Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-23 / 43. szám
1994. október 23. MŰVÉSZVILÁG ne gyedik pont arról beszélt, hogy fegyveres felkelést szerveztem a népköztársaság megdöntésére. Amerikában vagy Franciaországban az ügyész és a bíró, aki elitéli az embert, tisztában van azzal, hogy az illető bűnös. Ezek viszont tudták, hogy ártatlan vagyok. Recsken csak a közbűnözők nem voltak azok, akiket azért csuktak le, hogy az ÁVO segítségére legyenek az ellenünk való besúgásban és kémkedésben. Amikor megkaptam a huszonöt évet, az ávós, akinek már csak tíz napja volt hátra, felolvasta mind a nyolcvanhat pontot. Az utolsó így hangzott: „Ma beszéltem Faludy Györggyel és megállapítottam, hogy imperialista ügynök. Azonnali intézkedést kérek. Máté György, az Írószövetség párttitkára.” Mondom, nem igaz, ez sem igaz, erre kitépte a lapot és megmutatna. Amikor kiszabadultam, el is határoztam, hogy ezt az egyet elintézem. Nekimegyek. Jön is velem szemben az utcán szakadó esőben, na, most megkapod, gondoltam. S ahogy elment mellettem, utánafordultam és úgy seggbe rúgtam, hogy orra esett. Hátranéz, feláll, megtörli a nadrágját, és megy tovább. Egyetlen szó nélkül. 1956. szeptember 17-én ülök az Írószövetségben Illyés Gyula mellett, nézem a jelenlevőket, ott ül egy idegen férfi, kérdezem, ki az? Hogy a Máté György. Jaj, Istenem, hát kit rúgtam én seggbe? És az is tűrte. Erre őt is felfedezem és megtudom: György Oszkár a Szabad Néptől. Intek neki, hogy várjon meg, szeretnék bocsánatot kérni tőle. Mire utolértem őt, már be is szállt egy taxiba. Megijedt. Attól félt. hogy megint fenékbe rúgom. Később kiderült: ő is tett valamit ellenem, s én nem is tudtam róla, a nevét sem ismertem. • Első emigrációja idején, Párizsban katonaszökevénynek számított, amikor másodszor hagyta el Magyarországot, Becsen és Münchenen keresztül Costa Rica-i útlevéllel Dél-Amerikába utazott. Onnan Londonba, majd Kanadába. Kalandos sorsa még a Csendes-óceánra is elsodorta. Második házasságából született fia hol él most?- Angliában. Tízéves az unokám, most tette le az érettségit és olyan jól, hogy Oxfordba mehetne az egyetemre. Ő nem tud magyarul, a fiam viszont igen. Gyerekkorában, amikor a kertkapun kívül állt, angolul beszélt, de ha bejött a házba, automatikusan magyarra váltott. Tizennégy éves kora körül, például az angol történelemről, már velem is csak angolul társalgód. És ez így is maradt köztünk. Komolyabb témáról angolul, a mindennapi élettel kapcsolatos dolgokról magyarul beszélünk. • Könyvespolcán a görög klasszikusok mellett Arany János, József Attila és Hrabal köteteit látom. József Attilával személyes kapcsolatban volt.- Nem állítom, hogy a barátja voltam, de Attilának nem is voltak barátai. Nem került közel úgyszólván senkihez. Szerettem Lucámat, de Luca nem szereted, írja egyik versében. Én közelről ismertem Lucát is; a Mexikói úton laktak, Attila rajongott érte. Egyszer, hogy megnyerje őt, azt mondta neki, üljön ki a balkonra, ahonnan rálát a ceglédi vonatra, ahogy jön a Nyugatiba, úgy három óra körül. Ott álltam Lucával az erkélyen, egyszer csak feltűnik a vonat, a Thököly úton mindig lassítani szokott. S akkor Attila, mert észrevettük őt, gyufát gyújtott és benzint öntött a fejére, az égő gyufát a hajához nyomta, s ahogy kihajolt az ablakon, másfél méteres lángot húzott. Aztán fejére tette a kalapot, integetett és mosolygott. így udvarolt harminchatban egy újságíró és egy festőnő lányának. • Hrabalt milyen érzésekkel olvassa?- Tizenöt éve ismerem, azóta szeretem. Gyönyörűség, ahogy ír. Jobb, mint Márquez. Minden könyve igaz. Mindig tudtam, hogy egy költő részeges lehet, de hogy egy prózaíró ennyire dögrészeg legyen és mégis ilyen nagyszerűen írjon, azt elképzelni sem tudtam. • Eric Johnsonnal, aki nemcsak legjelesebb fordítója és írótársa (Jegyzetek az esőerdőből), hanem életének is társa, hogyan találkozott?- Elolvasta angolul a Pokolbéli víg napjaimat és annyira megszerette, hogy eljött utánam Pestre. De mert nem talált itthon, kinyomozta a címemet és levelet írt Londonba. Én viszont már Máltán éltem akkor, s bár soha, egyetlen levelet sem továbbítottak, Ericét, ma sem értem, milyen csoda folytán, mégis megkaptam. Huszonhat éves volt akkor, s mivel a távirat sokba került, levelemre egyetlen szóval felelt. „Eljöhetekhozzádlátogatóba?” És utánam jött Sira- cusába. Ennek pontosan harminc éve. Azóta id van a közelemben. Mos, főz, takarít, mindent elrendez kö- rülödem. Trappista szerzetesek közt kezdte az életét, aztán magyarul tanult az Indianai Egyetemen, most pedig fordít. Franciából, németből, japánból és szerbhorvátból. De latinul és ógörögül is tud. • Most, amióta „államosították", vagy ha úgy tetszik, „visszaprivatizálták”, hogy érzi magát?- Jól is, rosszul is. Jól, mert itthon vagyok, rosszul, mert akármerre nézek, mindenütt ezer bajt látok. De az a pillanat a legrémesebb, amikor a tükörbe nézek, és látom, hogy az új hajam a fehér alatt - fekete. Nyolcvannégy évesen ez még senkivel sem történt meg. Ilyenkor megrémülök, hogy elölről kezdődik minden. Szabó G. László (Oláh Csaba felvétele) • Valóban ez az első saját otthona? Eddig hol lakott? Albérletben?- Harmincnyolcig volt lakásom, de negyvenhatban, amikor először jöttem haza az emigrációból, már nem. Akkoriban csak úgy lehetett lakáshoz jutni, ha pártot is választott hozzá az ember. A kommunista párt szóba sem jöhetett. A parasztpárt, amelyben jeles írók működtek, a kommunistákat szolgálta. A kisgazdapártban rokonszenves, de nem nagyon tehetséges úriemberek voltak, tehát maradt a szociáldemokrata párt, amelyben a barátaim tömörültek. Oda léptem be én is; így kaptunk egy pincelakást az Árvácska utcában. Tizenhat évesen, a Petőfi Sándor utcában láttam egy nagy kertet csókákkal. Nem lakott ott senki, még ház sem állt a telken. Emlékszem, ahogy arra sétáltam, átfutott az agyamon, ha irodalommal fogok majd pénzt keresni, ami igazából sohasem sikerült, akkor veszek ott egy kis házat magamnak, s nyáron elutazom Rómába, Párizsba, talán még Londonba is. Tanítani is itthon akartam, de ebből sem lett semmi. Stockholmtól San Franciscóig, Oslótól Vancouverig nagyon sok városban tanítottam, Magyarországon, politikai okokból, évtizedeken át egyetlen egyetemre sem tehettem be a lábam. Negyvenhatban nem is nagyon örültem, hogy itthon lehetek, az Árvácska utcából is gyorsan megszöktem. Otthagytam a feleségem, s azon túl nem volt lakásom. • Valitól szökött meg?- Igen, tőle. Nem lehetett kibírni vele. Rendkívül szép volt és hűséges is, de olyan módon imádott, hogy az asztal alá bújtam szégyenemben. Ha például bemutatott valakinek, azt mondta: „A férjem... Magyarország legnagyobb költője." Iszonyúan restelltem. Aztán leírhatatlanul kacér volt. Megyek Párizsban a Boulevard Saint Germainen és látom, már vár rám, de vagy heten sétálnak körülötte. Odaérek, azt mondja: „Pofozd fel, kérlek, ezeket a pimasz frátereket." Én! Felpofozni! Kettővel sem bírtam volna. Esze ágában sem volt megcsalni, csak éppen kihívóan viselkedett. A farát ringatta mindenkinek. A pincérnek is, ülve. Az meg vette a lapot, s amikor odalépett hozzá, Vali azonnal rám szólt, hogy „Vágj le neki, kérlek, egy pofont!” Mindenkit felingerelt, de halálra sértődött, ha a kihívást komolyan vette valaki. Ezt nem lehetett elviselni. Ha úgy tartotta kedve, egész éjjel beszélgetni akart. Nem érdekelte, hogy fáradt vagyok, kérdezett, faggatott, kíváncsiskodott. Könyörögtem neki, hogy majd reggel, mert majd összecsuklom. „Nem, én most akarok beszélgetni veled, figyelj, kérlek! ” És csak mondta és mondta, én meg elaludtam, úgy, ahogy voltam. Egyszer csak arra ébredek, hogy valami kemény fával veri a sípcsontomat. Szétcsavarozta a széket, és annak a lábával csapkodta az enyémet. Nem, ezt tényleg nem lehetett bírni. Éjjel háromkor kiabálni kezdett, hogy miért nem vettem több kalapot neki. Az egész ház minket hallgatott. Nem lehetett élni vele. Volt egy humuszom; Afrikában kaptam ajándékba, ott lógott a falon, mondom, szeretném, ha odaadná, elvégre az enyém, két nadrágra biztosan futja. Erre azt felelte: abból ő fog szoknyát varratni. Ha levettem volna a falról, megpofozott volna. Én már korábban is meg akartam szökni tőle, de emigrációban nem lehet magára hagyni egy asszonyt. Mihez kezdett volna Párizsban, Marokkóban vagy New Yorkban egyedül? Az volt a szerencsém, hogy három és fél évet az amerikai hadseregben töltöttem. Házasságunk legszebb időszaka volt ez: addig nem hallottam veszekedni őt. Akkor váltunk el, amikor negyvenhatban- Nem. Elmúlt. Csak az ÁVO szokott előjönni hathónaponként. Az még Recsknél is erősebb emlék. De ezzel kapcsolatban mindent megírtam, ami azt jelenti: nem vagyok már dühös. Sztálinra sem haragszom, mert 1949-ben róla is kinyilvánítottam a véleményemet. Régebben rettenetes éjszakáim voltak, aztán már csak egyvalamitől féltem. Attól, hogy külföldön fogok meghalni. Azt hittem, itt majd csak 2020-ban lesz rendszerváltozás. • Megrázó recski emlékei közül számomra az az egyik legdöbbenetesebb, amikor kanállal ette a sót, hogy megdagadjon a lába, és a barátja mellett maradhasson a barakkban, a szemét borogatni.- Ez a barátság növelte az ellenálló képességemet. Meg a beszéd. Hogy este, a tilalom ellenére beszélgetni tudtunk. Azok közül, akik beszélgettek, senki sem halt meg. Borzasztó dolgokat éltünk meg, de a fogdában gyönyörűen lehetett verset írni. • Papír és ceruza nélkül.- Volt, amikor fejben írtunk, igen, de az is megtörtént, hogy a meszeszsák papírjára. Csíkokra vágtuk a zsákot, aztán könyvet csináltunk vagy cigarettát sodortunk belőle. Az én verseimet eltemették egy gödörbe, és nem lettek meg soha. Azok maradtak csak meg. amelyeket fejből tudtam, a többi elveszett. • Kinyomozta már, miért is vitték el tulajdonképpen Recskre?- Semmit sem tudtak felhozni ellenem. A rendőrfőnök azt mondta: „Nincs szükségünk hülyékre. ” Meg hogy: „Ittfogsz megdögleni. ” De miért? - kérdeztem. „Hát nem vagy te hülye? Hazajöttél Amerikából ebbe a szarba. ” Teljes cinizmus. Nyolcvanhat pontot hoztak fel ellenem. Az első az volt, hogy fasiszta barátaim vannak. A másikban az állt: trockista vagyok. A harmadik szerint titóista. A FEHÉR • ALATT hazajöttünk. Itthon könnyebb volt kiadni az útját. • Kamaszkorában nagyobb szerencséje volt a nőkkel?- Tizenhat évesen zongorázni tanultam egy fiatal operaénekesnőnél. Alacsony termete ellenére nyolc- van-kilencven kilóra hízott, a közönség már röhögött rajta, ezért elbocsátották. Épp a felettünk levő lakásban lakott; örökölt a szüleitől egy papagájt, az meg bölcs állat lévén állandóan azt kiabálta: Éljen Tisza Kálmán! Biztos az ő idejéből származott. Ott vagyok zongoraórán a nőnél, egyszer csak megfog és rádönt a díványra. Egyetlen félelmem volt, hogy kettészakad alattunk a pamlag, nálunk megnyílik a mennyezet és lezuhanunk apám íróasztalára. De szerencsém volt, sértetlenül megúsztam a kalandot. Valival ez sem így végződött volna. Ha dühös volt, verekedni kezdett. • Komolyabb dolgokra fordítva a szót: a híres fasori gimnázium növendékeként már irodalomköze Iben élt?- Hatodik osztályos koromban már Ady-kötetem volt, mert a magyartanárunk, amikor elérkeztünk A fel-feldobott kőhöz, azt mondta: ezt a szemetet pedig átugorj uk. Ennek persze az lett az eredménye, hogy az osztály negyvennyolc diákjából majdnem mindenki fogta magát, és bement a körúti antikváriumba Ady-kötetet vásárolni. Eleinte azonban festőnek készültem, hogy a világ szépségét a lehető legteljesebben tudjam ábrázolni. Nem sikerült. Kilencéves koromban ugyanis azt hittem: a perspektívát nekem kell kitalálnom. Nem tudtam behozni a harmadik dimenziót sem, ezért elhatároztam: inkább költő leszek. Beküldtem a verseimet különböző lapoknak és vártam, hogy a szerkesztői üzenetekben majd válaszolnak nekem. Válaszoltak is. A liberális Magyar Hírlapban. „Faludy György hagyja abba!” Ami elkeserített nagyon. Akkoriban olvastam először Thomas Mann Varázshegyét, amelyben tüdővész pusztít, s ahogy faltam a könyvet, természetesen köhécselni kezdtem és arra gondoltam: nagyszerű, megoldódik a verscsinálás, két év múlva úgyis meghalok. Másképp lett. Még Recsket is túléltem. • Álmaiban visszajár még néha az egykori büntetőtáborba? FEKETE Fejedelmi rangja lehetne, bár zokni nélkül jár. Páratlan egyénisége Faludy György a magyar irodalomnak. Nemcsak küllemével - életútját, s életművét tekintve is. Önéletírása, a Pokolbéli víg napjaim, legelőször Londonban jelent meg, 1962-ben. Egy évvel később New Yorkban adták ki, majd németre, dánra, franciára fordították. Magyar eredetijét 1987-ben sza- mizdat formájában terjesztik, azóta egyetemisták bibliája, pénztelenek és jómódúak, kamaszok és öregek vissza-visszatérő olvasmánya. Faludy, a száműzött. Faludy, a világcsavargó. Faludy, a földönfutó. Aki leveleket ír az utókorhoz és szonetteket a mához. Aki az ÁVO pincéjében és a recski büntetőtáborban börtönverseket komponál - fejben. Aki magyarra fordítja a Három- garasos operát és a Kurázsi mamát, átkölti a világirodalom legszebb erotikus verseit, átkölti Heinét és átkölt, zseniálisan, egy nagy adag Villon-balladát. Világháború, Rákosi-korszak, büntetőtábor, szabadulás, rémuralom, emigráció; menekül, letelepszik, továbbáll, hazajön, újra elmegy. 1989-ben, második száműzetéséből megtérve maga a belügyminiszter öleli kebelére. Azóta sok minden(ki) változott, Faludy nem. Ragyogó emlékezettel hetente írja tárcáit Jegyzetek a kor margójára címmel. Tollából kel új életre Károlyi Mihály és Vámbéri Rusztem, Reme- nyik Zsigmond és József Attila, Lorenzo de Medici és Rudolf Nu- rejev. Pár évvel ezelőtt Vatikán kapujában csak hátulról láttam. Taxiba szállt fehér ingben, hamuszürke nadrágban. Dús, szétál- ló, vádig érő ősz hajáról könnyű volt felismerni. Csupasz bokája volt a végső bizonylat, hogy ő ült a kocsiban. Faludy, a legnépszerűbb magyar költő, irodalmunk élő klasszikusa, akinek „láza, háza, alma, álma, mennyei poggyásza" a magyar nyelv, sosem hord zoknit. Réges-régi szokását Einsteintől magyarította. „Ez így tényleg egészségesebb, serkenti a vérkeringést" - állítja. Duna-parti lakásában, a Margit- híd közelében, meztelen talpa alatt ropog a parketta. Faludy György nyolcvannégy éve
