Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-30 / 44. szám
Vasárnap 1994. október 30. PUBLICISZTIKA Tű nődések őszi ég alatt Hiába, forognak az idő kerekei. Ebbe bele kell nyugodni, akárcsak abba is, hogy lassan elfogynak az évek. Rám is már hatvannégy év szürke felhőin át süt a nap, amely alig melegít, csak világít, hogy jobban lássam régi magamat. Nézem is sokszor, hol bukkan elő, egy re- ves fatönkön ülve szemben az alkonyi nappal. Az öreg égerfák lombjából kései vadgalamb burrogása hullik körém. Fenn, a lenyugvó nap fényküllői közt búcsúzó darvak fújják trombitájukat. Mögöttem meg-megcsörrennek a nád sárguló levelei az avarszagú őszi széltől, mely sütkrumpli illatát teríti elém. Nyelvemen szétfut éhes gyomrot békítő íze, s a gyermekkort idézi bennem. Emlékszem, krumpliásáskor mi, gyerekek, kupacokba hordtuk a száraz indákat, majd meggyújtottuk, s krumplit dobáltunk a lángoló indák közé. Amikor a tűz elhamvadt, a hamuból kikapartuk a krumplit, fanyelű bicskánkkal levakartuk az égett héjat, és mohón falatozni kezdtünk. Azóta sem ettem olyan jóízűen krumplit. Mostanában leginkább vékony karikákra vagdalt, forró olajban sült krumplit eszem. Azt is csak az unokák kedvéért készíti a feleségem, amit viszont ők tartanak ínyenc falatnak. Lám, nemcsak az idők, az ízlések is változnak... Fölkelek ültemből, s nem hazafelé, hanem a Kiserdőnek veszem az irányt. Talpam alatt zizeg a fű, ahová lépek, apró szöcskék percennek szét, mint a vízbe dobott kavics nyomán az ezüstlő vízgyöngyök. Közben azon tűnődöm, miért is lettem egykor hűtlen ehhez a nyugalmat, békességet árasztó végtelen mezőhöz, melyből még a századforduló elején anyai Rigó nagyapám 27 hektárnyit birtokolt. S mire én félárván felcseperedtem, nekem már egy talpalatnyi sem maradt az ősi birtokból. Pedig a kétéves koromban meghalt édesanyám a rá eső öt és fél hektárnyi részt rám íratta. Később tudtam csak meg az átíratás történetét. Édesanyám halálos betegen, a szekérkasban térdepelve, rákönyökölt az ülésre, úgy fogta a gyeplőt s hajtotta a lovakat. A szomszédok kérlelték: Málika, ne menj egyedül, hiszen alig bírsz lábra állni. Mire ő csak annyit válaszolt: mennem kell, mert ahogy én a falut ismerem, nem akarom, hogy a fiamból földönfutót csináljanak... Földönfutó ugyan nem lettem, de az örökségem mind elúszott, állítólag „elárverezték”. Ám nemcsak a földet vették el tőlem az utolsó barázdáig, tizenegy éves koromban az édesanyámtól örökölt szülőházat is elorozták a falusi maffiózók. Nem védett meg tőlük sem gyám, sem az árvaszék. Össze kellett omlania a „fejlett szocialista rendszernek”, hogy megtudjam, mivel az elsajá- tosítás - kiskorú lévén - 1941-ben törvénytelen volt, 1956. december 21-én hagyta jóvá a királyhelmeci járási népbíróság az elsajátosítást. Még csak nem is értesítettek a „határozatról”! Sajnos, a rendszerváltás után is sok olyan törvény született, amely megint csak a maffiózóknak kedvez. Hiába, a világ már csak ilyen, a gyengébe mindig és mindenki belerúghat büntele- nül... Csendes dohogásaim közben észre sem veszem, hogy már az erdőhöz értem. Megállók a szélén egy terebélyes tölgyfa alatt. Belemarkolok a sárga levelekbe, halomba rakom, mint gyermekkoromban, s ráülök pihenni. Élvezem az őszi erdő mély hallgatását. Ujjongani tudnék örömömben, ha nem borulna lelkemre a fájó, keserű emlékek árnya. Ülök hát tovább csendben, s nézem az eget, mely most is úgy borul fölém, mint fél évszázaddal ezelőtt, mikor még hites szép mesékkel átszőtt jövőrel álmodoztam. Hirtelen varjúcsapat szállja meg az eget. Diófákat keresve köröznek az erdő felett. Távolabb, a Ticce túlsó partján pótkocsit vontató traktor tűnik fel a régi országúton. Ahogy a traktor távolodik, belőlem is tovaszáll a felnőtt ember gondja, keserűsége. Újra a messze idők mögött látom magamat, tízévesen, a szülőház széles udvarán, az egymásra boruló vén eperfák alatt. Kipirult arcú kispajtásaimmal hempergünk a puha faleveleken. Az őszi szél is kedvünket keresi, játékosan meg-megrázza felettünk a csupaszodó TÖRÖK ELEMÉR ágakat, s mi boldogan állunk a lassan pergő levelek alatt... Hol van már a boldog gyermekkor! Hol, kérdezem komolyan, hát mese volt csakugyan? Elszállt belőlem is a mesék emléke, helyére ült a nyers, kérlelhetetlen valóság, mely nemigen tűri az álmodozó embert. Pedig jó néha álmodozni, hosszan álldogálni a lombját hullató fák alatt, s elnyúlni gondtalanul az aranysárga levélágyon. Szemlélődő szándékkal megyek tovább szülőfalum lombdíszes utcáin, ahová mindig is visszavágytam. Bár tudom, a gyermekkor fehér álmait már itt hiába keresem, nem találom meg soha, ha térdig kopik is a lábam. Mégis az nekem e hely, mint régen, éppúgy szeretem, csodálom. Délutánonként hogy szerettem járni a poros dűlőutakon, s magamba szívni a mező keser-édes illatát. S azok a bolyongások a Magtárdomb akácosában! S a séták a kastély és a templom közötti hársfák közt le a parókiától a régi iskoláig. Most is hallom a tízperces szünetek hangos gyermekzsivaját. Pedig ennek bizony már jó sok ideje. Azóta egy szörnyű háború is elviharzott felettem, vérrel, félelemmel, megaláztatásokkal tele... A fák árnyai már igencsak kelet felé nyúlnak, amikor a főutcára érek, ahol a téren két fehér nyírfa alatt emlékmű áll, melyet három éve emelt a falu népe örök mementóként azok emlékére, akik a fronton, a náci és a szovjet lágerekben haltak meg. Megállók az emlékművel szemben, s olvasom az ismerős neveket. Kinyílik előttem újra a múlt kapuja, lelki szemeimmel látom a sárga csillaggal bélyegzett zsidó vallá- sú falumbelieket, ahogy mennek lassú- dan, lehajlott fejjel, kakastollas csendőrök kíséretében a királyhelmeci vasútállomás felé, ahonnan ki tudja melyik náci haláltáborba viszi majd őket a tehervonat. Köztük lépdel a velem egyidős, mindig szelíden mosolygó Re- ismann Laci is, akivel évekig egy pad- ban ültem az iskolában. Okos fiú volt, tőle tanultam meg angolul tízig számolni, amit máig nem felejtettem el, mint ahogy őt sem. Sajnos, az ő sorsa is száraz ördögszekér lett, amit már ötven éve űz az idő forgószele a fekete égi mezőkön. Ötven év, tűnődöm magamban. Mennyi minden belefér: öröm, siker, egy nyaláb csalódás, konyult remény, tört hit, temetések, menekülés, bujkálás az emberi gyűlölet pokoli szörnye elől. Néhány hónappal később Lelesz katolikus és református férfi lakosai meneteltek némán, lehajtott fejjel, csak nem Nyugat, hanem Kelet felé, szuronyos szovjet katonák kíséretében a sztálini lágerek felé. Elgondolkodva nézem az emlékmű felé hajló nyírfákat, ahogy lélegeznek a nehéz köd alatt. Mert súlyosak ám és komorak az őszi ködök, akárcsak az elém vetülő emlékképek. Összefolyik előttem múlt és jelen, s azon kapom magam, hogy újabb emlék közelít felém. Zúzmarás téli reggel van. Sötétzöld katonai teherautók gördülnek a főutcára, rajtuk géppisztolyos csehszlovák katonák. Félig kinyílnak a kiskapuk, kíváncsi asszonyok lesnek ki rajtuk félénken, hogy kinek a kapuja előtt állnak meg, s kiket visznek már megint? Aztán visszahúzódnak, becsukják a kapukat, s örülnek, hogy ők most megúszták... Délre megtelnek a teherautók tizenéves suhanc fiúkkal, serdülő lányokkal, meglett férfiakkal, asszonyokkal: megint csak ártatlan, védtelen emberekkel! Csehországba vitték őket, ahol, mint később elmondták, izmaikat tapogatva válogattak közülük szolgákat birtokukra a cseh földesurak. S az egykor ártatlanul elhurcolt Rácz Jánosoktól, Irénektől, Ilko Feriktől, Szűcs Gyuláktól, Sápos Sándoroktól és Borbáláktól, Hornyák Pistáktól és Rózáktól, meg a többiektől, máig nem kért senki még csak bocsánatot se... Viselik tovább a kollektív bűnösség bélyegét. Apropó: kollektív bűnösség? Milyen furcsa logika. Erre ma is igent bólintanak a cseh és szlovák úgynevezett demokrata urak, de a kollektív jogok ellen kórusban nemet kiáltanak. Az idők mélyéből visszhangzik felém a pofonok csattanása is, melyeket csupán azért kaptunk, mert „magyarul ugattok, mint a kutya” - mondta a pofonokat élvezettel osztogató dicső partizán. Ilyenkor magányos sétáimon sokszor elém vetülnek a múlt komor emlékképei is, majd mint nagy fekete pillangók, elszállnak, akárcsak most is. Elindulok hazafelé. Csönd van, a nap már a dar- govi hegyek mögé bújt, hogy ne lássa ezt a csupa csősz világot. Csak az ördögszekér iramlik zörögve tovább a végtelen őszi pusztán a múlt idő súlyos emlékképeivel. (Méry Gábor felvétele) ‘Víz. Birkózom a csenddel. Egyre több éjszakám telik ezzel. Olyan, mintha éberen vigyáznék valamit, pedig nem kell, és nincs is mit. Mégis itt ez a csend. Csak a számítógép duruzsol olykor, vagy éppen elcsendesedik, ha percekig nem jut eszembe egy épkézláb mondat... Valahol a tudatalattimban őrzöm egy idei nyári éjszakának az emlékét, amikor ugyanilyen csend volt. Megült mindent, mint a meleg. Kóbor macskák sem neszeztek egymással a szeméttárolóban. Taxik gumija sem sikoltott bele a sötétbe. Éjszakai járatok tanácstalan buszsofőréi sem lassítottak a közeli megállóban, elbóbiskolt utast vagy a sötétbe húzódott szerelmespárt sejtve. Kétszer is hallottam, amint valamelyik szomszédom nyitott ablakú szobájában a zenélő szerkezet kerek órát jelzett. Röviden, ahogyan az közvetlenül hajnal előtt az óráknak szokása. A lámpa fényében élesen kirajzolódtak a könyv betűi. Távolban egy hajó kürtje fuldoklott. Mindent átszőtt a csend. Majd amikor azt hihettem volna, hogy soha nem szakad vége ennek a csodának, lélekig hasító hang süvített át a lakótelepen. Egy nő kiáltott. Csak az életet adó nők tudnak így kiáltani, ha saját életüket érzik veszélyben. Felugrottam az íróasztaltól, miközben alaposan bevertem a térdemet. Fájdalmat nem érezve rohantam a nyitott ablakhoz. Szinte suhintásnyi mozdulattal löktem félre a függönyt. Már csak a kihajlás lendületére vigyáztam, nehogy kiessek az ablakon. Csak a csendet értem tetten. A kiáltás elporladt a fák levelein, a forróság aszalta füvek között. Ettől méginkább nagynak, mindent áthatónak éreztem a csendet. Sem beszédfoszlányok, sem újabb kiáltások nem hallatszottak. Visszaültem hát az íróasztalhoz. A könyv lapjai ártatlanul fehérlettek a betűk végtelen számú sorai körül. Nem tudtam folytami az olvasást. Hátradőltem a karosszékemben, s úgy bámultam a lámpa sárgásfehér fényét... Abban a pillanatban jutott eszembe egy gyerekként átélt történet. Nem először hagytak magamra a szüleim, rám bízva az óljaikba elülő tyúkok bezárását, a nyulak esti etetését. Akkor sem tudtam, hogyan történt. A mély esti szürkület a falu végi ház udvaráról nézve félelmetes volt. És én mégsem zártam be vilá* goson a tyúkól ajtaját. A nyulakat akkor már rég megetettem, így elindultam hát a sötétlő ólak felé. Mikor máskor merült volna ki az elem a zseblámpában? Csak arra emlékszem, hogy a hihetetlen sebességgel becsapott ólajtót bereteszelve pillantottam meg valami ugráló fehér foltot, s néhány feketét a baromfiudvaron. Belekiáltottam ijedtségemet az estébe. Abból, ami azután történt, csak a könnyekre és arra emlékszem, hogy mire a szomszéd átért hozzánk, a nyulak a helyükön voltak. Csak a kaparások égtek a kezemfején, de nem voltam benne biztos, hogy a nyulak körmeitől, vagy az arcomon eldörzsölt könnyektől... Hátradőltömben a karosszék nyomta a hátgerincemet. Nyújtózkodni kezdtem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy a zaj, amit keltettem, visszhangzik az utcán, olyan mély volt a csend. Abban a pillanatban hangzott fel újra a kiáltás. Jól hallhatóan közelebbről, mint azelőtt. De már nem halt el észrevétlenül. Férfihang kísérte a majdnem sikolyként ható jajszót. Tudtam: az utcán nőt vernek. Egy nőt. A Nőt? Az ablakhoz érve már hallani lehetett, hogy valaki csendre szóllítja fel őket. Majd a nő válaszolt is neki. El-elfúló hangon közölte, hogy az a disznó agyba-főbe veri. Jött a kérdés: Hívják-e a rendőrséget? Ami erre válaszul érkezett, nem tűr nyomdafestéket. Akkor végre már feltűnt a furcsa pár a szomszéd ház sarkánál. Ketten szidták az onnan kihajló segítőkész embert... Azóta nem tudom, mit lehet kezdeni az éjszaka kiáltozó nőkkel. Erkölcsi érzéktől motiválva rohanjak-e az ablakhoz, vagy váljam meg, míg egy álmából felvert lakó tisztázza a helyzetet. Vagyis azt, hogy a kiáltozó nőszemély tényleg életveszélyben van-e, vagy mazochista szerelmi életet él szadista párjával. A félelem mégis bennem maradt, akárcsak a könnyesen vidám véget ért házinyúlvadászat emléke. Most ülök a duruzsoló számítógép előtt, bámulom a képernyőt, s nyújtózkodom az éjszakában. Talán egy jóravaló lélekbúvár számára nem lenne reménytelen az eset. Már ami a kiáltozó nőt illeti. Velem egészen Kiáltások más a helyzet. Valamitől élvezem ezeket a lakótelepi csendeket. Ha egyáltalán csendnek a zajok közötti szüneteket nevezzük. Az élvezet mértéke és mélysége a zajok időtartamától és gyakoriságától függ. Kevesebb zaj, több szünet, több szünet, több élvezet. Több zaj, kevesebb szünet, de intenzívebb élvezet. Mindkét esetben enyém az éjszakai csend öröme. Kiáltozások nélkül mindenképpen, mert ez az egész nemcsak anekdotikus, hanem bizony eredendően lírai, sőt, drámai telítettségű is. Naná! Milyen legyen egy éjszakai csend, ha még taxik sem robognak, buszok sem bo- lyonganak, de még egy árva tücsök sem hegedül? Kezdetben minden elemében lírai, majd fokozódása folytán drámai, amely műnem megosztottsága révén, bizony tragikomédiába csap át. Mert ki tudhatja, hogy a röhögni való nőt a harmadik saroknál nem csapta-e agyon a kezében szorongatott borosüveggel a megvédett lovag? Boldogtalan éjszakák boldogsága, hogy az életet adó nők a szülészeteken kiáltoznak, pedig úgy általában egy-egy orvosi műhibát leszámítva, nincs veszélyben az életük. Tényleg ennyi lenne az egész? Na, azt azért nem. Kiáltozni végül is majd minden éjszaka kiáltoznak a lakótelepen. Férfiak is. Legtöbbször kiáltozó nőkre, akik semmiért, se aranynyakláncért, se aranygyűrűért, de még nercbundáért se hallgatnak el, ha ütik őket. Mert ilyen ez a csend. Lebirkózhatatlan, megérthetetlen, és igazából tele van rejtélyes kiáltásokkal.
