Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-16 / 42. szám
l/asárnap 1994. október 16. PUBLICISZTIKA o Csalafinta Polgármesterről, az Okos Szomszédról és a tizenkét disznóról Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, a fővároson túl, volt egy falunak nagy, városkának kicsiny község. Volt abban minden, amitől város a város. Csillogó kirakatok, napemyős utcai cukrászdák, frissen avatott emlékművek, gyönyörű virágok, zöld lombú ligetek, újságosbódék, sőt még játékautomaták is! Ezt a városiasítást nem a bársonyos forradalom varázspálcájának intése indította el. Régen, tán húsz esztendővel ezelőtt a község határait birtokló állami gazdaság gondolta ki. Bizony, akkor még volt neki miből! Épített hát munkásainak háromemeletes,,szolgálati” lakásokat, s a házak mellett nagyvonalúan még kerteknek is hagyott helyet. A szép, új lakások rövid ideig voltak szépek. A lépcsőházban hagyott tehéntrá- gyás gumicsizmák, a panelház tövébe tákolt ólak oda vonzották a környék összes legyét. Csinosodott, gyarapodott a falu, a tehetősebb, ügyesebb emberek emeletes családi házakba költöztek. Virágos erkélyek, üde pázsit, díszcserjék gyönyörködtették a fürödni, kirándulni idejáró turistákat. Az állami lakások körül nem változott semmi. Se virág, se fű nem nőtt előttük. Az asszonyok pedig ott ültek naphosszat a padokon, betongerendákon, s karba tett kézzel bámulták a jövő-menő embereket. Csak etetés idején mozdultak meg, hogy a kacsákat, malacokat jóllakassák.- Mondja, polgármester úr, nem kellene szólni ezeknek a béreseknek, hogy a főutcán mégsem tarthatnak hízókat, három méterre a főúttól? - kérdezte úgy két évvel ezelőtt az egyik Mérges Szomszéd. Az, akinek a kertje, üdülője éppen a disznóólak mellett van. - Egyszerűen tűrhetetlen a bűz, sok a patkány, a légy, hát ez niégsem járja, hiszen a település már csaknem város!- Falu ez, kérem, nem tilthatjuk meg az állattartást - tárta szét karját a polgármester. - Ha valami baja van a szomszédjaival, rendezze velük, különben is csak hétvégeken jön a kertbe, addig kibírhatja a sertésszagot! A többfszomszéd is mérges volt, persze, de ők nem mertek szólni senkinek, mert ismerték az Okos Szomszédot, akinek a tizenkét disznaja nem is tizenkettő volt, hanem csak kilenc. Ugyanis hármat másoknak nevelt: egyet az állami gazdaság telepvezetőjének, akitől a takarmányt „vételezte”, a másikat a falu tisztaságáért felelős bizottság elnökének, a harmadikat a polgármesternek.... És így ment ez éveken keresztül, amíg a Mérges Szomszéd gondolt egyet, s levelet írt az illetékes higiéniai állomásnak. A higiéniai állomás továbbította a panaszt az illetékes környezetvédelmi hivatalnak. A környezetvédelmi hivatal levelet küldött a polgármesternek, mely szerint a helyszínen szemlélik meg, mi is a helyzet. A Csalafinta Polgármester gondolt egyet, s meghívta a községházára az Okos Szomszédot és a Mérges Szomszédot, hogy a környezetvédelmi hivatal emberével tisztázzák, mi bajuk van egymással.- Büdösek a disznók, szomszéd - mondta a Mérges.- Akárki megnézheti, naponta lezuhanyozom őket, tiszták azok, mint a patyolat - mondta az Okos. ‘E,g<y‘Viz, Már nem tudja, hová lett az a kő, amelyről a kevés családi legenda közül az egyik szól. Azt sem tudja, hogyan élnek együtt mások az ilyen legendákkal. Talán évtizedekig nem mondják el a családtagoknak, hogy aztán valamely nagy halotti toron ezzel emlékezzenek és emlékeztessenek a megboldogultra. Netán minden névnapi vagy születésnapi családi találkozás alkalmával unalomig mesélik. Igaz, olyankor már nem is a legenda meg a legenda hőse az érdekes, mert a mesélő kezd szinte észrevehetetlenül a család egy másik, természetes módon születő legendahősévé válni. A legendás történetek össze is keveredhetnek, az ükunokák már nem tudják megkülönböztetni, hogy a legenda melyik előd életének bölcsességét közvetíti feléjük. Volt hát valamikor egy kő. Amolyan kenyérhátú, kerekre pattintgatott. Ilyen kövek nem maguktól lesznek. Valaki kiválasztja őket a kőbánya fejtéséből, de az is lehet, hogy a ház építésekor az alapból maradt ki. Nagy volt a kő, széttörni meg nem volt kedve senkinek. A családi fészek sarkkövének szánták, s talán nagyobb volt a kelleténél, vagy éppen eszébe jutott a család becses ősének a majdani öregsége. Unokákat terelgető, csendesen szemlélődő öregség. Reggeli és esti pipázgatások, fáradtságot oldó üldögélések. Járó-kelő falubeliek megfigyelése, ha már nem visz a láb, s a szív is csak ilyen köveken történő pihenés közben talál megnyugvást. Ki tudja? A legenda hőse már nem mondhatja el, a tárgya meg elveszett, elkallódott. Igazából attól lett legendássá a kő, hogy nincs már meg. Nem létezik. Emlékezni is csak akkor emlékeznek rá, ha valamelyik dédunoka mesélni kezd az ükunokáknak.- De hangosak, horkolnak is - akadékoskodott a Mérges.- Maga is horkol - vágott vissza az Okos.- Gyerünk a helyszínre! - döntötte el a vitát a környezetvédő.- Igen, de vigyük a helyi tisztaságfelelőst is - akara- toskodott a Mérges.- Vigyük! - mondta vígan az Okos. Ő tudta, amit a Mérges nem tudott. Kimentek a helyszínre. A főutcán végig. A virágos erkélyek, pázsittal szegélyezett járdák, a hatalmas híják elbizonytalanították a környezetvédőt:- Lehetetlen, hogy ilyen gondozott, illatos, tiszta utcán... És odaértek. Szélcsendes idő volt. A betonból épített ólak valóban frissen mosottak voltak. A disznók is rózsaszínűén gömbölyödtek. A helyi tisztaságfelelős elégedetten vakargatta a röfik hátát. Különösen azét, amelyiknek egy fekete folt volt az orra körül. Ö tudta, miért. Csak a Mérges nem tudta. Azt sem, miért zárta le az „ügyet” olyan határozottan a helyi illetékes:- No látják, minden a legnagyobb rendben van, a trágyát külön tárolóban tartja a gazda, s az ól higiéniája ellen semmi kifogás nem emelhető.- De büdös van, nem érzik? - háborodott fel megint a Mérges Szomszéd.- Honnan tudja? Hiszen nem lakik itt! - torkolták le a helybeliek, s a környezetvédő sürgős teendőire hivatkozva kocsijába vágta magát és elviharzott. Telt-múlt az idő. A disznók helyett süldők sival- kodtak az ólban, azok is hízni kezdtek. Melléjük egy ketrecbe harminc kacsa is került. A Mérges Szomszéd csak nem nyugodott. Mert őt biztatta a többi, csak titokban mérges szomszéd is: tegyen már valamit, mert Furcsák ezek az emlékezések, mert olyankor kiderül, hogy a legenda hőse és a tárgya, de még a helye is ugyanaz minden történetben, de a történetek, a valóság és a képzelet keveredéséből született családi legenda látása és láttatása igencsak különbözik egymástól. A legenda hősének unokája olykor helyreigazítja a dédunokát, akiről nem tudni, honnan és hogyan kerültek emlékei közé olyan dolgok, amelyeket nem élhetett át. Egyszerűen azért, mert nem is élt akkor. Nem kell az effajta legenda körül misztikumot, fekete mágiát, de még csak rejtélyes átöröklődést vagy reinkarnációt sem keresni. Az efféle dolgokban arrafelé nem nagyon hisznek az emberek. Babonaságaik is legfeljebb addig terjednek, hogy a források környékén valamilyen fehér lovat vélnek látni, amint iszik a csobogó vízből. Ezzel szemben nem hisznek már a boszorkányokban, a ráolvasásban, a sámánokban, de olykor már a mai orvosoknak sem. A kő legendáját családi körben őrzik. Lebontották a házat is, amelynek alapjából kimaradt ez a sarokkő. Legendájához tartozik, hogy az unoka elbizonytalanodik, amikor a dédunoka erősködve állítja: nem is egy kő, hanem kettő volt a ház előtt. Érvelését racionális dolgokkal is alátámasztja. Történt ugyanis néhány régi őszön, amikor még gazdag volt a kukoricatermés, s a kamyi csöveket családi kalákában otthon fosztották meg a csuhétól, a ház elé hatalmas szekerek álltak. Megfigyelte, hogy az egyik kő pontomár aludni sem bírnak a bűztől. A községházán, s a képviselők között is akadt aztán, aki végre meghallgatta a Mérgest, s el-elsétált a városias panelház, meg a mellé telepített falusi ólak mellett.- Polgármester úr, ez így valóban nem mehet tovább, tennünk kell valamit! - emeltek szót az elöljárósági ülésen.- Hát nézzenek utána, mit lehet tenni! - hangzott a parancs, vagyis a beleegyezés szelíd hangon. Mert a polgármester csalafintán úgy gondolta, legyen mindenkinek igaza, nem kell senkivel ujjat húzni, hiszen minden egyes választópolgár szavazata számít. Perre menni egyikkel a másik miatt? Ki győzné? Hány hivatalnok? Hová lenne a népszerűség, a tekintély... és az egyéb előnyök?- Megvan, megtaláltuk! - lelkendeztek a tisztségviselők. - Itt van a Polgári Törvénykönyv 47/92. sz. rendelkezése, amely a 127. sz. § 1. cikkelye értelmében lehetővé teszi, hogy elrendeljük, milyen körülmények között tarthat valaki háziállatokat, lovat, marhát, sertést, birkákat, kecskéket, szamarakat, házinyulat, nut- riát, csincsillát, szárnyas jószágot, galambokat, méhe- ket, macskákat és kutyákat, sőt - egzotikus állatokat, madarakat, csúszómászókat is! És megszületett az az általános rendelet, amely kimondja, hogy - mivel községről, nem városról van szó - minden felnőtt lakosnak joga van 2-2 lovat, illetve szarvasmarhát tartania, 3-3 sertést vagy kecskét, illetve 20-20 szárnyast nevelnie. Ha e háziállatok száma magasabb lenne, akkor ahhoz az illetékes higiéniai állomás, az állatorvos és a szomszédok jóváhagyására van szükség. A háziállatok számára létesítendő ólak és épületek, vagyis a meglevő építmények e célra történő felhaszsan azért állt a tornác kiskapuja mellett, hogy arrébb vesse a szekér kerekét. Biztosra veszi: az a legendás nagy kő sem szolgált eredetileg másra, mint kerékvetésre, csak éppen a falu főútján egymásnak kitérő szekerek, traktorok, teherautók arrébb tessékelésére. Valamifajta terebélyes kerékvetőkőként szolgáltak, védve a tornác lépcsőjét és kapuját, meg az út menti fakerítés kiszögelését a lassú, de biztos csonkolásoktól. Eső áztatta, szél koptatta, fagy vájta a mészkövet. Ettől lett szép kerek, amolyan kenyérformájú. Mikor lett aztán mégis kinevezve pihenőkővé? Erre már a legenda sem tér ki. Józan paraszti ésszel gondolkodva, csak a házépítés idejéből származhat a történet. Annak előtte minek görgették volna az út szélére a káposztáshordónyi követ. Úgy tartja a legenda, hogy a kibányászott veresesbama mészkővel együtt őszült meg a legenda hőse. Nyolcvan évük viharaiban kopott kenyérhátúra a kő, s görnyedt hozzá az öregember. Reggeli és esti pipázgatásai közben, mint moziban a pergő képek, vonult végig a falu főutcáján a történelem. Háborúk, felvirágozott lovak, ágyúk és katonák. Ezen az úton tértek vissza a csontsovány hadifoglyok. Jöttek-mentek szere- nádozó legények és alázatosságukkal a nagy telek hava fölött lépkedő öreg cigányprímások. Szeme láttára vertek véresre tüntető munkásokat, vittek bilincsbe verve antifasisztákat. És vonultak, oda és vissza nagyurak, gyárosok, jegyzők. Masíroztak előtte Masaryk cseh zsandátjai. (Fotó: Könözsi) Legenda a kőről nálásához építkezési engedélyre van szükség a vonatkozó építkezési törvény 50/76. sz. paragrafusa szerint. Az állattartó köteles a haszonállatokat az útvonaltól legalább 15 méternyi távolságban, az ivóvízforrástól (kúttól) 25 méterre, s a szomszédok lakóházaitól szintén 25 méter távolságban elhelyezni. Ha ezt a távolságot nem tudná betartani, akkor a szomszédok külön beleegyezésével másképpen is elhelyezheti azokat... Sok-sok pontban kitér még a rendelet a kötelező tisztaság feltételeinek megtartására, a közterek és középületek, egészségügyi létesítmények, iskolák, boltok, éttermek, ivóvízkészletek védelmére. (Ezek közelében tilos a haszonállatok tartása.) A település többi utcájában, a lakóházak impozáns sorai és a panellakások melletti udvarokban, kertekben azonban a legfontosabb, s legáltalánosabb rendelkezés, hogy a szomszédok beleegyezésén múlik, ki mennyi hízót, tehenet, kecskét, vagy méhet tart... A Csalafinta Polgármester dörzsöli a kezét: ha akarnak, pereskedjenek egymással a szomszédok. Mi kiadtuk a rendeletet, elküldtük minden egyes lakosunknak. Akinek nem tetszik, tegyen panaszt a higiéniai állomáson vagy a környezetvédelmi hivatalban! A Mérges Szomszéd gondolt egyet: hétvégi házát átalakíttatja lakóházzá. És akkor az Okos Szomszéd kénytelen lesz az új házfaltól most egy méter távolságban felépített óljait felszámolni. Hogy a község elöljáróit miért nem zavarja, hogy ezek az ólak a főúttól is csupán 3 méter távolságra vannak!... Egykét „illetékes” inkább itt nevelteti az egyre drágább malacpecsenyéjét, nem a saját háza tövében, hát ők már csak nem teszik szóvá Okos Szomszédnak, aki olyan szíves hozzájuk. Mérges Szomszéd háza maholnap elkészül. Okos Szomszéd most még csak a kertjébe dobál át ezt-azt. Döglött macskát, csirketollat. A patkányok átjárnak maguk is. És Okos Szomszédék most már nem köszönnek. Átszólnak, üzengetnek a kőműveseken keresztül. Hogy majd megmutatják. Mérges Szomszéd gondolt egyet: elfutott biztosítást kötni a kertjére, házára. Mert ki tudja, mennyire válik mérgessé az Okos Szomszéd. De hát mennyire lehet okos a Mérges Szomszéd ilyen helyzetben, ilyen helyi rendeletek mellett - éppen a választások előtt? Erre a választ majd csak azután adhatjuk meg. ha megválasztják (már miért ne választanák meg, ha mindenkinek csak jót akar?!) újra a polgármestert. Vagy ha netán mégsem választják meg? Az attól is függ, mennyire okos a többi mérges szomszéd, mennyire éhes vagy mennyire tisztességes az a soksok illetékes, akiknek ilyen és más ügyekben dönteniük kell. Ezért nem mondhatjuk, hogy itt a vége, fuss el véle. Esetleg azt, hogy ha nem lesz vége, fuss el véle újra a higiénikusokhoz, a környezetvédőkhöz. Ha netán a szomszéd felgyújtja bosszúból a házad? Majd fizet a biztosító, mert annyi felelősséget e mesés település vezetői mégsem vállalnak, hogy ne adj Isten - ők ráfizessenek! H. Mészáros Erzsébet Vonszolták lábukat az úton főijeiket sirató doni özvegyek. Vittek keresztelőre ártatlan kisdedeket, s hoztak a fekete orosz autók másnyelvű komiszárokat. Velük pisztolyos jegyzők jöttek, s jegyezték kartotékokba a magyar neveket. De hamarosan vonultak a zászlós, ze- neszós vidám menetek, s hazudtak szebb jövőt a kövön üldögélő öregembernek. Aki akkor már csak azt várta, hogy születik-e fiúunokája. Fenn marad-e a család, a név? Lesz-e ki legendát őriz, mesél esték embermelegében? A saját elmúlásának holnapját szerette volna látni. És valaki jött. Gyerekkocsiban tolta elé az elmúlás bizonyosságát. Felkelt a kőről. Odaballagott a fiatalasszonyhoz. Kemény kezeivel megfogta az első fiúdédunoka csillagokat rugdaló lábacskáját. Talán mosolygott is, miközben mormogta az áldást, melybe imádságot szőtt; tán verset is mondott Petőfitől, kacskaringós kedvűt. Nyár volt, vagy viháncoló tavasz? Tél nem lehetett, mert akkor hideg a kő, s az ősz meg nem ígér öregembernek ily örömöket. Történt, ami történt. Azóta meghalt az öregember, s legenda született a kőről. Fiúdédunokájának fiai születtek, kik őrzik a legendát. Elvitatkozgatva az unokával, akinek nagyapaságában megszülettek a holnapi legendák. Talán egy kivágott kocsányos tölgyről, a hegyi vasútról, a lebontott gyárról, vizekről, utakról. Csak azt a nyárelőn elmondott imádságot nem tudja senki a dédunokán kívül. Abban az erő a kövektől. Abban az áldás Istentől. Abban a tudás tegnapi emberek legendáiról.
