Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-09 / 41. szám
Vasárnap 1994. október 9. PUBLICISZTIKA Kö vek szorításában Keresetlen szavak a nyugtalan költő életéről és haláláról a hontalanság nehéz napjait: Megy a vonat! Tépett gyökérrel, A még életében megjelent Tükördarabkákat, hatodik verseskötetét 1983 augusztusának végén küldte el a címemre Dunaszerdahelyről a következő ajánlással: Pelsőci Dénes Györgynek őszinte szeretettel és a régi barátsággal küldöm Pozsonyba. Gyur- csó Pista. Ekkor már beteg volt, s néhány hónap múlva meghalt. A kötet első verse, a Krédó Így kezdődik: Kövek között útifű voltam: / magam sebét nem gyógyítottam... Hitvallásának e két sora tökéletesen rá illik. Kövek között, kövek szorításában élt, s bizony többször meg is taposták. A saját sebével, fájdalmával azonban kevéssé törődött: a közösségért élt, mások sebeit igyekezett gyógyítani jó szóval és a remény varázslataival. A népi kultúra szolgálatában járta Dél-Szlovákia magyar falvait, városait, sok-sok emberrel kötött ismeretséget. Tisztelték, szerették, elfogadták. Ezért támadt nevének holdudvara halála után. * Forgatom a könyvét, szemezgetem verssorait, s egyszerre csak elém toppan Gyurcsó Pista. Az idők végtelenségéből jött, valahonnan az ötvenes évek elejéről. A Csemadok országos gyűlésén ismerkedtem meg vele. A szünetben összeverődött egyik társaságban figyeltem föl az alacsony, kerek fejű fiatalemberre, aki idegesen iz- gett-mozgott, mondhatnám, feszengett a többiek között, és nagy, szürkészöld szemét ide-oda forgatta. Ujjaival belebeletúrt erős szálú barna hajába, amelynek göndör, rakoncátlan tincsei olykor félrecsúsztak. Arcvonásai kimunkáltak és határozottak voltak. Egyszeri látásra megjegyezte az ember.- Ki az a fiatalember? - kérdeztem egyik ismerősömtől. - Amott az a kerek fejű.- Nem ismered? Csodálkozom, mert ő is költő, mint te. Gyurcsó Pistának hívják. Csehországból jött.- Szóval ő az! Nyomban megnőtt a szememben, ö nyerte meg a Fáklya 1951 decemberében meghirdetett versenypályázatának első díját a Számadás című elbeszélő költeményével. Akkor irigykedtem is rá. Hozzáléptem hát, s bemutatkoztam. Nyomban barátok lettünk, s barátságunk töretlen volt egészen haláláig. * A Duna-parton ma már a nyomát sem lelem annak az ütött-kopott bérháznak, ahol Gyurcsó Pistáék laktak. Hányszor bekopogtattam annak idején a homályos lépcsőházban meghúzódó ajtón, ahol a névtáblán ennyi állt: Gyurcsó István. Ide menekedett a költő, ebbe a szoba-konyhás lakásba, hogy családi hangulatot teremtsen múzsájának, s ne lökdösődjön tovább a világban, idegen tájakon. Sok baj volt annak idején a lakászerzéssel, hiszen akkor még alig épültek bérlakások. Állítólag Gyurcsó is úgy jutott hozzá, hogy valaki megsúgta neki: van egy üres lakás a Duna-parti utcában, de lakat van az ajtón. A költő - aki akkor már családapa volt - fogta magát és leverte a lakatot. Miután beköltözött, rendőri segédlettel sem tudták kiűzni. A lakás kicsi volt, de a vendégszeretet annál nagyobb. Tulajdonképpen nem is vendégek voltunk mi, akik arra vettük az irányt, hanem naponkénti bejárók, akik becsapódnak a huzattal. Gyurcsó Pista akkor még nagyokat tudott kacagni, és jókedvében gyakran a feje tetejére állt, amit mi illő tisztelettel nyugtáztunk. Harapnivaló is mindig akadt, hol a sparhelt szélén kuporgó lábasban, hol a konyhaszekrényben. Néha csak zsíros kenyeret majszoltunk, s ha akadt hagyma, metéltünk rá. Pista megsózta, megpaprikázta kenyerét, s míg nagyokat harapott belőle, folyvást magyarázta, milyen ízletes és egészséges a sós-paprikás kenyér. Ez volt a mániája. Olykor bor is került az asztalra, s egy-két pohár lőre után nyakig benne voltunk a vitában. Ha belehall- gatózom az időbe, föl-fölcsapnak a harsány hangok, tovább gyűrűznek és elenyésznek a messzeségben. Mennyi terv, mennyi vágy, mennyi nekibuzdulás gyülemlett bennünk... Folyton ugrattuk egymást, tréfálkoztunk, dalol- gattunk. A vaskos tréfákat a múzsák is pirulva hallgatták volna. Leggyakrabban Bábi, Mács Jóska, Ozsvald, Szőke, Cselényi nyitottak be Gyurcsóékhoz. Egyikünkkel-másikunkkal megesett, hogy ott is háltunk, mert későre járt, s villamos híján nem vállaltuk az éjszakai gyaloglást. Egyszer öten aludtunk nála. Felesége és kislányuk, Éva falun tartózkodtak. Zavartalanul iszogathattunk hát. Mikor elfogyott a bor, aludni tértünk. Bábi már az asztalra borulva szunnyadozott. Egy ideig tanakodtunk, ki hol fog aludni. De bárhogy számolgattunk, mindenképpen kevesebb volt egy hálóhellyel. Végre Pista a homlokára ütött. Fektessük Tibort a lánya kiságyába. Az alvó Bábit nagy nehezen az ágyhoz vonszoltuk s beléfektet- tük. Jó helye volt, csak a lába lógott ki a kiságy rácsai közül. Mikor másnap reggel fölébredt s látta, hol töltötte az éjszakát, válogatott szidalmakkal illetett bennünket. Mács Jóska megírta, milyen kedvezőtlen körülmények között laknak Gyurcsóék. Az írásra Fábry Zoltán is fölfigyelt, s méltatlankodva írta, hogy az 50 éves költőnek csak egy kis szoba-konyhás lakás jutott: ...itt az emberről van elsősorban szó, az íróról, akinek ez, ennyi a „műhelye”: konyha! És az egész családnak egy szoba a szálláshelye... Jól van ez így? Nem juthatott volna az évek hosszú során ez a most ünnepelt Gyurcsó egy neki és munkájának megfelelő lakáshoz, műhelyhez? Két szobához? Fábry Zoltán nem tudhatta ott Stószon, milyen nehéz Pozsonyban lakáshoz jutni. * Gyurcsó István a Garant menti Ga- ramkövesden született 1915-ben földhözragadt félparaszt családban. Gyermekkora szegénységben telt, hiszen nyolcán voltak testvérek. Sok-sok versében emlékezik a felejthetetlen gyermekkorra: Nem voltunk rosszak, csak a szegények / búja-baja feszegette szívünk. / Káromkodások férgei rágták / mélyre a sebet, és dideregtünk. / Testvéremet durván bokán rúgtam, / ha neki jutott a nagyobb kenyér. / S amíg jajgatva fél lábon ugrált, / elejtett kenyerét megettem én... / A Garam partjáról indult a világba, hogy reménységgel feltarisznyázva, szerencsét próbáljon. A szerencse azonban elkerülte. Csak hányódott a kétkezi munkások, szegénylegények között. Átvészelte a világháborúk poklát, a jogfosztottsá- got, üldöztetést, a Csehországba való telepítést. Versekben is megörökítette négyen, / mi a sok közül, kényszerült vándorok, / ülünk a vagon kapujában: jövőnk, / holnapunk egén nincsenek csillagok. / - Hazát cserélek! Hol az én hazám?! / Milyen törvény üt rajtunk ostobán? /Szolgák legyünk?! Újra annak lenni?! / Hej! Rabul nem lesz itt soha semmi! * Sokfelé járt, sokfelé munkát vállalt. Csalódott, nekibúsult, de mindig talpra állt, mert sohasem tudott megtörni egészen. Lelke mélyén élt a remény: emberibb, célszerűbb életet teremteni. Kiállt a szülőföldje, a magyarsága igazáért, amelyeket annyira szeretett, szülőfalujába mindig vissza-visszatért. Legszebb versében, Az unokák megszületnek... címűben azon kesereg, hogy az unokák már nem értik a nagyszülőket, mert más nyelven beszélnek: „Gyöngyöm, virágom!” Az unokák nem értik, mi az a „gyöngyöm”! s mi az a „ virágom ”, * Életében fél tucat könyve jelent meg. Mélység és magasság című válogatott verseinek kiadását már nem érte meg, bár az anyagát ő válogatta. Mint annyian, ő is csalódott a szocialista eszmékben, pedig kezdetben bízott az internacionalizmusban. Bizalmát az 56-os és a 68-as események ingatták meg véglegesen. Hatvannyolcban elítélte az ország lerohanását, amiért ő is megbélyegezett lett. 1975 januárjában, születésének 60. fordulóján az Új Ifjúságban köszöntöttem. A méltatásért többen megorroltak a „felsőbb körökben”, és nagy hűhót csaptak. Nem volt kedvükre, hogy Gyurcsó a sajtóban szerepel, hiszen őt már leírták. Ő viszont baráti levélben köszönte meg cikkemet: Gyurkám, mit mondjak?! Köszöntőd az Új Ifjúságban nagyon jólesett. Az ember persze megdöbben a hatvan év küszöbén, de ha valóban annyit ér, ahogy írod, így az ember elfelejti a hirtelen megdöbbenést. De mindenképpen megette a fene, Gyurkám, az egész buta küzdelmet, amit mi itt folytatunk... Visszatérve a köszöntőre, köszönöm a barátságod ilyen formában is. Nagy kár, hogy szétTgy ‘PotHÁ'KVí z verődött a társaságunk az utóbbi tíz esztendőben. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy a küzdelem jobb ízű, ha többen együtt csináljuk. Még annyit: ha már így megtiszteltél, megtehetted volna, hogy ez alkalommal kevesebbet írtál volna rólam, és többet azokról a gondokról, amik körülveszik, vették irodalmi mozgásunkat. Mindegy, nagyon jólesik a szeretet. Magam még szeretnék néhány munkás évet magamnak veletek együtt, talán sikerül. Hivatalos megbecsülést nem várok, csak baráti szerete- tet, ez elég nekem. Ha mindezen túl még az olvasó megbecsülését is megszerezhetném, úgy teljes volna az örömem. Csak hát a közlési gondok, bajok, akadályok elrekesztenek az olvasótól. Jó munkát neked is, Gyurkám. Barátsággal és szeretettel Gyurcsópista. * Halála előtt pár nappal láttam utoljára. Ozsvald és „Zsénagy” társaságában látogattam meg. A súlyos kór már nagyon megviselte. Arca fáradt volt, szeme tétova, alakja megtört. Többnyire feküdt, így jobban elviselte fájdalmait. Láttunkra fölcsillant a szeme, egy pillanatra a régi Gyurcsó Pista volt, aki odatelepedett barátai közé a szoba asztalához, és megereszkedett, fáradt hangján utolsó verseiből olvasott föl. A búcsúzásnál úgy ölelt meg bennünket, mintha érezte volna: többé már nem találkozunk az életben: Garamkövesdre gyertek a temetésemre, ott akarok feküdni, hazai földben. Ezzel köszönt el tőlünk. Jó tíz éve, 1984 tavaszán halt meg, 69 éves korában. * Életműve immár lezárt. A lélek elszállt, de megmaradt a versek sípládája. Csak oda kell nyúlni értük, hogy megszólaljon bennük a költő üzenete. Dénes György Valahol a forróságtól remegő levegő mutatta csalóka látóhatár alján megjelent egy barnászöld vékony sáv. A hajóárbocban álló tengerész szájából felhangzott a kiálltás: föld, föld, föld! Cristoforo Colombo genovai hajóskapitány portugál tengerészei szinte megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy elérték Indiát. A mai San Salvadorhoz tartozó Watling-szigeten lépett először európai ember a későbbi Amerikának elnevezett földrészre. Fáradtan, a több hónapos hajóúttól kimerültén pillantották meg először az ismeretlenül is vágyott „Indiát” és lakóit, az „indiánokat”. Akkor még nem tudhatták, hogy minő tévedés foglyaivá váltak, s tették azzá most már talán mindörökre az emberiséget. 1492-től 1493-ig tartott ez a felfedező út, s az első esztendő október 4-éje után legfeljebb a kerék feltalálását követő évezredek civilizációs változásaihoz hasonló kezdődött a teremtett a világon. Népek keveredtek egymással, ősi bennszülött civilizációk, kultúrák és vallások pusztultak el a fehér ember hódításai során. Afrikai fekete embereket hurcoltak a földrészre rabszolgáknak, s lettek így meszticekké, mulattokká, kreolokká vagy maradtak meg fekete önmaguknak. Fellengzős európai gyűjtőfogalom alatt: indiánnak, azaz inkának, ke- csuának, navajónak, sziunak, kajapónak, junkának. De az „európai istenáldás” a többségtől elrabolta a nyelvét, hitét, s az új nyelvek -a portugál, a spanyol, a francia, az angol - új hitet is rájuk kényszerítettek: a katolicizmust, majd a protestantizmust. Emberek és közösségeik tragédiáit jelentik ezek a történelmi változások. Fehérek találkozását egy számukra idegen, mítoszokkal teli világgal, és színesek szembesülése az erővel hódító, érthetetlen és rejtélyes hittel. Leegyszerűsítve akár azt is állíthatnám: megszületett az ember, aki Garcia Marquez leírása szerint (Száz év magány) így nézett ki: ’’Bivalynyakán a Gyógyító Madonna érme lógott, karja és melle titokzatos ábrákkal volt telisteli tetoválva, jobb csuklójára pedig a kereszt gyermekeinek réz karperecé feszült. ” Macondo falucska a regényben maga Latin-Amerika, a Nagy-Antilláktól az argentin és chilei Tűzföldig, s a Buendiák nemzetsége maga a földrészt és a szigeteket lakó emberek sorsát viseli méltósággal. ka után ott élnek a legkiszolgáltatottabb néptömegek. Képviselőik felemelkedésének még ma is egyetlen módja a katonatiszti vagy a papi hivatás választása. A katonatiszti puccsoknak is ez a népfiúi elhivatottság az egyik mozgatója. S ha arra gondolok, hogy ebben a néptengerben milyen kicsiny csepp Haiti - Hispaniola szigetének észak-nyugati harmada -, kissé értetlenül állok a mai történések előtt. Százezrek menekültek el Haitiból, mert éheÖtszáz éve tartó invázió Aki nem tudatosítja a mai Latin-Amerika történelmében az európai hódítók által elkövetett népirtásokat, nem értheti meg ennek a földrésznek az embereit. Konkvisztádorok, rabszolgakereskedők, rabszolgatartók, majd az idehurcolt afrikai fekete embereket felszabadító, országokat is alapító népi hősökből lett diktátorok és természetesen a gerillaharcokra bármikor kapható nép. Mert a latifundiumok birtokosai és a ma is rabszolgasorban élők milliói naponta néma harcot vívnak. Ezért sem meglepő a mexikói indiánok éhséglázqdása, pedig az Egyesült Államok szomszédja, s most már kereskedelmi szövetségese is a beszédes nevű NAFTA alakulatban, demokratikus köztárság. Diktatórikus rezsimek, demokratikus rendszerek diktatórikus lépései, katonai puccsok mindig voltak és még sokáig lesznek Latin-Amerikában. Afrisek voltak, s az éppen soros katonai hunta nem nyerte el az USA tetszését ahhoz, hogy segélyezze Haitit. Aki ránéz a karibi térség térképére, gyanakodni kezd, hogy Haitiban valójában Castro kubai rezsimje a célpont. Az emberek ott is éhesek, onnan is menekülnek. A Guantánamói-öböl északi partján lévő amerikai haditengerészeti támaszpont már csak egy nagy menekülttábor. Katonai célokra gyakorlatilag használhatatlan. Ha valamiért, akkor ezért volt fontos, hogy a kubai Guantánamóval szemben, Haitiban is megvesse lábát a térség béke- fenntartója. Talán örülnek a haitiek, talán nem. Lelki beállítottságuk aligha az örömre teszi hajlamossá őket. Mivel francia anyanyelvűek, az amerikaiak angol beszéde így kétszeresen is idegen lesz számukra. Kitetszett ez a CNN hírcsatornájának képeiből is, ahol egy utcai igazoltatás során egy ránézésre békés természetű, viselkedéséből ítélve művelt fekete férfi gesztusaiból kiolvasható értetlenségét eléggé durván reagálta le a csőre töltött géppisztollyal igazoltató amerikai katona. A fegyveres békefenntartó. Mintha ez a kibékíthetetlen ellentéteket összekapcsoló fogalom határozná meg a világot. Mert nemcsak Haitiban, de Rhuandában, Boszniában, Horvátországban, Grúziában meg még tucatnyi helyen fegyverek vigyázzák a békét. A deklarált elvekben békefenntartóknak, demokráciát visszaállítóknak, felszabadítóknak kikiálltott idegen katonák egy idő után akaratlanul is megszállókká minősülnek. A megbékéltetetteknek (furcsán istenkáromló ez a szó), a felszabadítottaknak, a fegyverekkel demokratizáltaknak egy idő után másképpen kezd járni az eszük. De értjük mi ezt félszavakból is, itt, Európa közepén. Kicsit túlozva azt is mondhatnám, hogy a történelem kezdete óta tart ez az invázió. Az első határkaró leverése óta, amit aztán áthágott a szomszédos horda, Ábel tetszetősebb füstjének Káin által történt elorzása óta... Amerika felfedezése óta. A konkvisztádorok, a hittérítők, a rabszolgakereskedők, a nagybirtokos ültetvényesek, az indiánokat lemészárlók, a hitet és nyelvet átültetők kora óta. Biztos vagyok benne, hogy a Haitiban a békét fegyverekkel fenntartó huszonnégy ország egyike sem oszt földet a haiti parasztoknak, legfeljebb segélyt küldenek. Ahogy mondani szokták: halat adnak, de hálót, halászhajót és tudást nem.
