Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-23 / 43. szám
Aló meg az öregasszony Undor POLGÁR ANIKÓ ÚJ IJ [ÁSZ! II u: Li El rés Szétnéztem és megláttam az erdőt, eleven, mozgó fákkal. Nem csattogtak, ütődtek össze az ágak, nem suhogott meghitten közöttük a szél : de erdő volt, mert zúgott, moraj lőtt meg- téveszthetetlenül. A sárba hatalmas talpak ragadtak, s tipegé- sükkel föl-föltépték a talaj érzékeny darabjait. A fák közt farkasok tanyáztak, nagy mérges emberszemekkel, s lilás nyelvükkel nyalogatták a kérgeket. Bolyongtak céltalanul, neki-ne- kiütődve a föléjük magasló mamutfenyőknek. A törzsekben mókusok laktak, nagy, fekete farkú mókusok, meg kicsik is, egészen szelídek, de ahogy nőttek, egyre sötétebb lett az ártatlanpiros bőrük. Az erdő is egyre fakult, színeit feloldotta és magával vitte a folyó, amely az ösvényeket minden reggel elárasztotta. Estére visszahúzódott, lassan hátrálva, míg be nem szippantotta a hegyek belseje. A nappal még kicsi hegyek ilyenkor felduzzadtak, és vörösre dagadt szemeiket nem tudták lehunyni. A talaj szárazra repedezett, s az óriási lábszárakról legördültek a megszáradt göröngyök. A sötét mamutfák belülről jövő láztól morogtak és félrebeszéltek, az éjszakai állatok kurjongatva ölni indultak. A ragadozók nem hunyták le csillogó szemeiket, az áldozatok nem rebbentek el az első zizzenésre. Szőrös bogarak bújtak ki a repedésekből, és elözönlötték a tisztásokat, bűzös folyadékcsíkot húzva maguk után. Néhányan fölmásztak egy- egy törzsre, s a földre esve addig kapálóztak, míg kipumpálták magukból a folyékony mérget és elernyedtek. A hegyet is megtámadták, és lyukakat rágcsálva az oldalába, beleszédültek. A fák hajából csüngtek és potyogtak le egyenként a madarak, karmukkal zuhanáskor fölsértve a fenyők bőrét. A sebből vér helyett tojások gurultak ki, amelyek már a levegőben szétdurrantak, és fröcskölték mindenfelé vörös levüket. A legmesszebbre a kígyók juthattak, egymás farkát harapva, átcsúszkálva a tetemeken. Az erdőből nem érdemes kijutni, körben egy újabb fasor van, sziklákba nőve, csak a fák teteje látszik ki a mozgó tömbök közül. A kőtáblákat perzseli alulról a föld, ezért forgolódnak, küzdik magukat előre, hogy elérhessék a tengert. A tenger fél a sziklák ütéseitől, remegve húzódik vissza a folyók medrébe. A föld belsejébe rekedt szél süvöltve robbantja szét a mélységbe érő hegyek lábait. Azok leroskadnak ilyenkor, s kilyukadt hátukból elered a víz. A folyók felduzzadnak a tengerektől, eloltják az égő szikla- erdőket, megfojtva bennük a fákat. Tollas áldozatokat visznek magukkal, erőszakosak, és megpróbálják kiköpni a beléjük került mérget. A mamutfenyők tetejéről Deucalionok és Pyrrhák néznek körül, majd - megszabadulva - undorral fogják kezükbe a szőrös bogarakat, s dobálják a hátuk mögé. L assan megvirradt. Az égen, a város keleti széle fölött szürke felhők lobogtak a hajnali szélben, a Gellérthegy fölött azonban még csendes volt a levegő, s a csillagok nyitott szemmel figyelték a sötétség kavargását. Az utcák kövezetén őszi harmat csillogott.- Hűvösödik, no! - mondta ijedten a kis öregasszony, amikor kinyitotta az udvarra szóló ajtót, s az októberi hajnal hirtelen kétfelől is pofon csapta ráncos arcocskáját. A hatalmas, sáros udvar még sötét volt, csak jobb felől, a szomszéd lakás ablakából szólt ki egy petróleumlámpa sárga dünnyögése, s szemközt, a nyitott istállóajtóban gagyogott egy kevés sápadt, megszólalni rest fényecske. Az öregasszony vidáman megdörzsölte a kezét.- Szervusz, ősz - mondta -, le ne harapd az orromat! Honnét kerültél elő ilyen hirtelen? Tegnap még rékli nélkül is megizzadtam a napon! Háta mögött, a kis kemencében már keményen pörlekedett a tűz a nedves gallyakkal, edénycsörömpölés hallatszott, a szobából pedig, egy réteggel halkabban, egy kemény fogú, férfias ásítás. Szemközt, az istállóban, nyugtalanul topogtak a lovak, az egyik keményebb patkócsapkodással fektéből talpra ugrott, s halkan nyerített. Az alom gőze szétszállt az udvaron, s gyorsan elosztogatta állati melegét. Egy vasvilla csengett a deszkafal mögött, a megeresztett vízvezeték locsogott, majd elhallgatott.- Nini, még csak most ganéznak! - morogta az öregasszony. - Nincs lustább nép a kocsisnál meg a kékfestőnél, hogy esnének hanyatt! Apró öklével az istállóajtó felé fenyegetett, majd megfordult, és beszaladt a szobába. Fia épp a nadrágját húzta, menye a sarokban guggolt, s kefével kezében nagyokat köpött a férfi bakancsára. A két gyermek mozdulatlanul aludt az ágy lábában.- Te nacsalnik! - mondta az öregasszony a fiának, aki nemrég tért haza orosz hadifogságból, s most egy kelmefestőműhelyben dolgozott -, te nacsalnik, az orosz táborban is délig aludtál, mi? S délben a másik oldaladra fordultál? Miért fizet téged a gyár, mit gondolsz, nacsalnik? A férfi nem felelt. Az apró öregasszony hunyorogva, dühösen nézegette egy darabig, mint egy ingerült veréb a konflislovat, amely nem akar kitérni előle, aztán kifordult a konyhába, behúzta maga után az ajtót, s a tűzhely elé guggolt. Hogy lefogyott ez a nacsalnik, amióta hazakerült, gondolta, s mérgében beleköpött a tűzbe. Ha így folytatja, nem marad meg belőle más, mint a pattanás az orrán, meg a két bolhacsípés a fenekén. Erre szültelek, nacsalnik? Tíz perc múlva elcsendesedett a lakás; a kékfestő betette maga mögött a konyhaajtót, és zsebében az ebédjével, két karéj kenyérrel s négy kockacukorral munkába indult. A két gyerek mozdulatlanul tovább aludt az ágyban.- Indulhat az istállóba! - mondta a fiatal- asszony az öregnek, alighogy férje mögött becsukódott az ajtó. - Ha még sokáig vár, egy szem kukorica sem marad a jászolban.- Te csak kotyogsz, nacsalnikné! - morogta az öreg. - De hogy egyszer magad fáradnál be, abból nem eszünk, mi?- Én azt nem bírom...- Hát én bírom? - zsörtölődött az öregasszony. - Nekem van szívem meglopni az állatot? Ha rám néz azzal a két óriási szemével, akkor mit mondok neki, mit gondolsz, nacsalnikné?- Én meg milyen kifogással menjek az istállóba? - felelte a fiatalasszony. - Magát meg már ismerik ott! Egy fazék vizet tett a tűzre, a konyhazsámolyra állította a teknőt, vizet öntött bele, aztán kihozott a szobából egy marék fehérneműt, két foltozott sárga gyerekinget, gatyát, egy piros kockás dunyhahuzatot. Minthogy arcát többé nem fordította az öregasszony felé, s keskeny, vértelen ajkait egymásra szorítva rögtön a teknő fölé hajolt, a nagymama morogva kinyitotta a konyhaajtót, és szoknyáját magasra kapva, kiugrott a sárba. B ent az istállóban jó meleg volt, a falra akasztott lámpás alatt szelíd fénnyel csillogott Bogár szénfekete fara. Az éjszakai levegő vastag állati szaga olyan tápláló és ízletes volt, hogy az ember szinte jóllakott tőle. A két kocsis szerencsére épp az istálló másik végébe hányta a szalmát, így az öregasszony észrevétlenül beszökhetett a két, szélen abrako- ló ló közé. Bogár rögtön felemelte csillagos fejét, és vörhenyesen fénylő, bársonyos orrlikain idegesen fújtatott; a másik ló is megtorpant, és nagy barna szemével ijedten nézett le az apró öregasszonyra. Temetési lovak voltak, izmos, telt nyakkal, jó állású patákkal, domború szügy- gyel, szőrük úgy csillogott, hogy aki a közelükbe került, annak a keze okvetlenül rákívánkozott a karcsú nyakukra és a homlokukba fésült „ sűrű csimbókukba.- Már meg néz! - dünnyögte az öregasszony bosszúsan, és apró kezével félretolta a ló fejét. - Mit nézel te? Nem láttál még tolvaj öregasszonyt, aki kenyeret lop az unokáinak? Nem sok takarmány maradt a jászolban, de azért még került egy gyönge kilóval zab meg kukorica a kis tarisznyába, amelyet az öregasszony a szoknyája alá, a derekára kötött, mielőtt útnak indult. A két ló idegesen fészkelődött mellette, a heréit bosszúsan felemelte mellső lábát, s fejét leszegve, vadul kaparta a szalmát, Bogár meg farkával csapkodott, s fülét lekonyít- va, felhúzott ajakkal, amely alól kivicsorogtak csontszínű, erős fogai, merőn nézte a szorgoskodó öregasszonyt. Dióbama nagy szeme, amely oly lágy volt, mint a rózsaszirom, fenyegetően megvillant a lámpa sárga fényében. A két ló idegessége a többiekre is átragadt, tompa dobbanások hallatszottak már a túlsó oldalról is, ahol a gyermektemető, fehér paripák álltak, az egyik állat halkan felnyerített. - Prrr - hallatszott a túlsó sarokból -, prrr! - Iszkoljunk, gondolta az öregasszony, még rám uszítják a kocsisokat. Fene egye meg azt az irigy természetüket! Mire leeresztette szoknyáját, s a két ló fara közül óvatosan kidugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, János bácsi egy üveg olajjal a kezében s egy nyaláb szénával a hóna alatt épp az ajtó mellé ért. - Jó reggelt, főlovász úr - kiáltotta vidáman az öregasszony -, nekem nem olajozná be a patámat? Rám fémé! Az ember megállt az ajtó mellett, s ránézett. Nem köszön vissza, gondolta dühösen az öregasszony, s mérgében nyitott tenyerével nagyot csapott az egyik ló combjára. Az ember még egyre nézte.- Vigyázzon, megrúgja - mondta végre. Az öregasszony elégedetten megdörzsölte kezét. - Jámbor állat ez! - kiáltotta, s kajánul még egy csattanósat vert a ló hátára. - Ha a szájából húznám ki a zabot, akkor sem merne megrúgni, úgy szeret engem. Nem hiába etetem cukorral, most is adtam neki egy negyedkilóval. Az ember állt és hallgatott.- No isten áldja! - mondta az öregasszony, és szapora, rövid léptekkel elszaladt a főlovász mellett, ki az udvarra. Odahaza a gyerekek már kibújtak az ágyból; meztelenül ültek a tűzhely körül, és várták, hogy megszáradjon az ingük. Egy fazék rántott leves rotyogott a tűzön, anyjuk még a teknő mellett állt, és a gőzölgő dunyhahuzatot gyúrta. Az öregasszony az asztalra ürítette tarisznyáját, melléje ült, s rosszkedvűen válogatni kezdett: bal kéz felől a zabot, jobbról a kukoricaszemeket, amelyekből délre majd prószát süt a gyerekeknek. - Zabi balra, rica jobbra - dúdolta ütemesen - , zabi balra, rica jobbra! - A gyerekek nevettek, de a nagyanya olyan villámló tekintetet vetett rájuk, hogy azon nyomban elhallgattak. Egész nap rosszkedvű volt; estére már alig várta, hogy magára maradhasson a konyhában, s ledűlhessen a földre vetett ágyára: a puha szalmazsákra, amelyet éjszakára a szobából kihoztak a jószívű tűzhely mellé. Egy ideig még elnézegette a hunyorgó parazsat, amely a tűzhely nyitott ajtajából épp az arcára ejtette piros rózsaleveleit, és a béke és biztonság fényével permetezte be a konyhát, aztán elnyomta az álom. - Szervusz, világ, elalszom - motyogta. De alig aludt egy percet, felriadt. Kopogtak az ajtón. Felcihelődött és kinyitotta. A ló állt az ajtó előtt, a nedvesen csillogó sárban.- Bemennék - mondta -, de sajnos, nem férek be. Vedd fel a réklidet, nehogy megfázzál! Hűvösek az éjszakák!- Mit akarsz? - kérdezte az öregasszony rosszkedvűen. A ló egy ideig hallgatott, majd látható izgalommal nagyot nyelt, és megrázta fejét.- Meglopsz, s tetejébe barátságtalanul fogadsz a házadban - mondta, szeméből egy-egy vastag könnycsepp gördült le, s tündért fénnyel égve, lehullt a sárba, ahol tovább szikrázott. - Miért loptál meg?- Haszontalan teremtés vagy, azért! - felelte az öregasszony szigorúan. - Minek vagy te a világon? Hogy a temetőben a gazdag emberek kocsiját húzzad? A ló felemelte fejét, szeméből most már patakzottak a könnyek. - Hát te - kérdezte csendesen -, te nem a gazdag emberek kocsiját húzod? A fiad a gyárban? A menyed, ha mosni jár? A apád, anyád, öregapád, ükapád? Ti tán a magatok kocsiját húzzátok? utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, annyira meg volt rendülve. Mellére vágta fejét, s mellső jobb lábával szilajul kaparni kezdte a földet. Villámsebesen kapart, a sáros göröngyök magasra szálltak körülötte, mind magasabbra s oly sűrűn, hogy néhány perc múlva már teljesen eltűnt fel-alá hullámzó kavargásukban, csak csillogó, dióbama szeme látszott ki olykor a zu- hogás réseiből. Az öregasszony egy ideig nézte, aztán becsukta az ajtót, és sóhajtva visszfeküdt az ágyba. - Szervusz, világ, elalszom - motyogta. - Reggel majd tovább beszélgetünk! * Száz évvel ezelőtt született a XX. századi magyar prózairodalom kiváló egyénisége IRODALOM 1994. október 23. ílBSÉMBp (Szab ó Ottó grafikái) Betegen
