Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-16 / 42. szám
A éjjel arra ébredtem, hogy egy vé- kony, áttetsző figura áll az ágyam mellett, közel a fejemhez, és egy vibráló, narancssárga energiagömböt tart a kezében. A gömb belsejéből titokzatos módon képek keltek életre, események villantak fel, amelyek a falakra, a plafonra vetültek egy pillanatra, majd kialudtak, hogy átadják a helyüket egy másiknak, egy újabbnak. Mindez hang nélkül történt, legalábbis a tudatomig csak az utcáról beszűrődő zaj jutott el. A figura ügyet sem vetett rám. Azzal a gömbbel volt elfoglalva, amely mintha kissé rózsaszínbe ment volna át. Nagyon bamba ábrázatot vághattam, s amikor végre elhatároztam magamban, hogy egy hatalmasat ordítok, a különös jövevény rám nézett apró, sárga pontszemével.- Az emlékezetszerelő vagyok! - hallottam a hangját, pontosabban úgy tűnt, mintha hallanám, de így visszagondolva inkább bennem szólalt meg, hiszen a száját egyáltalán nem mozdította. Mielőtt visszatettem a párnára a fejem, és mély álomba zuhantam, még éreztem, ahogy az előbb észlelt energiagömb az agyamba hatol, elzsibbasztja, majd egészen kis méretűre zsugorodva szerves részévé válik. Aztán teljesen kikapcsoltak a nyűgös három dimenzióból. Öntudatlan, álomtalan nyugalom ringatott, a teljes megsemmisülés gyönyörűségeReggel feltűnt, hogy már régen nem ébredtem ennyire kipihenten, szellemileg frissen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utóbbi időben kissé túlhajszoltam magam, a munka mellett nem jutott időm pihenésre, szórakozásra, de nem is hiányzott egyik sem, hiszen zavaró, fölösleges tényezőnek tituláltam mindkettőt, a semmittevés idegesített, lelkiismeret- furdalásom volt minden olyan mozdulattól és mondattól, amely valamiképpen nem a munkámmal függött össze. Este aztán hullafáradtan zuhantam az ágyba, hangok, képek, ízek, illatok kavarogtak az agyamban, párbeszédek zuhogtak kilőtt nyilakként, bántóan ostoba jelenetek peregtek, a képből már csak a mindenek mögött ott rejtőzködő, vihogó, részeges mozigépész hiányzott. Tisztában voltam vele, ha ez így megy tovább, valami történni fog. Megőrülök, vagy valami ennél is rosszabb, gyorsabb lefolyású esemény jön. A munka is nehezen ment, a friss ötleteket erőltetett, előre gyártott panelek váltották fel. A főnök csak hajszolt, önbizalmamat folyton összetörte, az elért eredményeken könnyelműen átsiklott, s a nagyító alatt észlelt hiányosságokról órákat csevegett. Ám aznap reggel minden probléma messzinek, jelentőség nélkülinek tűnt. A tükörből egy barátságos, kisimult arcú emberke nézett vissza rám. Szokatlanul könnyűnek éreztem magam, ám a mérleg meggyőzött róla, hogy a valóságban nem fogytam egy fél kilogrammot sem. A reggelit szertartásosan készítettem, sietség nélkül fogyasztottam, ráadásul néhány rég elfelejtett ízt is felfedezni véltem. Időben indultam, a buszra sem kellett sokáig várni. Aztán az történt, hogy a negyedik megállónál egy anya szállt fel, két gyermekével. Az egyik egy hatalmas narancsot tartott a kezében, s elgondolkozva a héját harapdálta. Megbabonázva bámultam a narancsot. Valami ott motoszkált a tudatomban, s mintegy révületben vártam, hogy elérje a felszínt, és meghatározható legyen. Ez az! A gömb! Az éjjel vibráló, narancssárga gömb jutott eszembe a narancsról, s a gömbről a vékony figura, meg hogy azt mondta, ő az emlékezetszerelő. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Micsoda ötlet! Még hogy emlékezetszerelő! Memóriajavító. Agyszerviz. Elmeellenőr! Észpiszkáló. Ennek ellenére a kedves, inkább mulatságos, mint ijesztő álmaim közé soroltam be az esetet. Az is megfordult a fejemben, mi van, ha tényleg megtörtént a dolog, és vannak ilyen földön kívüli emberkék, akik éjjel zaklatják a békés polgárokat, akikről könyvtárnyi könyvet összeírtak, s szekémyi cikket közöltek a UFO-élmé- nyekkel foglalkozó lapok. Mégis, az üvegszerű, csillogó „tárgy” tette valószínűtlenné az esetet, amely oly elegánsan, zaj nélkül lebegett a plafon és a padló között. Ilyet minden bizonnyal nem hordok a fejemben. Felejtsük el gyorsan az egészet. Igen ám, csak amit el akarunk felejteni, arra állandóan gondolunk. Hirtelen ötlettel aznap egyáltalán nem jelentem meg a munkahelyemen. A városban sétáltam, bámészkodtam, indokolatlan jókedv búj- kált bennem, szerettem volna rájönni, hogy mitől változtam meg, honnan ez a már-már zavaró mennyiségű optimizmus. Egy fülkéből felhívtam a főnökömet.- Hol vagy most? - kérdezte.- A belvárosban. Magammal vagyok elfoglalva...- Bravó! - vágott közbe, de hangja ugyanolyan nyugodt maradt, mint az előbb volt. - De nem lehetne, hogy majd munkaidő után foglalkozol magaddal?- Nem lehet - próbáltam meg a lehetetlent, tudva, hogy nála a magyarázkodás mindig gyanús. - Valami történt velem, és szeretném tudni, hogy mi. Nem, nem bolondultam meg, éppen ellenkezőleg: nyugodt vagyok, mint aki... Mint aki megvilágosodott.- Megvilágosodott?!- Most leteszem, mert fogytán az aprópénzem. Majd holnap részletesebben is megmagyarázom.- Nem muszáj - mondta, és letette a kagylót. Vállat vontam, és folytattam a sétát. Azzal voltam elfoglalva, hogy a múltamból képeket, eseményeket villantottam fel, bányásztam a felszínre, főleg olyan pozitív és negatív élmények darabkáit, amelyek erősen hatottak rám, később átformáltak, ezt-azt megváltoztattak bennem. A játék ment is, bár főleg a kellemetlenségek, a nehezen emészthető veszteségek, elpasszolt lehetőségek jelentkeztek játszi könnyedséggel, míg a boldog percek felidézéséhez eléggé mélyre kellett lenyúlni az Idő belém épített zsákjába. Mégis, valami kissé nyugtalanított. Aztán egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy valami hiányzik az elmékeim közül. Valami, ami ott volt, ami megtörtént velem, amit megőriztem, most csak a hiánya van, sajog, lüktet, nem hagy nyugtot. Nem tudtam felidézni, mi az. Hogyan is tudtam volna rájönni arra, amit elfelejtettem. Ami számomra - már nincs. „Lehet, hogy megloptak?” - futott át az agyamon a képtelen ötlet. „Kiszereltek valamit a fejemből?!” Az egész annyira nevetségesnek látszott, hogy jobbnak láttam nem foglalkozni vele. Egy büfében megebédeltem, majd az Aranykrigli sörözőben jó ismerősökre leltem. Az energianarancs aznap már nem jutott eszembe. Sőt! mintha valaki állandóan azt duruzsolta volna a fülembe, hogy „Igyál pajtás, radírozd ki nyugodtan a tekervényes kocsonyát, jut is, marad is belőle. Amit te elfelejtesz, arra úgyis emlékezni fog az Isten.” Az ismerősök mindvégig egy nyári táborról beszéltek, jó messzire innét, amely kitűnő programmal várja az érdeklődőket. Ki nem hagynák semmi pénzért, mondták, s biztattak, hogy tartsak velük, nem bánom meg, egy kis kikapcsolódás rám fér.- Mennék én - mondtam, s kissé melegem lett —, de a munkám... A munkámat előbb be kell fejezni. S az ősz előtt nehezen elképzelhető. Úgy néztek rám, mint a holdkórosra.- Viccelsz? Hagyd a fenébe a munkát, és gyere velünk! Én továbbra is kötöttem az ebet a karóhoz, így hát felhagytak a nógatásommal, s kissé kifelejtve a társalgásból, remek tábori sztorikkal traktálták egymást. Amikor én is elkezdtem volna egy jópofa történetet, hirtelen elhallgattak, egymásra néztek, majd szedelőzködni kezdtek. Ott maradtam a sörrel, az összekuszált emlékekkel, meg a lehervadt jókedvvel. Másnap ismét felhívtam a főnököt. Kora reggel volt, tudtam, hogy ilyenkor még alszik, de nem volt más választásom.- Honnan hívsz? - kérdezte a maga nyugodt modorában.- A belvárosból, és...- Ismét magaddal vagy elfoglalva?- Igen, azaz...- Bravó! - mondta. - Most már csak azt áruld el, hogy miért keltettél fel? Ismét megvilágosodtál?- Egy hétig nem megyek be. Táborozni indulok a barátaimmal. Nagyon fontos. Ha visszajöttem, majd mindent részletesen elmesélek...- Nem muszáj - mondta, és letette a kagylót. Vállat vontam, kiléptem a fülkéből, és a vállaltira vettem a dögnehéz hátizsákot. Néhány lépésre volt az állomás. Az arcomba vágódó hűvös szél illatában már ott volt, ott rejtőzködött a nyár, hogy néhány óra múlva lángra lob- bantsa a várost a kitartó, kegyetlen kánikulával. Fekete Zoltán tollrajza Az ismerősök jócskán meg voltak lepve, amikor közéjük vágódtam. Hangosan üdvözöltek, márkás borral kínáltak, s az út során úgy tűnt, végképp visszafogadtak maguk közé. Sőt mintha egy kicsit fel is néztek volna rám. Azt hiszem, ismerték a főnököt. Azt hitték, inkább kirúgatom magam, mint hogy ne tartsak velük. Én biztos voltam benne, hogy a főnököm is megvilágosodik, és megtart az állásban. A finom italnak köszönhető, hogy az utazás nem tűnt hosszúnak, fáradságosnak meg egyáltalán nem. Komoly dolgokról beszélgettünk, odafigyeltünk egymásra, nem fordult elő, hogy valaki csak a saját hangjába lett volna szerelmes, s így rongyosra dumálta volna az ábrázatát. Nem voltunk már gyerekek, mindegyikünk maga mögött tudta a negyedszázadik életévét. A tábor messze volt az állomástól. Már nem tudom, miért, de egy kicsit lemaradtam a többiektől. Azt hiszem, épp rágyújtottam, csak a szél mindig elfújta a gyufát. Ekkor történt, hogy megszólított az a nő. Nő? Velem egyidős fiatalasszony, aki babakocsit tologatott.- Szia! - mondta és megállt mellettem. Először azt hittem, hogy összetéveszt valakivel, de a tekintete arról mesélt, hogy nagyon is sok közünk van egymáshoz. De mi?- Szia! Ismerjük egymást? Ne haragudj, de nem ugrik be semmi... Így hirtelen. A memóriám sosem volt valami... Kínos csend telepedett közénk. Látta, hogy erőlködöm, mégis várt, talán arra, hogy eldöntse, nem játszom-e meg magam.- Judit! - mondta aztán, de ezzel nem segített sokat. Gyönyörű barna hajad van, gondoltam, gyönyörű barna szemed, isteni az alakod, és úgy dobog a szívem, mintha a hátralévő munkáját tíz perc alatt szeretné teljesíteni; valami hiányzik belőlem, pedig mindent tudtam rólad, valamit mondani akarok, de nincsenek megfelelő szavak. Talán veled nőtt fel a lelkem. Talán tőled tanultam szeretni. Lehet, hogy őrzőangyalom voltál. Minden titkaim őrzője. S most nézlek, és hunyorgok, és kétségbe vagyok esve, hogy elloptak a lelkemből. Csak a szívem emlékszik rád: ki-kihagy, és nem tudom, mi oka van rá.- Megbántam, hogy ott, akkor nem hallgattam rád - suttogta Judit elkerekedő, könnyes szemmel. - Most megérdemelném, hogy ne ismerj meg. Már majdnem azt mondtam: „Nem tudom, miért, de iszonyúan szeretlek!” De a hangok más szavakat formáztak, s ettől kissé megdöbbentem. Még hátra is léptem egyet.- Mennem kell! - sóhajtott belőlem valaki. Pedig mikor értem volna rá, ha akkor nem! - A nap nagyon süti a babakocsit, jobb lesz, ha indultok. Aztán mintha szélvihar támadt volna, hogy elszakítson tőle. A levegő hirtelen lehűlt, a város felett egyetlen, fenyegetően sötét színű felhő vonult át. Mire felocsúdhattam volna, Judit már messze járt. Aztán hirtelen megállt, és visszanézett rám. Ekkor hirtelen eszembe jutott a történetünk, s körbetáncolt a poklok poklának minden iszonyata. A táborban tértem magamhoz. Két ismerős arc nézett rám vigyorogva.- Még ide sem ér, és már kotta részeg! - mondta az egyikük, s furcsamód nem bosszan- kodás csendült ki a hangjából, hanem elismerés.- Nem ittam! - vetettem ellent.- Akkor napszúrást kaptál, vagy mi a szösz! - mondta a másik, és rágyújtott. - Épp időben vettünk észre, máskülönben betántorogtál volna egy teherautó alá.- Nem kellett volna megmentenetek az életemet! Még mielőtt válaszolhattak volna, egy magas, bajuszos jövevény toppant be a faházba, és letette a hátizsákját.- Dehogynem, dehogynem! - mondta, és sejtelmesen mosolygott. A főnököm volt. Kezében egy iratcsomót lobogtatva leült velem szemben egy székre.- Amíg úszom egyet a tóban, megszerkeszthetnéd ezt a pár száz oldalt. Amikor kiment, a köteg papír felrepült a plafonig, majd száz részre hullva visszaszállingózott a földre. Csak egy maradt a kezemben, de az összegyűrve hagyta el a szobát a nyitott ablakon keresztül. Z. NÉMETH ISTVÁN ls«§* IRODALOM 1994. október 16. ÜBSÖMBP
