggol, az mindössze tornamutatványt végez. Apataliban, Apataliban, apatali útnak végibe’, belelűttek Lökös Lidibe... Ennek a váratlanul felbukkanó dalnak megörült. Rendkívül ismerősnek tűnt a dallama, mintha mindig is ezt dúdolta volna. Látta magát, ahogy kipirulva énekel az érettségi banketten. Aki belelűtt, aki belelűtt, aki be- lelűtt a Lidibe, a’ vót a Lidi szeretűje... Pedig ezt akkor nem is énekelhette. A dalt csak pár napja tanulta, nem is emlékszik jól a szövegrészre, dúdolásra ugrottak találomra egymás mellé a szavak. Mégis, a Lökös Lidi sorsa közelebb került hozzá, mint az előbb körötte zsongó mondatok. Lökös Lidi és ismeretlen szeretője pillanatra eltakarták az oroszlánokat. Az egyik ezüst oroszlán aztán rámordult a dallamra: Na, mit szólsz hozzá. Ezzel a két kezemmel mostam, vasaltam rá harminc évig. Mégis itt hagyott. Mit érdemel az ilyen ember? Szóval, nem szól hozzá semmit és ahhoz, hogy alig voltunk féléves házasok, amikor először megcsalt. Nem kellett volna megbocsátanom neki, ugye, én megbocsátottam, azt hittem, hogy... Tudod, ollóval nyírtuk ki a halnak a szemét, a pupilláját külön kellett kimetszeni. A szívét is kivágtuk a keszegnek. Ilyen pirinyó szíve volt. Legközelebb patkányt fogunk boncolni, agyvelejét is kiszedjük... Na, mit érdemel az ilyen ember? A patkányoknak állítólag kemény az agyvelejük, az is lehet, ez csak a fagyasztás miatt van így. Valahol megszakadnak a párbeszédek. Csak monológok vannak. Rekvizitumok, különös formájú kulacs, a prímás vonója, terített asztalok. Feketekávéfolt az abrosz sarkán, kisatírozott csontok a rajzlapon, lógnak a mondatokba, és mindezt túlharsogja egy dallam: Aki belelűtt, aki belelűtt, a’ vót a Lidi szeretűje... Megint a dalra gondolt, és nem vette észre, hogy magas, szőke nő közeledik felé. A megszólításra kapta föl a fejét. Vár valakit? Igen, „belelűttek Lökös Lidibe”. A főszerkesztőre vár? Igen, „belelűttek Lökös Lidibe”. A nő még mondott valamit, ezt már nem értette pontosan. Alighanem azt mondta, a főszerkesztő mindjárt megérkezik. Szerette volna, ha nem jönne mindjárt. Egyelőre a dallal volt elfoglalva, de a főszerkesztővel nem beszélhet Lökös Lidi sorsáról. Vele más dolgokról kell tárgyalnia. „Ebben az új riportban a közösségi tudatra ébredésnek egyedi példájával taláko- zunk...” Próbálta még folytatni magában, de az egész mondókát fölöslegesnek érezte. Az oroszlánokra nézett, összerázkódott. Fegyelmeznie kell magát. Igen, ez a legfontosabb. Nem igaz, hogy fölösleges a riport. Amikor írta, fontosnak érezte, most is fontos. Életéhez tartozik, hogy megjelenjen. Mindig arról kell beszélni, ami van. A többi halandzsa. Anyja is arról beszél, a fia, és az a sovány, beesett arcú asszony is. Mit érdemel az ilyen ember? Mégse lehet semmit se válaszolni. Az apatali út felett viszont komor, szürke ködök lebegnek. Kétoldalt megtépett fák bólogatnak. Lidi kissé feltűri a szoknyáját, combja kivillan alsószoknyája alól. Érdekes, a dal erről említést se tesz, sohase járt Apataliban, Lökös Lidit sem ismeri, mégis mellette lépeget a szeretője. Fegyelmeznie kell magát. A főszerkesztőnek majd megemlíti, nem a közlés a fontos, csak az, hogy elolvassa. Szeretné ismerni a véleményét. Igen, pusztán ezért hozta be az írást. A főszerkesztő figyelmesen végighallgatja, mert ez a kötelessége. Nem gondol majd a dalra, amelynek nincsenek kézzelfogható szereplői, átveszi a kéziratot. S ha ő is másra fog gondolni? Valami egészen másra?, arra az egyetlen dologra, amellyel a pillanat összeköti az embert? A függönyök mögött egyre több ajtó nyílik. Siető emberek jönnek. Jó napot. Jó reggelt. Ahoj. Hű, de hideg van! Nem a köszönéseken van a hangsúly, hanem a mozdulatokon. Egyik aktatáskáját lóbálja, másik retiküljével játszik. Borzas, fekete nő kifesti a száját, csak úgy találomra, nem találja tükrét. A mondatok is ilyenek. Szeretlek. Egy érettségizett lány átlagfizetése... Mennyire lehet szeretni nyolcszáz koronából? Jó lenne, ha ki lehetne számítani a világ végét... Ha ki lehetne számítani a világ kezdetét. Semmit sem lehet kiszámítani. Minden folyton van. A kezdet és a vég leselkedő lyuk. Aki belenéz, tele lesz a szeme porral. Közben egy-két dologra rá lehet jönni. Valamit ki lehet találni. A newtoni mechanizmust, a relativitást. De az atomi világban ez sem jó. Újra ki kell találni a Kvantum-elméletet. A mondatok nem fontosak, csak a mozdulatok. Van egy kő a domboldalon. A szerelem köve. Enyhe, sárgás fény lebeg a bokrok felett. Amint kialszik, a szónak is kihull a fénye, transzparensek és statisztikai adatok rohannak vele szemben, eltakarják a szerelem kövét. A tanulószobában almák mosolyognak a könyvespolc tetejéről, valaki kinyújtja kezét. Az alma ráncos, olyan, mint a biblia. Ha nem lenne ráncos, a Kvantum-elméletre sem emlékezne. De hiszen nem is emlékszik rá, lényegét is elfelejtette. A Kvantum-elmélet olyan, mint a „szeretlek”, bokrok és sárgás fény nélkül. Az ember elhadarja: Kvantum- elmélet, relativitás, világvége, elhadarja, és nem érti. Nemsokára megérkezik a főszerkesztő, neki majd be kell számolni a riportjáról. A főszerkesztő közbeszól, így szokás. De mindketten tudni fogják, nem ez a legfontosabb, a legfontosabb dolgok a tudat mélyén hallgatnak, azokról nem lehet beszélni. A legfontosabb dolgokhoz nem lehet kitalálni a szavakat. A legfontosabb dolgoknak nincs nevük. Nicsak, te vagy az, Gábor?! Most már jöhetne a főszerkesztő. Ha Péter megöleli, vállára vereget, pontosan tudja, mit fog kérdezni. Hogy vagy, öreg cimbora? Jól. Nahát, ennek örülök. „Apataliban, Apataliban, apatali útnak végibe...” Miért vereget a vállára, miért kérdezi meg mindig ugyanezt? Hiszen négy évig együtt jártak gimnáziumba. Te Péter... Mi van, öregfiú? Miért kérdezed folyton ugyanazt, hogy hogy vagyok? Miért, mit kérdezzek? Négy évig jártunk együtt a gimnáziumba, azóta annyi minden történt, csomó cipőt, ruhát kinőttünk... Miért nem kérdezed meg, fájt-e, hogy kinőttük, hogy... Valami bajod van? Nem, nincs semmi bajom, de te olyasmit kérdezel tőlem, amit bárkitől kérdezhetnél, s amire nem lehet válaszolni, s hogyha mégis, akkor az éppen olyan, mint a kérdés, semmit sem jelent... Nem lehet válaszolni, ha már a kérdésekkel baj van. Hát, öregem, még csak kilenc óra harminc, ilyen komoly filozófiai dumával csak a délutáni órákban ildomos előhuzakodni. Igazad van. Hallottad azt a szörnyű villamosszerencsétlenséget? S mit szólsz Firenzéhez? „Apataliban, apatali útnak végibe ...” Most megint rávereget a vállára, és teljesen mindegy, hogy találkoztak. Semmit se tudtak meg egymásról. Senki se tud meg semmit a másikról. Fegyelmeznie kell magát. Összerendezgetnie a mondatokat. Legalább azokat, amelyek közvetlen közelében zsongnak. Fenyőfaszerű akasztóra kell aggatni őket. Egyik oldalra a kérdéseket, másik oldalra a feleleteket. Sietni kell. Mindjárt kinyílik a főszerkesztői szoba ajtaja. Szólítani fogják: „Ez a probléma közösségi szempontból...” Mi az, hogy közösségi szempontból? Apataliban, Apataliban... Van az a kis tér, gyyerekkoromban is mindig arra jártam. K... Kvantum-elmélet... Világvége. Hogy vagy, öregfiú... Hihetetlenül nehezen megy az aggatás, rosszabb, mint a szaloncukor-kötözés. Azok is néha kicsúsznak a hurok alól. De itt a fa is félrebillen. Pedig egészen szabályos fáról van szó. Minden oldalon egyforma hosszú ágak. Egyik oldalon a kérdések, másik oldalon a feleletek. Mindjárt szólítják. Már nyílik is az ajtó. A főszerkesztő várja. Apataliban, Apataliban... De hiszen ez lehetetlen. Meg kell állítani, hogy ne ugráljon ide-oda a fa koronája! Behunyta szemét, kétségbeesetten igyekezett. Kérdés, felelet, kérdés, felelet. Gyorsabban, még gyorsabban. Már föl kell állni, lépni kell, tíz méter a küszöbig, nézte az imbolygó fát, homályosan az ágakat is látta. Oroszlánok ültek rajtuk. Egyik oldalon piros, másik oldalon ezüst oroszlánok. Bábel Z. NÉMETH ISTVÁN VERSEI Négy dim enziós mese Végigdülöngélve a várost, perzselt és ölelt a nyár. Szeretőt keresett, ám autószerelőt, benzinkutast, szúette zongorát talált csupán. Aki élt, abba belékötött, játszótér homokja őrzi lába nyomát, ott épített várat, mielőtt a tenger zöld vizébe lépett, s néhány lassú karcsapás után a mélyben elmerült. Sírdogált utána egy hintából kiszédült gyermek, az éjszaka nehéz disznóbőr kabáttal letakarta, parkolóőr dudorászott felette állva, fújta a füstöt, ám hirtelen egy látomás találta meg. Isten rászólt: „Mindig így szerettem volna, ha gondol rám az ember odaát... ” Később a költő - mert ő volt a gyermek megunta életét. Tüzet rakott, s egy félig átsült ima után fénymásolta magát. Kataharmat Kata maga angyal katonás rendben a csókok fogasra akasztott ölelések fényesre csiszolt mosolyok minden a helyén: a haján pont odaillő simogatások szivárványból forrasztott hajcsata jelzi: jöhet a szem- a száj- a haj-csata hol az veszt aki azbeszt s nem táncoló tollpihe Kata maga angyal földreszállt s így testmeleg a kőszobrok közt míg ellebeg megkívánja a hajnal megkóstolja a déli nap esti szellő a teához elropogtatja árnyékát a sötét hogy egyedül találja szétbontani selyemköntösét megcsókolni sejtelmes köldökét hogy elkezdődjön az Öröklét s véget érjen a földi kattogás: a kataratata a fűszálakon minden csepp legyen már kataharmata IRODALOM 1994. július 10. l/BSáfTIHp Sz abó Ottó grafikája Kicsapongás
