Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-10 / 28. szám
Mándy Iván hetvenöt éve Kapualjak, udvarok, lépcsőházak álruhás királya. Szemében szelídség, hangjában szorongás. Halkan jár. Gyűlöli a feltűnést. Ha lépteket hall, sarokba húzódik. Vagy belebújik egy újságba. A csönd, a láthatatlan jelenlét, a teljes észrevétlenség híve. Mozik és presszók, piacok és mosdók, lelátók és uszodák várják. Mondatfoszlányokra, bámészkodásra, szomorkodásra. Novelláiban, hangjátékaiban, forgatókönyveiben rögtön az első oldalakon lebilincselő hangulatot teremt. Stílusa, fogalmazásmódjának tömörsége, elbeszélő technikája páratlan a magyar irodalomban. Hétköznapi sorsokról ír bölcs egyszerűséggel, tárgyakról, bútorokról, villamosokról érző szívvel, kesernyés szemlélettel. Egy poros cipő, egy felhasított bőrdívány, egy csúfondáros fal ugyanúgy megállítja, mint egy ravaszdi aggastyán, egy vén tróger vagy egy turcsi orrú fiú a gangról. Mindenkivel szót ért. Noteszában állítólag még az Isten telefonszáma is fel van írva. Kértem tőle, nem adta oda, állítólag ő maga is csak kéthetente hívja. Nem akarja zaklatni, feldühíteni, dörmög vele úgyis eleget. Mándy meg csak szabadkozik, hebeg és habog, hogy ő nem azért mondta, nem azért kéri, nem azért szólt oda... ... és mert attól fél, rossz az égi vonal, nem igazán hallani, miről beszél, félrevonul és leírja. • Huzatban című novelldskötetében olvastam, hogy nem bízik a lapos arcú emberekben.- És miért nem bízom bennük? • Ezt szeretném tudni én is. Hogy mit lát meg egy arcban legelsőre.- A lényéből valamit. De ez is megtéveszthet. Az emberismeretben én alapvetően nem hiszek. • Nincs ilyen?- Én nem hiszek benne. Talán csak önmagamat ismerem, bár ebben sem vagyok egészen biztos. Rengeteg idegességről, hisztériáról beszélhetnék, de ezek mind csendesen zajlanak. • Hisztériák? Én minden szava, minden gesztusa, minden mozdulata mögött mérhetetlen nyugalmat érzek.- Igen? Ennek őszintén örülök. • Még a tárgyak, amelyek körbeveszik, vagy a trafikja, az uszodája is harmóniát áraszt. Még egy kibomlott pertli is gazdag, tartalmas életet él önnél.- Láttam egyszer egy Truffaut-filmet... nagyon régen...aztán évekig azon gondolkoztam, hogyan lehetne megfogni a tárgyak lényét. Mert lényük van, az biztos. Tele vannak jó- és rosszindulattal. Mint az emberek. Attitűd. Rájöttem, hogy a tárgyak is élnek. Egy bútor például megérzi, ha megsértik. Megérzi azt is, hogy el fogja adni a gazdája, és akkor valósággal lelöki a kezét a válláról. Nincs könnyű élete egy vaságynak vagy egy szőnyegnek sem. Engem egyszer elgáncsolt egy bútor. Rosszindulatból. Persze az ügyetlenségem is közrejátszott, de akkor is... kitette elém a lábát. Megharagudtam rá, de nem dobtam ki. Elviselem őt. Megtűröm. Még mindig jobb, mint egy rosszindulatú alak. • Kéz alól vett már valaha bútort?- Soha. Én nem vásárolok. A feleségem nem bízik az ízlésemben. Megtörténik néha, hogy kiválasztok valamit és az neki is tetszik, de ritkán. • Régiségkereskedésekbe sem jár?- Nézelődni igen. Betévedek. Aztán kisétálok szépen. • Ilyennek képzeltem mindig. Ilyen csendes, szótlan szemlélőnek, aki ráérősen ácsorog egy kastélyterembe illő kerevet vagy egy század eleji porcelánkészlet előtt.- Nem volt olyan vészes soha az életem. A Rákosi-korszakban sem ért olyan sok borzalom. Azon kívül, hogy nem jelent meg néhány írásom, nem ért több bántalom. Nem kellett annyit szenvednem, mint másoknak. • Miért volt szálka az akkori hatalom szemében? Netán politizált?- Én? Soha. Épp az apolitikusságom zavarta őket. Nem volt elég naprakész, amit írtam. Azt mondták: én mindig az élet peremén járok. Hol van az élet pereme? Ilyen nincs. Ez baromság. Telefonáltak a minisztériumba, hogy támadom a pártot. Én! Soha életemben nem támadtam senkit. Szerencsétlen emberek sorsáról írtam szomorú dolgokat, az fájhatott nekik. Hogy makacs voltam. • Az iskolában -is ezért püfölték? Mert megírta: verték, mint a répát, és gyakran megalázták.- Én sem voltam kivétel. Jó tanár csak a legendákban létezik. Bár volt egy tanárom, akit szerettem. Áprily Lajos. Irodalmat tanított. Beszélt az emberrel. Ügy, ahogy két embernek beszélnie kell. • De miért verték a gimnáziumban? Renitenskedett?- Nem. Öntudatlanul feldühítettem a tanárokat. Makacsul hallgattam, ha kérdeztek. Felszólított például a vegytantanár. Hogy ezt majd Mándy fogja megmondani nekünk. Erre hallom a belső hangot, hogy „nem is olyan biztos”. És hallgatok. Mélyen hallgattam és gondoltam a magamét. A tanár meg felrobbant. • Akkoriban már írogatott?- Egyáltalán. Eszembe sem jutott, hogy írni fogok valaha. Olvastam. Például Színházi Életet. Minden számban volt egy színdarab. Csehov, Strindberg, Ibsen. Olyasféle akartam lenni, mint Tri- gorin a Sirályban. Szerették a nők, valahogy mégis boldogtalan maradt. Elképzelte, ahogy megállnak majd a sírja fölött, és azt fogják mondani, hogy jó író volt, elég jó, na de Turgenyev... és ettől teljesen boldogtalan lett. Jegyezgettem, nem írogattam. Cetlikre, amelyek végigkísérik az életemet. A színház érdekelt. A mozi. A színészek élete. Nem tudom megmondani, mikor kezdtem el úgy írni, hogy ez már egy életre szól, de mindig kétségbe voltam esve, hogy már nem megy. Valamiképpen aztán mégiscsak ment. o Milyen eredménnyel fejezte be végül is a gimnáziumot?- Semmilyennel. Az érettséginek még a közelébe sem jutottam. Nem értettem és nem fogadtam el az iskola légkörét. Nem tudtam, miért kell hátratett kézzel ülni. • Volt idő, amikor felnőttként is ezt várták öntől. Hogy „engedelmes ” lélek legyen. (Oláh Csaba felvétele)- De nem voltam az és lehet, hogy ezért sem közölték a munkáimat. Olyan mondatokat írtam, hogy felidegesítettem velük a szerkesztőket. Azt kérdezték: mi ez, ki érti ezt? Apám egyébként ellenvetés nélkül belement, hogy otthagyjam a gimnáziumot. Anyám szegény belebetegedett, de az apám... ő lángelme volt a dolgok megúszásában. A frontot, a háborút én is megúsztam. Katona sem voltam. Apám közbenjárására kórházba kerültem. Azt jobban el tudtam viselni. Egyvalamiben azonban különbözöm apámtól. Ö imádott utazni. Hűtlenkedett. Az Abbázia kenyereslányával ment el európai körútra. Nekem frászom van az utazástól, ami zavarja is kissé a feleségemet. Ettől függetlenül, ha valami hatalmam lenne, tizenöt éves kortól kötelezővé tenném az utazást. Menjenek a fiatalok, ismerjék meg a világot. Tessék csak körülnézni benne. • Ön hol érezte magát a legjobban?- Részint Bécsben, bár ott is történtek rémes dolgok, aztán Cambridge-ben. Annak annyira megfogott a légköre, az a telítettség, az a nyugalom, hogy szinte sírtam, hogy én miért nem oda születtem. De hogy mit csinálnék ott, nem tudom. Talán írnék. • Kritikusai közül sokan Kosztolányihoz hasonlítják. Az ő prózájához. Egyetért ezzel?- Nem zavar. Szeretem Kosztolányit, bár nem egy novellája túlságosan tételes szerintem. Túl jól van megírva. Krúdyt és Gellérit kedvelem még. • Örkény?- Nagyon jól ír, nemes a hangja, mégsem áll közel hozzám. • Márai?- Azt szeretem benne, ahogy egy család életét ábrázolja. Hogy törődik az emberekkel. • Déry?- Nem bírom. Nem tudom, miért. • Galgóczi?- Öt egyáltalán. A világa is idegen. • Ottlik?- Ő igen. Az egészen más stílus. • Az ön stílusa hogyan alakult ki? Rögtön az elején ilyen rövid, tömör, könnyed mondatokat írt?- Igen, valahogy ezzel indultam. Első perctől fogva így írok. • És kegyelmi állapotban, ahogy Zemplénije teszi.- Lehet. Amikor nem megy, majd megdöglöm a papír fölött. Nem is erőltetem. Vagy ha mégis, eldobom. Szerencsés periódus, amikor az ember úgy érzi, hogy most jól megy neki. Délután soha nem kezdek bele. Akkor rossz. Még rosszabb, mint este. Más a hangulat. Reggel szoktam írni. Délután lefekszem, ébredés után pedig leviszem a szemetet. • Hogy elbeszélgethessen a kuka tündéreivel.- Furcsa mód nekem ez is szenvedélyt jelent. Levinni a szemetet. Meg is kérdezi néha a feleségem, hogy hányadszor viszed le ma a szemetet? Nekem ez azért sem nehéz, mert mindig összeakadok valakivel. A Lánnyal is a lépcsőházban beszélgettem el. Megnyomtam a lift gombját, nem működött, és akkor megszólítottam őt. Addig mindig csak elmentünk egymás mellett. Érdekes figyelni az embereket. Valamit mindig kapok tőlük. Félek is néha, hogy elolvassák, amit írok róluk. Arcok nem maradnak meg bennem, csak szavak, mondatok. Nagyon dühös vagyok magamra, ha elfelejtek valamit, mire felérek a lakásba. • Gyakran megtörténik, hogy beles egy ablakon, vagy hogy kihallgat egy beszélgetést?- Hogyne. Ez nem valami finom dolog, tudom, de hát úriember ne menjen írónak. • Önnél még a csengő is halk és visszahúzódó.- De megteremti, hallatja magát. Halkan, tétován, de hallatja. • A padlóról azt írja, riadtan reccsen.- Mert megijedt valamitől. Például a lépések keménységétől. Egyébként humor is van bennem, nemcsak szomorúság, meg is tudnám mutatni, de nem érdemes. Csehovnak is érdekes humora van, megfigyelte? Egy drámai párbeszéd közepette azt mondja a férfi a társának, hogy te, neked lófejed van! És ez csak egy beéke- lés. Ennek nincs előzménye és folytatása sem. • Régi idők focija, Szabadíts meg a gonosztól... a novellák mellett filmforgatókönyveket is írt. Ezt a kettőt például Sándor Pál rendezte.- Az utóbbit kevésbé szeretem. Kissé szájbarágós lett, ahogy a kabátot el akarják tüntetni az utcáról. A hangjáték műfaja közelebb áll hozzám. Az olyan, mint a novella. A filmben mondataim, oldalaim vannak, amelyeket „megrendeznek”, s a kész film már mégsem annyira az enyém. • Mostanában miről ír? Folytatja a lépcsőházi beszélgetéseket?- Egy légyvadászról írok. Ö az egyetlen, aki tudja, hogyan kell legyet fogni. Hogy várni kell rá. Hogy nem szabad üldözni. • A légyfogás művészete?- És az élet siralmassága. • Többoldalas novella lesz?- Legalább három. De még húzok belőle. • Színpadi mű készült már az írásaiból?- Készült. Nem sikerült. Forgatókönyvet tudnék még írni, de hogy kell-e az egy rendezőnek? Állítólag az a baj velem, hogy túlságosan filmszerűen írok. Hogy mindent láttatok. • Leüti az utolsó akkordot is?- Nem tudom. Lehet. • Az idő múlása mennyire zavarja?- írás közben nagyon zavar. Főleg, ha nem tudom megírni, amit akarok. Halálfélelmem nincs, életfélelmem igen. Régen, ha a liftet hallottam éjjel, mindig megijedtem. Nem tudtam visszaaludni, azt hittem, értem jönnek. Ma is meghallom, ha elindul a lift, de már nyugodtan alszom tovább. Álmaimban egyébként nagyon komisz ember voltam. Folyosókon rohantam, és elő akartam keríteni a rémet. Üldöztem őt. Apámhoz hasonlított. A dívány szélén ült és szivarozott. Békésen fújta a füstöt és azt mondta: nézze kérem... magázott... hagyjon engem békén, nem akarok én magától semmit. Menjen át a másik szobába, ott van egy nő. Nagyon helyes. De a rém is rendkívül rokonszenves ember volt. Egy másik álmomban rázós ügyeket zártam le váratlanul, mint valami furcsa vizsgálóbíró. Megkérdeztem az illetőt, hogy... és akkor maga október hatodikán, egy esős délutánon ott állt a Damjanich utca sarkán? Igen? Köszönöm szépen. És már véget is ért a tárgyalás, amitől én rémültem meg. • Azoktól a tárgyaitól, amelyekhez erős szálak kötik, meg tudna válni?- Megrázó lenne. Nagyapám tolltartója például nagyon fontos számomra. Arról nem szeretnék lemondani. Életünk egyébként annyira labilis volt, hogy elég hamar végeztek velem a városházán az örökséget illetően. • Hátralevő éveit hogyan szeretné élni?- Nincsenek nagy terveim. Én akkor érzem jól magam, ha belebámulhatok a levegőbe, ha mászkálhatok, ha megnézhetek egy kapualjat. Imi akarok. A haláltól tényleg nem félek, de a jövőtől nagyon. Az valami sötét gomolygás. Rengeteg a lyukas, üres, tekintet nélküli arc, de az emberek és a helyzetek mégiscsak változnak. Egyedül a sötétség marad. Szabó G. László ÉI©Ülfd I© ](© STD
