Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-16 / 42. szám
Utcai szinten Egy nemzet kultúrája nem csupán a művészi alkotások színvonalával mérhető. Az irodalom, festészet, zene, építészet, színház, tánc vagy más művészeti ágak mellett a hétköznapok megnyilvánulásai legalább oly pontos jellemzői egy nép mindenkori szellemi képességeinek, akár egy korszakalkotó filmalkotás, a Nobel-díjas tudósok száma, vagy az alapiskolai oktatás színvonala. Nyilvánvaló, hogy a katalán népet nem csupán Picasso, Pablo Casals vagy Luis Bunuel személyisége teszi naggyá, s az írek sem csak attól híresültek el a világban, hogy James Joyce, az Ulysses írója ír volt. Nyilván kevesebbek lennének nélküle, ám az is biztos, hogy sok Joyce-rajongónak egyáltalán nem fontos az író nemzetisége. A Rubik-kocka vagy a C-vitamin bizonnyal erősebb nemzeti tartalommal hatnak a világban, mint teszem azt Pilinszky Apokrifje, vagy Babits Gólyakalifája. Félrevezető lenne tehát az utca „művészetét" azonosítani felsőbb kategóriákkal, hiszen köztudott, hogy például az esti Párizs a világ egyik legnagyobb szemétdombja, ám reggelre a felismerhetetlenségig kiglancolja az utcaseprők hada. Ráadásul ez anyagi jólét függvénye is, mint ahogy az is biztos, hogy nem csak azé. Egy iglu lehet tisztább és ápoltabb, akár egy lerobbant luxusszálloda. Ráadásul napjainkban a hétköznapi élet annyi területére aggattuk rá a „kulturált" jelzőt, hogy a kategória egyre inkább félrevezető és hamis általánosításokra ragadtat. Van már közlekedési, öltözködési, étkezési, sőt, szerelmi kultúránk, egyesek az illemhelyek állapotában mérik a népek fejlettségi szintjét, míg mások a köszönésben. *** De hová tegyük a választások idején elburjánzó „alkalmazott művészetet", jelesül a pártplakátokon megjelenő, az illető politikust lejáratni, kifigurázni akaró üzeneteket? Elítéljük őket, vagy díjazzuk az utca népének „alkotásait”? Személy szerint hajlok az utóbbi felé, s a szomorú végeredménynél csak azt sajnálom jobban, hogy a választások után ez a tömegművészet is szünetel legalább négy évig, vagy a legközelebbi választásokig. Mert egyikmásik „mű", valljuk meg, nem volt minden szellemesség nélkül való. Sőt, sokuk fantáziadú- sabb és frappánsabb volt, akár a pártokat, mozgalmakat mosópor-szinten reklámozó unalmas szlogenek, a nagyotmondás és az ígéretes blöffölés üresjáratai. Amelyik nem volt ordenáré vagy uszító, mosolyt fakasztott az egyébként besavanyodott ember arcán is. Amikor például a Vezér arcképe átváltozott Máriává. Vagy a vámpírrá inkamálódott széplélek, aki már régen nem széplélek. Helyzet- és jellemkomikum dívott néhány napig az utcán - a buta felnőttek kiélhették gyermeteg vágyaikat. Dacára a tüsténkedő rohamosztagoknak, a törvénynek és a tiltásnak. S valljuk be őszintén, némelyik láttán a mi agyunk is meg-meglódult, s csak a konvenció vagy a belénk sulykolt félelem tartotta vissza a kezünket... Volt Pozsonyban a legvadabb konszolidáció idején egy hatalmas betonfal, amely ma is ott húzódik a brünni út mentén, a vasúti pályaudvar fölött. A legsiralmasabb időkben sok embernek nyújtott némi vigaszt és (igaz, olcsó) elégtételt a mindenható politikai vezéreknek küldött üzenetek böngészése a robogó autóbuszból. Valahányszor lepingálták, lemosták, a közép-európai tacepaó másnapra újabb szellemességgel várta a kókadt, reményvesztett tömeget. Aztán a rendszer bukása után el is feledtük, a mázolok abbahagyták a mázolást. Talán tisztes családapák lettek, talán elmentek politikusnak. Talán éppen nekik pingálnak sörtebajuszt mostanában. Van ebben a kontinuitásban valami megnyugtató. Hogy amíg van politika, létezik politikai karikatúra és véleményalkotás. Még utcai szinten is. Kövesdi Károly H N U T I F. 2 A DEMOKRATICKE SLOVENSKO PLAKÁTPLURALIZMUS 1994 október 16 1/BSÉmBp
