Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-09 / 41. szám
Lesz-e végre megbékélés? A nemzetiségi kérdés Csehszlovákiában a már nem létező ország megalakulása óta megoldatlan. Annak elenére, hogy az új államalakulat erre már az 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Lay- ban aláírt kisebbségvédelmi szerződésben kötelezettséget vállalt. Kisebbségvédelemre nem is lett volna szükség, ha a monarchia romjain létrejött ország valóban a cseh és a szlovák nemzet állama lett volna. Csakhogy a csehszlovák állam megalapítói igazságos függetlenségi követeléseiket meg- toldották a kevésbé igazságos területszerzéssel - a környező országok és nemzetek rovására. Masaryk hamarosan felismerte a nagyhatalmaknak a kis népek érdekei iránti érzéketlenségét. Nagyon hamar rájött, hogy az első világháború után feldúlt Európában Csehszlovákiának fontos (ütköző vagy éppenséggel feltörő) szerepet szántak, amiért az új ország, cserébe, a nagyok támogatását élvezi. Így nem is tűnhet furcsának, hogy csehszlovák és román tiltakozásra elutasították a magyar kormánynak az önrendelkezési jog népszavazás útján történő érvényesítésére tett javaslatát. Már itt durván felrúgták az emberi és nemzetiségi jogokat; bár a történelmi igazsághoz tartozik: ha az önrendelkezés jogát az Osztrák-Magyar Monarchiában a Magyarország területén élő népcsoportok esetében is érvényesítették volna, akkor nem szükségszerűen került volna sor az anyaország drasztikus megcsonkítására. A nagyhatalmak kis népekkel szembeni szemforgató politikájának mindennél többet mondó bizonyítéka, hogy azok, akik 1918-ban Csehszlovákia határainak kijelölésekor - elfogadták a cseh politikusoknak a nemzeti állam jelszavával álcázott érveit, azok két évtizeddel később fejbólintásukkal s aláírásukkal szentesítették a trianoni békeszerződés semmissé nyilvánítását... Tehették ezt azért is, mert a nemzeti államként deklarált Csehszlovák Köztársaság lakosságának harmadát (35 százalékát!) a szomszédos nemzetek testéből kiszakított, tehát törvényszerűen „széthúzó” erőt képviselő nemzeti kisebbségek képezték, amelyeket az anyanemzetüktől csupán mesterségesen húzott, a nagyhatalmak döntésével bármikor megváltoztatható határ választott el. A Csehszlovák Köztársaság jogi alapjainak lefektetéséről s ezen belül a nemzetiségek helyzetének rendezésére tett kísérletekről Gyönyör József tavaly megjelent Közel a jog asztalához című könyvében olvashatunk részletesen. A múltat idézve a szerző lényegében akaratlanul is a jelen problémáit állítja reflektorfénybe, mert tanulmányának olvasásakor keserűen megállapíthatjuk, hogy 1918 óta eltelt már ugyan hét és fél évtized, kisebbségünk helyzete mégis csaknem ugyanúgy rendezetlen, mint akkor volt. SZÁNDÉKOS MEGTÉVESZTÉS Gyönyör József könyvének címe arra utal, hogy Csehszlovákiában hol közelebb, hol távolabb engedtek bennünket a jog asztalához, ám egyenrangú résztvevőkként eddig soha nem foglalhattuk el ott a bennünket megillető helyet. De hát az újonnan alakult köztársaságban nem csupán a magyar, a német és az ukrán nemzetiség problémája maradt megoldatlan, hanem épp a cseh és a szlovák viszony rendezetlenségének következménye volt az évtizedek folyamán hol feltörő, hol hatalmilag visszafojtott szlovák szeparatizmus és az autonómiát, majd önállóságot szorgalmazó törekvés. Az első csehszlovák alkotmánytervezet vitájában mind a német, mind a magyar politikai pártok képviselői a kisebbségek védelméről megkötött nemzetközi egyezményre hivatkoztak. Igaz, csak a parlamenten kívül. A nem választott, hanem csak a cseh és szlovák pártok képviselőiből hevenyében létrehozott Nemzetgyűlésből ugyanis a lakosság több mint egyharmadát kitevő kisebbségeket eleve kirekesztették. A kisebbségvédelmi egyezmény kitételeit pedig, a közvélemény megtévesztésére, akkoriban is hasonlóképp szándékosan félremagyarázták, akárcsak az idén márciusban megbukott Meőiar-kormány, illetve az azt támogató erők is tették/teszik ezt az Európa Tanács kisebbségekkel kapcsolatos ajánlásaival kapcsolatban. Az 1921-ben megtartott népszámlálás adatai szerint a német nemzetiségűek a köztársaság lakosságának csaknem negyedét (23,64 %) alkották. Politikai képviselőik, bővült jogkörű önkormányzati területek létrehozásával, valamiféle szövetségi állam létrehozását javasolták. A cseh politikusokat ridegen visszautasították azzal az indoklással, hogy: „ettőíTnár csak egy lépés az elszakadásig!” Az új csehszlovák állam első alkotmányát 1920. február 29-én hagyták jóvá. Az alkotmány- tervezet vitájában akkor is sok szó esett a köz- igazgatási, önkormányzati területek kialakításáról. A hatalom akkor is olyan területi egységek kialakítására törekedett, amelyek az „uralkodó” nemzet többségét biztosították volna - a nemzetiségi etnikumok rovására. (Ugyebár, semmi új a Nap alatt, hiszen a megbukott Meciar-kormánynak a Szlovákia területi átszervezésére irányuló javaslata is ugyanezt a célt tükrözte; de ebben más mozgalmakban is vannak rokonlelkű támogatói.) Az első köztársaságban a jogegyenlőség elvét csorbító választási geomteria is lehetővé tette, hogy az egyes választókerületekben kevesebb, másokban csak több szavazattal lehetett mandátumhoz jutni. S nyilván nem véletlen, hogy mindenkor a kisebbségek rovására. Csehszlovákiában 1920-ban országosan ötvenezer lakosra számítottak egy képviselőt. E választási geometriának köszönhetően a tényleges helyzet a következő volt: míg a prágai választókerületben 38 669, a liptószentmiklósiban 41 450 lakosra jutott egy-egy képviselői mandátum, addig a nemze// közös állam fennállásának csekély tíz hónapja után külföldi döntőbírót kért ikertestvérei jogainak elismerésére. Azután, hogy a „családon belüli” megegyezés kilátástalannak bizonyult. Az első világháborúban győztes - és Európa térképét elsősorban a saját érdekükben átrajzoló - nagyhatalmak a továbbiakban nem sokat törődtek az anyanemzetüktől elszakított nemzeti kisebbségek sorsával. Saját tapasztalatainkra építve is mondhatjuk, hogy a kis népek és nemzetek, a ki- sebb-nagyobb nemzeti közösségek csak akkor bízhattak nemzetközi támogatásban, ha az a pártfoZSILKA LÁSZLÓ nemzeti kisebbség akkor válik bomlasztó erővé, ha jogainak nyílt vagy burkolt korlátozásai miatt az országot nem érzi otthonának. Ma már csak puszta feltételezés, de lehetséges, hogy amennyiben a nagyhatalmak erélyesebben szorgalmazták volna a kisebbségvédelemről szóló - és maguk alkotta - szerződés megtartását, Európa s benne Csehszlovákia történelme is másképp alakulhatott volna. Itt vetődik fel a kérdés: vajon a mai szlovák politikusok okulhatnak-e a történelemből? A mai szlovákiai magyar pártok képviselői - Sidor segélykiáltása után hét és fél évtizeddel - úgyszintén a nemzetközi szervezetekhez fordultak panaszukkal, miután javaslataik s követeléseik ittKITOL KELL FÉLTENI SZLOVÁKIÁT? CSEHSZLOVÁKIA NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTELE, 1930 csehek és szlovákok németek Komárom tiségileg vegyes vidék kassai választókerületében 57 238, az érsekújváriban pedig 57 234 lakosra jutott egy képviselő! A HALÁLOS ELLENSÉG A nemzetiségi jogok kijátszásának nagymesterei a cseh politikusok voltak. S nem csupán a németekkel és a magyarokkal szemben. Karol Sidor szlovák parlamenti képviselő a Nemzetgyűlés tárgyalásairól készült jegyzőkönyvek alapján írt, 1943-ban megjelent könyvének (Slovenská otázka na pőde prazského parlamentit) előszavában írja: „A szlovák autonomisták 1918-tól egészen 1938- ig, tehát teljes húsz éven át vívták nagy harcukat Szlovákia autonómiájáért a Csehszlovák Köztársaság keretében. ” Az autonómia igénye tehát már az első köztársaságban is vörös posztó volt az uralmon levők szemében, még cseh-szlovák viszonylatban is. Ez is bizonyítja, hogy a mindenkori hatalmon levők is tudták: a nemzetiségek elégedetlenek helyzetükkel. Féltek, hogy az autonómia netán lehetőséget adna e helyzetnek a hatalom számára nemkívánatos rendezésére. Tanúskodjon erről ár. Vavro Sro- bárnak, a prágai kormány szlovák ügyek intézésével megbízott miniszterének válasza egy 1919. szeptember 18-án elhangzott interpellációra: „Az autonómia (...) egyesek számára ködös jelszó, mások számára jól átgondolt program (...) Mint program, eszköz Szlovákia elszakítására a cseh országrészektől. Szlovákia autonómiája - mint államjogi politikai program - nem szlovák talajon nőtt ki, hanem határainkon kívül, idegenben: halálos ellenségeink, a magyarok ötlött ék ki. ” Lám, ilyen a „kiengesztelhetetlen” ellenség, aki a szlovákokat - állítólag - már 1919-ben önállóságuk kivívására ösztönözte! KÜLFÖLDI TÁMOGATÁSBAN BÍZVA? Maradjunk még egy pillanatra Karol Sidornál: „A csehek és szlovákok közös életének még tíz hónapját se tudhatjuk magunk mögött, s máris világos, hogy a Csehszlovák Köztársaság megalakításában és fenntartásában érdekelt külföld beavatkozása nélkül nem lehetséges megegyezés és békesség a csehek és szlovákok között. ” Nos az elsősorban a külföld megtévesztését szolgáló spekuláció torzszülötte: a valóságban soha nem létező „csehszlovák nemzet” keleti (szlovák) ága tehát a gók érdekeinek is megfelelt, vagy a nemzetiségek elégedetlensége az ő érdekeiket veszélyeztette. Szomorú tény, hogy a nemzeti és nemzetiségi ügyek rendezése érdekében külföldi támogatásban reménykedő Sidor segélykiáltását két évtizeddel később épp Hitler „hallgatta meg”, aki az igazságtalan trianoni békeszerződés felrúgásával (és a nyugati hatalmak hathatós segédletével) Szlovákiát valósággal hozzásegítette az önállósághoz, Horthynak pedig visszaadta az elszakított magyarlakta területeket. Természetesen csak azért, mert ez így felelt meg világhódító terveinek... Akik még ezek után is kételkednének a nagyhatalmak kisebbségekkel szembeni szemforgató politikájában, azok számára álljon tanulságul két adat: • 1943 őszén a magyar kormány már érdemben is foglalkozott a kiugrás lehetőségével. Hitler ez idő tájt német hadosztályok Magyarországon történő átvonulását tervezte Jugoszlávia ellen. S az a Hitler, aki 1938-ban a bécsi döntéssel érvénytelenítette a trianoni határokat, ezúttal vezérkarával kidolgoztatta az ún. Margarethe-ügyet. Lényege: amennyiben a magyarok bárminemű ellenállást tanúsítanának, akkor Magyarországot a német egységekkel együtt, román és szlovák hadosztályok szállták volna meg „a bécsi döntésekkel visszacsatolt országrészeknek előző státusba helyezésével”. Vagyis: a trianoni határok visszaállításával! • Ezzel szemben Lord Halifax. washingtoni angol követ már 1941-ben kilátásba helyezte: „A magyar semlegesség kinyilvánítása esetén Anglia előtérbe helyezné Erdély és más elcsatolt területek visszajuttatásának kérdését. ’’ Tehát: a trianoni határok semmissé nyilvánítását. Ki-ki a maga pillanatnyi érdekeinek megfelelően! A TÖRTÉNELEM ROSSZ TANÍTÓMESTER? Az első Csehszlovákia politikusai az ország egyharmadát kitevő kisebbségek kollektív jogainak elismerését (és a szlovák nemzet autonóm törekvéseit) a köztársaság egysége védelmének jelszavába burkolva, erélyesen visszautasították. Ennyi év távlatából, illetve napjaink eseményeinek tükrében látjuk csak tisztán, hogy mennyire a feje tetejére állított logika ez! A szlovákok és a nemzeti kisebbségek a köztársaság keretein belül keresték az őket megillető helyüket. Nemzet és hon süket fülekre találtak. Szlovákiát 1993 júniusában csak a kisebbségek problémáinak rendezését célzó feltételként meghatározott ajánlásokkal vették fel az Európa Tanácsba. A Meciar-kormány viszont, a felvételkor tett ígéretei és kötelezettségvállalása ellenére, fittyet hányt az Európa Tanács ajánlataira. Sőt! A szlovák nacionalisták mintha ezzel egyenesen büszkélkedtek volna, hogy íme, jól átejtettük a nyugati demokratákat... Srobár bá\ büszke lehetsz tanítványaidra! A mindössze kétévesre sikeredett, legutóbbi választási időszak parlamentjének utolsó ülésén a ház elnöke, a Meciar-párti Ivan Gasparovic a testület huszonnégy havi tevékenységét méltatva kijelentette: Szlovákia felvétele az Európa Tanácsba annak nemzetközi elismerése, hogy az új állam teljesítette a nyugati demokráciák elvárásait! Mintha Szlovákiában a kisebbségi lét „portáján” már minden a legnagyobb rendben lenne... A parlament elnöke - mozgalma nemzetiségi politikájával összhangban - nemrég kijelentette, hogy nekik (mármint a szlovákoknak) nem a magyarokkal, hanem azok politikai pártjaival vannak problémáik. Azokkal a pártokkal tehát, amelyek az itt élő magyarság érdekeit képviselik! Nos, erre csupán egyetlen válaszunk lehet: az itt élő magyaroknak se a szlovákokkal, hanem olyan szlovák pártok és mozgalmak képviselőivel vannak gondjaink, mint a Meéiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és Slota Szlovák Nemzeti Pártja. Meéiar a választási kampányt is kihasználta a magyarellenesség szítására. Választóit azzal riaszt- gatta, hogy a magyarok veszélyeztetik a szlovákok és Szlovákia érdekeit. íme: „a halálos ellenség!” Ezzel nemcsak félelmet próbál kelteni, hanem gyűlöletet is szít. Olyannyira, hogy kijelentéseit a köztársasági elnök is kénytelen volt visszautasítani. Meéiarnak azonban nem csupán a magyarok vannak a begyében, hanem mindazok a szlovákok is, akik nem értenek egyet politikai nézeteivel, vagy akár „csak” az ő módszereivel is. Ezért nem kell hát jóslatokba bocsátkozni, de feltehető, hogy a szlovákoknak előbb-utóbb nem a magyar, hanem inkább saját pártjaikkal gyűlnek meg a gondjaik... Mert a konfrontációra, a gyűlöletre épülő politika soha nem kecsegtet tartós sikerrel. Valóban rossz tanítómester lenne a történelem? Inkább a „diákok” azok, akik nem tanulták meg a leckét, ezért állnak bukásra. Pedig a politikusoknak ritkán adódik alkalmuk pótvizsgára! KISEBBSÉGPOLITIKA 1994. október 9. 1/BSämBp
