Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-09 / 41. szám
M inden ember börtönben ül. Csak a rácsok különfélék. Vannak, akik a cselekedetek rácsai mögött ülnek, s vannak, akiket a képzelődésen innen zárt cellába az élet. Az én börtönöm a legkülönösebb. Hol ilyennek, hol olyannak gondolom a rácsait. A vizsgálóbíró azt állítja, megfojtottam a feleségemet. Ez teljesen lehetetlen. Hiszen minden egészen máshogy történt, túl a cselekedet rácsain. Itt a cellában különös kék fények égnek. Szilvára emlékeztetnek, amely legurul a háztetőről. Gurul, gurul, úgy látszik a földre esik, mint a többi szilva. Én nem akarom, hogy így legyen. A szilva valóban megáll a levegőben, nőni kezd, hatalmas, szilvakék csillárrá változik, pontosan olyan színűvé, mint gazdag, szőke nők éjjeli pongyolája. Nelli se nem gazdag, se nem szőke, én azonban mindennap azt hajtogatom, miért ne történhetnék csoda. Nelli egyszer megtalálja a kincset és övé lesz az a kékszínű csillár, amely nekem világít. Nem szabad, hogy Nelli szilva legyen és leguruljon a háztetőről. Az utca hol poros, hol sáros. Bepiszkolódnak a szilvák. Nelli megtalálja a kincset, biztosan megtalálja. A Foxi-Maxi kalandjaiban, a színházban, a képes újságokban, a regényekben is megtalálják. A vizsgálóbíró hazudik, Nelli él, reggeltől estig pongyolájának fényével simogat. Ma délután egy vadalmamosolyú fickót hoztak a cellámba. Neki könnyű, ő tudja, miért van itt. Mindjárt azzal kezdte, tudja miszter, nem sikerült a szajré. Hát maga? Nekem se sikerült. Mit mondjak neki? Ha megmondanám az igazat, helyesebben azt, amivel vádolnak, megijedne tőlem. így azonban kényelmesen végigterpeszkedik a fa- priccsen, fecseg, be nem áll a szája. Persze Nel- liről nincs mit mondanom, és amit elmondanék, azt úgyse értené meg. Az élet valódi tényeinek nincsenek szavai, inkább színei. Nelli világoskék, szőke, néha rózsaszín, Nelli szilva, amely nem gurul le a háztetőről. Nelli a feleségem. Ha nem lenne már az, ha... Akkor ezt a fickót se zárták volna ide. Gyilkosoknak nem szoktak társalkodópartnerekről gondoskodni. Bár lehet, ez csak a regényekben van így, a valóságban rögtön megjelennek a vadalmamosolyú, szajrézó fickók, hogy kilopják az ember zsebéből a bizonytalanságérzetet. Miszter, maga sohase szokott félni? Félni? Az ördögbe is! Van egy párna, alatta cincogó fehér egér. Minden szilvakék fényben ég, az egész szoba tele van szőkeséggel, világossággal, s az az undorító puhaság ott cincog, hihetetlenül gyönge hangon, de azért mégis hallani. Nem szabad a párna alá nyúlni. Szilvalé fröccsen a kézre, fehér egérszőr csillog az ujjak hegyén. Hiába vág fel, a legbátrabbak is berezelnek! Volt egy csuda keményfaragású hapsi, azt híresz- telte magáról, hogy ő senkitől se fél. S ha éjjel rádtör valaki? Akkor se. Az éjjeliszekrényemen van a browningom. Lepuffantom a betolakodót. Addig hősködött, míg egyik barátjával, akivel sülve-főve együtt voltak, arra fogadtak, ha mégis megijedne, fizet száz dollárt. Éjszaka aztán, pontosan éjfélkor csontvázfejű, fehér lepedős kísértet lépett a szobájába. A pasi nem hitt a kísértetekben, elővette browningját. Állj, vagy lövök! A fe- hérlepedős nyugodtan közeledett. A pasi lőtt. A kísértet visszadobta a golyót és közelebb lépett. Még vagy kétszer megismétlődött a zrí. A pasi bekrepált. Szívszélhűdést kapott. Az történt ugyanis, hogy a barát, akivel fogadtak, vaktöltényekre cserélte ki revolverében a golyókat, beöltözött szellemnek és a valódi töltényeket magával hozta. Na, mit szól hozzá? A párna alatt fehér egerek cincognak. Foxi- Maxi kalandjaiban a farkas szájában hozza a nyulat. Jön a medve, ráparancsol a farkasra, a farkas széttátja száját, a tapsifüles vidáman továbbszalad. Csakhogy hiába jön a medve, az összekulcsolódó ujjakat nem lehet szétnyitni. Meg kell szűnni a cincogásnak, mert a cincogástól lezuhan a szilva. A cincogástól jód- és kloroformszag árad. A nőgyógyászati klinikán vödrök és köpőcsészék csörömpölnek, viaszarcú nők fekszenek a gurulós ágyakon. A doktornak is kellene adni valamit, de nincs pénz. Nelli nem találta meg a kincset. Pedig olyan hihetetlenül kicsi és törékeny. Lötyög rajta a csíkos kórházi uniformis. Nellit saját boldogságának börtönébe zárták. Miféle boldogság ez? Véres vatták és gézek birodalma. Hová lett a szilvakék színű csillár? Fájt? Nem szól, nem panaszkodik, csak rémült gazellaszemekkel néz, mint akire rátapostak.-y s reggelt- miszter. Fogadjunk, hogy ma- I ga nem is figyel a dumára. Mit sac- %J V/ col, hapsikám, hány kilót kapok? Hány kilót? Ezt nem is olyan nehéz kiszámítani. A büntetőtörvény idevonatkozó paragrafusa elég világosan és taxatíven rendelkezik. A boldogságot sokkal nehezebb kiszámítani és azt is, hány végzett jogász tud elhelyezkedést találni. Ha akkor annak az ügyvédnek a lányát veszi el, minden másképpen történik, de nem lehetett, mert a háztetőről törékenyen, vidáman, kéken gurulni kezdett a szilva, csak kezét kellett kinyújtani, hogy csillárrá változzon. Később mégis gazellaszemekkel nézett a kórházi folyosón, úgy nézett rá, mint aki leesett a háztetőről. Na? Nem tudom. Jópofa maga, persze hogy nem tudja. Nem azért kérdeztem, de valamiről csak kell dumálni, hiszen magával megkukul az ember! Napestig a poloskafoltos falat bámulja, mit bámul rajta? Ez nem székesegyház, ahol ájta- tos pofát kell vágni. Ilyen szótalan vagánnyal még világéletemben nem találkoztam. Pedig van ebben a cellában valami templom. A vadalmamosolyú sötét barátcsuhát ölt, s felmászik a szószékre: Ebben az életben minden tökéletlenséghez tapad holmi tökéletesség, és semmi okoskodás nincsen bizonyos homály nélkül. Nelli szeretett azokban a hideg padokban ülni, és minél gyakrabban járt oda, annál testetlenebbé vált a gyümölcsízű első látomás. Pedig a barát- kámzsás fickó tovább prédikált: Betegség folytán kevesen javulnak meg, valamint, akik sokat zarándokolnak, ritkán lesznek szentek. Az élet tele van hangyákkal, szürke, pici hangyákkal, a templom körül nyüzsögnek, mindenhová bemásznak, nem szólnak hangosan, csak apró szájukat tátogatják: Lakbért kell fizetni! Ebédelni kell! Foltos az abrosz! Rongyos az abrosz! Szétmállott a lepedő! A hangyák mindenüvé bemásznak. Némán tátogatnak. Miért nem ordítanak? Ha ordítanának, akkor Nelli is meghallaná. Nelli úgy tesz, mintha nem látná a hangyákat. De csak tetteti magát, hiszen a hangyák elől menekül a templomba. A hangyák azonban kivárják. Alighogy kilép a kapun, nyomába szegődnek, imakönyvébe másznak, fellapozzák a reménytelenség kísértő oldalát, aláhúzzák, felkiáltójelet tesznek utána: Valamint, akik sokat za- rádokolnak, ritkán lesznek szentek. Mindenütt hangyák. Mit lehet tenni ellenük? A cellatárs szerint be kell tömi a bankba. N ézze miszter, ha az embernek nincs dohánya, valahogy segítenie kell magán. Zsákokat cipelni a kikötőben még nehezebb, nem igaz? De igaz. Ő megpróbálta. Mielőtt Nelli arra a köpőcsészés, vödrös folyosóra került, a véres vatták és gézek közé, ő cipelte a zsákokat, de nemcsak a zsákok voltak nehezek, a zsákhordó társak is. Nem bírta elviselni gyűlölködő pillantásukat. Mit akar közöttük ez a ficsúr? Úgy néztek rá, mintha csak azért vállalkozott volna munkára, hogy elvegye tőlük a kenyeret. Ő akarta cipelni azokat a zsákokat, hogy ne guruljon le a szilva a háztetőről, mert lehetetlen, hogy olyan csekélységen múljon a boldogság, van dohány, nincs dohány. Ha az ember mosolyogni képes, elszaladnak a hangyák. De Nelli nem mosolyog. Rémülten néz, mint a gazellák. Hiába törné be a bank kirakatát, ha eltorzul a mosoly, akkor a tükröt kell összetörni, a saját arcát kell összetörni, akkor... Miszter, maga álmában mindig verekszik? Már második éjszaka tör, zúz és főleg a tükörrel van baja. Pedig nem jó az üvegbe bokszolni, elvágja az ember kezét. Az üveg igen. De a cincogó egér puha. Nem védekezik. Szétlapul, szétmállik, csakúgy, mint a lepedő, az abrosz, a széttaposott hangyák, s mint a poloskák. Émelyítő, keserű szagú vérfoltok a falon. Nelli csíkos kórházi köpenyén is ilyen a vérfolt, émelyítő és keserű szagú. Talán ez volt az első poloska, amely a ragyogó színű szilvára mászott. A cella padlóján időnként fehér csík szalad végig. Valószínűleg olyankor, amikqj- a fegyőr félrefordítja a kémlelőablakot. Teste van ennek a fénynek, mégse lehet megfogni, olyan, mint a domboldalt bevonalkázó napsugár. Nellivel fekszenek a fűben. Ingerkedve kapkodnak a fehér sávok után. Most éppen Nelli orra hegyén táncol a világosság. Fitos orra van, mint a karakterbabáknak. A fényt azonban nem lehet utolérni. Hiába nézegetik, üres a tenyerük. Valahová elszökött a fény. A szomszéd küszöbe alá bújt. Ott lapul sárgán és utálatosan. A szomszéd veri a feleségét, nagyot puffannak az ütések, ilyenkor a fény is megrezdül. Lúgkőszaga van. A cella padlójából is lúgkőszag árad. Ha Nelli szemébe költözik, akkor mandulaízű. De nemcsak mandulaízű. Nelli szemében is verekszik a szomszéd. Ott nyüszít a beesett mellű szomszédasszony félelme. Milyen érdekes volna Nellit megütni egyszer. Lúgkőszagú szárítókötéllel végigverni rajta. Kiverni belőle a gyalázatos, oktalan félelmet. A küszöb alól előhúzni azt a lompos, megsárgult fényt, vesszőt fonni belőle, hátha kifehéredik. A vizsgálóbíró cigarettával kínál. Egészen olyan arcot vág, mintha a barátom lenne. Ugye, maga irtózik a durvaságtól? Talán fél is tőle? Igen. Rettenetes, amikor a szomszéd rekedtes hangon ordít, mintha Nellibe is belerúgna. Nem védenek a falak. Ordítanak a rendőrök, a villamoskalauzok, az utasok és a járókelők. Az egész élet ordít és az a puha fehérség még mindig cincog a párna alatt. Úgy látszik, még egyre hallja az ordítást. Ne hallja! Be kell tömni az ártatlanok fülét! Csak gyújtson rá nyugodtan! Köszönöm. Ha megengedi, elmondok egy történetet. Milyen udvarias. Ha megengedi?! Aki rácsok mögött ül, attól úgysem függ semmi. De hiszen mindenki rácsok mögött ül. Csak az történik meg, ami úgyis megtörténne. Nincs megengedhetetlen, csak megtörténhetetlen van. Kezdő sofőr koromban rosszul vettem a kanyart, fék helyett a gázra léptem. Betonfal suhant el a szemem előtt, még görcsösebben tapostam a gázra, s valahogy visszarepültünk az útra. Máig sem értem, hogyan úsztuk meg. Hárman ültek velem a kocsiban, a szörnyű eset után hahotázni kezdtünk. Mintha jól sikerült cirkuszi mutatványon derülnénk, pedig tele voltunk nyüszítő félelemmel. Érti, ugye? Igen. Néha az ember pontosan a fordítottját teszi annak, amit akar. Annyira féltünk, hogy már nem lehetett ordítani, csak nevetni lehetett. Maga elmondta nekem, hogy kiáll- hatatlan szomszédai voltak. Reggeltől estig verekedtek. Gyakran befogta a fülét, hogy ne hallja. Mégis hallotta, s aztán nem bírta tovább, nem tudott ennyi durvaság ellen védekezni, baltát ragadott, betörte a szomszéd ajtaját, a baltával széthasította a szomszéd fejét. Igaz? Igen. Csakhogy ebből egy szó sem igaz. A szomszéd él és egészséges. Maga egy ujjal se nyúlt hozzá, hanem akkor... Nem! De igen. Rászorította a párnát a felesége szájára és... Nem! Nem. Nem. Nem. Azok a fények nem a szomszéd küszöbe alatt lapulnak. Azok a fények a domboldalon táncolnak. Nelli virágot szed. Sárga margarétákat. A margaréták szirma fehér, mint Nelli menyasszonyi ruhája. Kár, hogy Nel- linek nem volt menyasszonyi ruhája. Akkor azt hitték, mindegy, de most utólag... Azok a margaréták olyan fehérek és bármikor történhet valami. A vizsgálóbíró rosszul forgatja a kormányt, nekirepül a betonkerítésnek. Persze az is lehet, ha most megfordul a zárban a kulcs, nem engem hívnak kihallgatásra, hanem a vadalmamosolyú fickót. Akkor legalább egy-két órás békesség következne. Vagy nem nyitják ki a cellát. A kémlelőnyílás lemezét sem fordítják el. De hát akkor az a fény, amely a padlón táncol?... Tulajdonképpen nincs is fény, csak tegnapi fény emléke vibrál. Vagy az se. Az ember azt hiszi, létezik. De ezt csupán a rácsok hitetik el vele. Ha kilépne közülük, nem lenne. Közben azért vigyázni kell, mert mindenütt a valószínűtlenség csapdái leselkednek. A vadalmamosolyú fickó szikrázó üvegcsillámot forgat az ujjai között. Ezt nézze meg miszter! Látja? Igen. Egy indián bölényre vadászik. Látszólag minden rendben van. De lelőheti-e az indián ilyen gyatra nyíllal azt a hatalmas állatot? Biztosan lelövi. Neki is sikerült egyszer légpuskával verebet lőni. Persze még egészen kisfiú korában. Azóta megnőtt. Miért nőtt meg? Azért, mert így akarta. Örült, hogy nő, izmosodik, hosszú nadrágot kap. Örült az első cigarettának, az első csóknak. Az első csóknak? Nem, annak nem örült. Nedvességet érez a tenyerében, ha rágondol. S különben is, minden olyan szédületesen gyorsan pergett egymás után. Már egyáltalán nem akart nőni. Rövidnadrágban floberttel bölényre akart vadászni, hogy ne hallja a szomszédban a csörömpöléseket. A szomszédtól persze nem kell félni, azt már régen szétaprította a baltával. A vizsgálóbíró szerint... Nem! Nincs szomszéd. Egyelőre még nincs. Csak flobert van és bölényvadászat. Mit gondol miszter, hányán ülnek itt, ezen a sitten? Hányán? Maga arra vár, hogy kiszámolom az ujjamon? Nem. De engem mindenesetre hagyjon ki a számításból, én nem ülök itt. Hanem mit csinál? Bölényre vadászom azzal az indiánnal. Na végre! Ez volt az első jó beköpése. De ha hozzák a kaját, azért azt átveszem maga helyett. Ma alighanem babfőzelék lesz. ebédidő a legutálatosabb. Olyan hangja van, mint a körömreszelésnek. A hátgerincen csikorognak a kulcsra járó ablakok. Világos van és úgy tűnik, mintha egészen biztosan élne az ember. Vacsoraidőben valamit tompít a kulcsok nyöszörgésén a homály, lehet, hogy a sötétségtől beolajozódnak a vasak. Viszont jobban hallani az egerek cincogását és puhábbak lesznek a párnák. Este arról a kis színes üvegről eltűnik az indián. A vizsgálóbíró félrefordítja a kormányt, kirepülök a kanyarból. Fogom a fejszét, agyonütöm a szomszédot. A vizsgálóbíró azonban mindig utánam kap. Hohó, maga itt marad. Nem, nekem át kell mennem a szomszédba. A szomszéd késeket hajigái, összetöri a tányérokat. Magának itt kell ülnie mellettem. A kanyar után is. Most jön még csak a temető. A koszorút elhozta? Miféle koszorút? Már megint elfelejtette, hogy Nellit temetik? Nellit? Ki az? Igen, ez jó. Csak reggelig kitartson a kérdés. Reggel lesz az esküvő. Elveszem a gazdag ügyvéd lányát. Paulinák kedves, kövér nyaka van. Olyan vastag, nem fér a párna alá, tokáján vastag aranylánc hintázik ide-oda. Ha valaki hozzá akarna nyúlni, megszólalnak a vészcsengők. Fülében briliánslámpák lógnak, azok adják a riasztó fényjeleket. Ha idejében megérkezik a pap és megszólal az orgona, már mondja is latinul a szöveget. Most csavarja kezünk köré a stólát. Csak a gyűrűk hiányoznak. Hol vannak a gyűrűk? Rettenetesen kell sietni. Ha ez sikerül, nem ismerem meg a szomszédot. Nelli sincs, csak a csapdákra és a rácsokra kell vigyázni. Reggelre úgyis minden kiderül. Lehet, hogy sikerült az esküvő. A vizsgálóbíró nem tudta visszakapni a kormányt a kanyarban és már régen eltemették, ugyanabba a temetőbe, ahová engem akart elvinni. Lehet, hogy rácsok sincsenek. Ha nincsenek, semmi se történt. Az indián nem lőtte le a bölényt, s az az utálatos fehér egér se cincog többé, amelynek pontosan olyan nyaka van, mint az ügyvéd lányának, akit feleségül vettem. De hiszen nem vettem el! A pap későn érkezett, valami közbejött. Valami... De micsoda? Hiszen ha ez sincs így, a többi miért lenne úgy? A vizsgálóbíró hazudik, nekirepült a betonfalnak. Csend van. Csend. Nem ráspolyoznak a pléhtá- nyérok a hátcsigolyán. Mindenki börtönben ül. De ha az ember elindul, keresztül tud lépni a falakon. MONOSZLÓY DEZSŐ nmmciiMoé IRODALOM 1994. október 9. l/BSÉmBp Szkukálek Lajos raj za
