Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-16 / 42. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Olvasta már? Böngészett már? | Netán nyert is már? 5 V®* Játsszoi és nyerjen velünk PIAC írásunk a magazin 4-5. oldalán Jöjjön falura! Riportunk a 8-9. oldalon 42 1994. október 16. XXVII. évfolyam Ára 9 korona FRONTVONALAK — idén tavasszal, amikor március derekán még csak takaréklángon izzott az ellentét Michal Kovác és Vladimír Meciar között, akkor a köztársasági elnök hivatala előtti téren tapasztalható söpredékerőszak láttán, egy nyugdíjas újságírókollégám így sóhajtott fel: ez a tömeg megnyerte Meöiarnak a legközelebbi választásokat. És mint tudjuk, így lön. Az Államalapító Vezér márciusi bukása a szlovákság jelentős hányadában összerántotta a nemzeti veszélyérzetet, s harmincöt százalékuk újra őrá voksolt. Bármily furának tűnik, mégis leírom: a szeptember-október mezsgyéjén tartott parlamenti választást a köztársasági elnök őszintesége, tárgyilagos problémafeltárása döntötte el. Mármint Meőiar javára, akinek elvakult hívei csakis a nemzeti trikolórt látják, a lényeget nem. Meg azt, hogy Meéiar Oscar-díjas színészeket hazudtoló bravúrral játszotta el a sértődöttet, amikor kiderült, hogy valami irodakukac hibájából épp ő nincs rajta a választókjegyzékén. S bár a dolog rendeződött, ő mégis fennen fölháborodott, bosszúért kiáltott; ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy másnap reggel környékem üzleteiben az asszonyok - a kampánycsendre rá se rántva - teljes egyetértésben „tudják”: ez bizony nem emberi mulasztás volt, hanem tudatos provokáció, az okvetetlenkedő hígszlovákok szándékosan akartak borsot törni Meéiar orra alá! „Tudták”, mert így akarták tudni. Hogy vizsgálat? A helyzet tisztázása? Ugyan, kérem. Az üzletből hazafelé menet azok is a 16-os listát dobták az urnába, akik nem azt akarták. Merthogy ez ilyen ország. Itt az elvakult nemzettudat, a pillanatnyi gerjedelem az, ami az elhatározásokat, a tetteket irányítja. És ez legalább annyira igaz, mint az is, hogy egy-két hónap múlva már nem arról folyik majd a szó a boltokban és a piacokon, hogy a szavazóhelyiségben minő sérelem érte Meéiart. Az asszonyok, akik a minap még a könnyüket törölgették e lépten-nyomon „bántott” emberért, esetleg egészen más jelzőkkel illetik majd őt, például, a tojás karácsonykor esedékes ára láttán. Mármint - ha ő lesz a miniszterelnök. E cikk azért íródik, mert szerzője azt szeretné, ha nem Meéiar-lenne az. Ebben viszont csak egyvalaki akadályozhatja meg: ő maga. Ő maga pedig konok ember. És bujkálós: csak 72 órával a választási győzelme után jelent meg először a képernyőn, akkor is pusztán egyetlen percre! Ábránd lenne hát azt hinnem, hogy amiről nem tudják meggyőzni őt a mozgalmában is meglévő pragmatikusabb szakemberek, élesebb eszű technokraták, arról meggyőzi egy egyszerű, gyalogos publicista, ráadásul ha magyar az illető; mégis leírom. Leírom, mert félek. Félek, mert Meéiar most már nem támadja a köztársasági elnököt, hanem nyíltan ujjat húzott vele. Épp azon a napon, amikor Meéiar egy percre megjelent a képernyőn, két uszító szárnysegédje arrogánsán felállt az elnöki kerékasztaltól; faképnél hagyva a kormány- alakítás esélyeiről tanácskozó államfőt és egy tucat pártelnököt. aki még dédelgetett némi illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom elnöke, illetve a hözödöszö ^ szűk körű vezetősége elkötelezett híve a nyugati demokráciának, az bizony felteheti magának a kérdést: nincs-e itt az ideje, hogy leszámoljon eme tévhitével?! S egyúttal elkezdődhet a közmorfondírozás azon, vajon érett-e ez az ország a működőképes demokráciára, hiszen amit a lakosság józanabbik felével tapasztalni tudok, az nem egyéb, mint a nacionalista DSZM harca az egyeduralomért; illetve VLADOVEZÉR párviadala az elnöki posztért. A szlovákiai közéletben ennek köszönhetően születnek szinte programszerűen a botrányok, az agresszíven pöffeszkedő HZDS köreiből kipattintott skandalumok... E törekvések célja nem egyéb, mint a mondvacsinált jogállamiság, ahol pártszempontokra parcellázható a demokrácia, és egyeduralmi ambíciókhoz igazítandó a szabadság. Köretként kapható mindehhez a nemzeti hőzöngés révén népszerű politikusgárda, az államalkotó nemzet érdekeire hivatkozó felsőbbrendűség, a hazudozással, nemzetárulással, népgyűlölettel vádolható sajtó. Nem jár érte Nobel-díj, hogy sejteni véljem: mindez ama forgatókönyv alapján történik, ahogy azt a HZDS és annak legelső embere akarná; higgyük csak azt, hogy ennek a (földrajzi fekvését tekintve közép-európai) országnak csakis egy bölcs, mindent tudó és mindent nemzeti alapon megfontoló, jóságosán gondoskodó egypárti, ezen belül pedig egyszemélyes hatalom kell, amely nem engedi, hogy a sajtó sza- badszájúságából, a demokráciásdit játszó és az alkotmányosságot emlegető pártok fölösleges piszkálódásából adódó kalamajkák uralják az országot. Vezér kell ide, aki mindig, mindenütt és mindenki helyett tudja: mi a teendő! És akkor minek ide a vélemények összevisszasága, a parlament tekintélye, az anyamozgalmától elforduló és a nemzetét is elárulni kész köztársasági elnök higgadt, döntő szava - ha a szavakban és a tettekben felmutatható európai kulturáltság helyett megteszi a szánalmas pártpolitikai rövidlátással elegy balkáni harcmodor. Elvégre a húsosfazék mégsem akkora, hogy mindenki hozzáférjen! És államfői poszt is csak egy van. A teringettét! Sorakozó, hazafiak! Irány: a vár! , 6 3 Miklósi Péter illusztráció: M. Sutyák Clara