Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-18 / 38. szám
1/BSámap 1994. szeptember 18. PUBLICISZTIKA Esterházy János balsorsa EGY REJTÉLYES HATALMI BŰNÖZÉSRŐL Az elmúlt hónapokban gyakori volt az Esterházy János életét és balsorsát tárgyaló sajtóismertetés, megragadta azonban a figyelmet az Új Szó 1994. április 26-i számában közzétett bírói megnyilatkozás, melyben dr. Peter Satnko értékelte a lehetőségeket a perújrafelvétel ügyében. Olykor minden tájékoztatás hasznos lehet, jómagam is a Pozsonyi Városi Bíróság álláspontja alapján kezdtem el az eddig letagadott és eltitkolt mellékkörülmények kutatását, az egyidejű háttér vizsgálatát, mert az Esterházy-ügyet nem lehet egyszerűen egy büntetőeljárás jogi szintjére egyszerűsíteni, de vállalni kell a koncepciós jelleg döntő jelenlétének bizonyítását, párhuzamosan az 1947 szeptemberében váratlanul és meglepetésszerűen kitűzött büntetőjogi eljárással. Az egykorú, több mint kétéves háború utáni társadalmi sajtótájékoztatások alapján a mai zűrzavar felett az a tisztázott meggyőződés lesz úrrá, hogy az Esterházy-per alapelvében és módszereiben nem volt sem több, sem más, mint Klement Gottwhldnak és belső pártmunkatársainak sztálinista hatalmi bűnözése, amit 1947 szeptemberében a kiadott váratlan utasítások alapján megszerveztek. A MEGLEPETÉSSZERŰ PER HÁTTERE Ennek kimondására az a tapasztalat jogosít fel, amit úgy szereztem meg, hogy áttanulmányoztam 1945, 1946 és 1947 éveinek cseh és szlovák rangos társadalmi publicisztikáját, mikoris szinte meglepetéssel ismertem fel, hogy a háború befejezésének napjától kezdve sehol sem közöltek támadást Esterházy János ellen. A háború utáni években - bár állam- polgárságom négy évig nem volt - az általános orvoshiány miatt engedélyezett orvosi gyakorlatot folytattam, anyagi gondjaim nem voltak, ezért lehettem előfizetője nagyszámú cseh és szlovák folyóiratnak (DneSek, Obzory, Cíl, Tvorba, Nővé Prúdy, Nővé slovo), melyekben Esterházy Jánosnak még a neve sem fordult elő 1947 szeptemberéig. Annak ellenére, hogy a háborús bűnösök elleni úgynevezett retribúciós megtorlási törvények 1945 májusától 1947. május 5-ig voltak érvényben. Esterházy János ellen vádat nem emeltek. A szinte ismeretlen Esterházy Jánossal szemben azért kellett 1947 szeptemberében a koncepciós pert és az ítéletet meglepetésszerűen igénybe venni, mert a Jozef Tiso ellen hozott halálos ítélet és az 1947- es áprilisi kivégzés a szlovák társadalom többségének dühét váltotta ki. Szinte általános volt a felhördülés; hiszen az 1946- os választásokon a. szlovák Demokrata Párt a szavazatoknak közel kétharmadát szerezte meg, a Tiso elleni ítéletet viszont a kommunista Igor Daxner Nemzeti bírósága mondta ki. A válságos légkör a Szlovák Nemzeti Tanácsra és a kormányra is kiteijedt, éles harc indult a „daxnerizmus” ellen. Miután a kormányzás látszólag még koalíciós volt, a közhangulat csillapítása és a politikai rendezés érdekében a legfőbb irányítás propagandisztikus értékű magyarellenes lépésben találta meg az érzelmi rendezés esélyeit, azért rendelte el 1947 szeptember elején, hogy Esterházy János ellen büntetőpert kell indítani, addig az időpontig ilyen vádat senki sem vállalt. A magyar vonatkozású igazságszolgáltatásnak álcázott ütés elfogadható eredménnyel járt, a megfelelő alkalmi ködösítésekről és a tények meghamisításáról a bíróság gondoskodott, az előre megfontolt alacsonyrendű emberölés formáját pedig haláláig tartó börtönnel oldotta meg Gottwald és Zápotocky. A helyzetnek előzményei is voltak, 1947 nyarán már kibontakozott a szlovák Demokratikus Párt elleni sztálinista irányzat támadása, augusztus 20-án Pozsonyban a partizánok tüntető felvonulása a „ludákok” eltávolítását követelte a demokratikus mozgalomból, szeptember 16-án Zsolnán a legmagasabb pártszervek a Demokrata Párt Ur- siny-csoportját államellenes összeesküvésnek minősítették. (Az időpont egybeesett az Esterházy János elleni ítélet napjával.) A szlovák közhangulat megnyugtatása érdekében építették bele a sztálinista hatalmi megmozdulásba az Esterházy- pert, ezért azonosult az uszítás tetőpontjának a napja Esterházy János perének napjával. (Cas, 1947. szeptember 18.) Szeptember után megindult Esterházy János nevének szerepeltetése a napi és időszaki sajtóban, ami természetesen a bírói ítélet erkölcseihez igazodott. A GOTTWALDI SZELLEM MEGJELENÉSE Az úgynevezett háborús bűnösök elleni bírói megtorlást Beneä elnök 1945-ben két dekrétummal rendelte el, a 16/1945 és a 138/1945-ös számú büntető dekrétumokkal, ezeket Szlovákiában a 33/1945 SNR rendelet egészítette ki. A két évig működő, retribúciónak nevezett megtorló eljárást 1947. május 5-ével befejezettnek nyilvánították, következett a bírálat és értékelés rengeteg változata. A demokratikus polgári publicisztika a hibákat és túlzásokat emelte ki, (pl. F. Peroutka hetilapja a Dneäek, a keresztény szellemű prágai Obzory, Szlovákiában a Nővé Prúdy) a kommunista és szociáldemokrata irányzat viszont az enyheséget kifogásolta, (a kommunista Tvorba és a szociáldemokrata Cíl). A retribúció befejezésének heteiben a sajtóbírálatok tömegében nem fordult elő Esterházy János neve, mivel a retribúciós dekrétumok alapján nem helyezték vád alá, szerepeltetése 1947 szeptemberében kezdődött. A cseh Nemzeti bíróság elnöke, dr. Tomsa a retribúciós perek lezárása idején 1947 májusában önbírálat formájában összegez: „Tevékenységünk alapján ítéletek születtek, de mindaz, ami az iratokban megtalálható, nem szemlélteti a kor hangulatát, melyben ítélkeztünk. ” (DneSek, 1947. május 15.) A kommunista dr. Ste- pánek ugyanakkor elégedetlenségének adott kifejezést, a későbbi koncepciós bíráskodások légkörének jóslatával lepi meg az olvasót. „ Vége a rendkívüli bíráskodásnak, a mi igazságszolgáltatásunk nem tudott politikai pereket szervezni, melyeknek más céljuk van, mint a bűnügyi pernek, mert nemcsak egyéneket ítél el, hanem mozgalmat és ideológiát is, amikből a tettesek ténykedése kifejlődött. ” (Tvorba, 1947. május 14.) A Stepánek féle eszmei irányítás ma koncepciós per néven van forgalomban, de Csehszlovákiában már 1947-ben elindította a sztálinizJANICS KÁLMÁN mus gyakorlatát, pedig akkor még a Slánsky-per riasztó tömeggyilkossága elképzelhetetlen volt, Moszkva elméleti oktató tevékenysége viszont már sikerrel működött. Esterházy János perével sem lehet kilépni abból a gottwaldista légkörből és gyakorlatból, melynek eszközeit az egykorú publicisztika bizonyítja. ESTERHÁZYRÓL HALLGATTAK A cseh néppárti Obzory a kereszténység szellemében idegenkedett a retribúciós megtorlástól, elítélte a háború utáni törvénytelenséget és embertelen garázdálkodásokat, helytelenítve az elkövetőik mentségére megszavazott bűnbocsánati törvényt, mely 115/46 szám alatt került a törvénytárba. Rozenthal képviselő az Obzoryban (1947. június 21.) felsorolta a történelmihatalmi tömeggyilkosságokat és politikai pereket, kezdve a római birodalomtól a második világháború utáni csehszlovákiai retribúcióig, nem hagyva ki Stuart Máriát és a francia forradalmat: „A történelem arra tanít bennünket, hogy a politikai perek a győztesek eszközei a hatalom megszilárdítására, a politikai ellenfél megsemmisítésére. Nem fordult még elő a történelemben, hogy a legyőzött politikai ellenfél ítélkezett volna a győztesek felett. A politikai per a jog szerkezetébe és az igazságosság maszkjába beépített hatalmi ténykedés, melyben a vádirat mindig ködös, egyben homályos fogalmakkal érvel.” Rozenthal 1947-es látlelete pontos válasz a Pozsonyi Városi Bíróság 47 évvel későbbi, 1994. április 26-i nyilatkozatára az Esterházy ügyben. Az Obzoryban a retribúciós dekrétummal szemben is kifejtette annak idején ellenszenvét: „A retribúciós dekrétum nem tartalmazza a bűntettek pontos meghatározását, ezért helytelen általánosságban a fasizmus támogatásáról beszélni. Ennek a vádnak a tartalma annyira széles körű és általános, hogy a büntethető helyzetek túlméretezettek, megszűnik az ítélkezés egységessége, a helyzeteken egyenlőtlenségek és ellentmondások lesznek úrrá." (Obzory, ugyanott.) A cseh szociáldemokrata „Cíl” a retribúció értékelésében .fények és árnyak” cím alatt ismerteti Vojta Bene5 képviselő állás- foglalását, melyben a baloldali szerző inkább bírálja, mint támogatja a retribúciót: „A lengyelek és jugoszlávok az általános amnesztiát választották, mi ehelyett fokozzuk a gyűlöletet, problémáinkat nem vizsgáljuk meg a pszichológia, a szociológia és a történelem szemszögéből." (ClL, 1947. június 27.) Esterházy János személyét Vojta Beneä sem említi, neve másutt sem bukkan fel, nemcsak a cseh, hanem a szlovák publicisztikában sem, 1947 nyaráig. A szlovák Nővé Prúdyban a vizsgált korszak idején Jozef Dockal „Dél-Szlová- kia betelepítésének története” cím alatt Esterházy János nevét nem említi, de kiemeli: „A magyarok ekkor már teljes nyíltsággal a CSR szétverése mellett tevékenykedtek." (1947. VI. 8.) Később, 1947. augusztus 17-én, ugyanebben a kulturális-politikai szlovák hetilapban Juraj Palkoviö táplálta tényhamisításaival a nemzeti szellemet, de Esterházy János nevét ő sem említette. Egy évvel a lappangó hatalmi válság előtt, 1946-ban sem bukkant fel az Esterházy név, pedig Igor Daxner nemzeti bírósága kemény kézzel váltotta valóra a retribúciós dekrétumok utasításait Tiso néppártja ellen. A Tiso-per államügyésze, dr. Juraj Sujan, „Tuka és a mi nemzetünk” cím alatt helyezte Tukát a hazaárulók élvonalába a DneSekben (1946. augusztus 22-én), de nevét sem említette Esterházy Jánosnak. MIÉRT NEM TÁMADOTT A PUBLICISZTIKA? A valóság feltárása - akarva, nem akarva - leleplezi a múlt idők erkölcseit. Arra a kérdésre kell választ adni, miért nem emeltek vádat Esterházy János ellen a retribúciós törvények alapján 1947. május 5- ig. Az egykorú publicisztika teljes hallgatása 1947 szeptemberéig nem igazolhatta a durva ítéletet, de még fel sem tételezte. Az 1947-es gottwaldista koncepciós Esterházy-per után a sajtó magatartása átalakult, idézgették az eseményt a demokratikus elveket valló szlovák kulturális hetilapban, a Nővé Prúdyban is. Igaz ugyan, hogy nevét sem tudták hibátlanul leírni, de a hiányokat pótolták a valótlanságok fűszerezésével. (Nővé Prúdy, 1948. február 8.) Ekkor már Gottwald gátlás nélkül vetette harcba a Tiso-ügyben hasznosított „magyar kártyát”, életbe léptette az antikommunista sajtó elleni megtorlásokat, 1948 elején pedig a demokratikus hátterűnek mondott sajtótermékek elkobzásával éreztette a „februári puccs” közeledését. A CAS-t azért kobozták el 1948. január 11-én, mert megemlékezett a Géci- féle interpellációról. Ez 1947. december 21-én hangzott el a Szlovák Nemzeti Tanácsban, követelve a belügyi biztonsági tisztek ligetfalusi tömeggyilkosságának tisztázását, melynek kilencven fegyvertelen magyar fiatalember esett áldozatául 1945 júliusában. (Ezt a tényt a szakiroda- lom - a gottwaldi hagyományok szellemében - ma is kifelejti a történelemből.) A szintén demokrata párti Nővé Prúdyt is elkobozták 1948. február 15-én, mert „Justus” álnevű jogász a Tiso-ügyben nyílt levelet intézett Szlovákia főállamü- gyészéhez. VÁRAKOZÁS AZ IGAZSÁG KIMONDÁSÁRA A távlatok összegezésében logikus következtetés, hogy Esterházy Jánost nem nemzetközi vád, vagy a csehszlovák retribúciós törvény alapján fogták perbe, hanem gottwaldista koncepciós hatalmi bűnözés keretében, 1947 szeptemberében. A koncepciós komédiát nem lehet másként, mint hatalmi bűnözésként meghatározni, a magyar közvélemény ezért követeli az igazmondást, és kénytelen a „perújrafelvétel” jogi formuláját határozottan visszautasítani. Rá kell döbbennünk, hogy nem lehet a gottwaldizmus szellemében „perújrafelvételt” ígérni, mert nem tárgyalásról van szó, hanem hatalmi koncepciók leleplezéséről, a gottwaldi bűnözés tényének kimondásáról. A jogi rendezés nem lehet perújrafelvétel, hanem a hatalmi bűnözés eszközeinek, módszereinek és ideológiájának részletes ismertetése és elítélése. Hatalmi bűnözés leleplezését nem rehabilitációnak kell tekinteni, hanem történelmi igazságszolgáltatásnak a gottwaldista eljárás erkölcseivel szemben. Magyar részről ma határozottabban és keményebben kell követelni az igazság pontos meghatározását, kétségbe vonva a pervizsgáló jogászok és történészek felkészültségét. A kérdés igazságos rendezéséhez más szellemű jogi és tudományos gárdára kell vámunk, az is lehetséges, hogy még két parlamenti választás szükséges az európai szintű kormányzásig, az igazmondás légkörének megközelítéséig. De ha vártunk negyvenhét évet, öt év további türelmet is vállalnunk kell. íEGjy íPOU-(S4íR^ -VÍZ, Nem nézett rájuk, amikor bejöttek a szobába. Ült a szőnyegen, s beszélt a madarakhoz. A kalitka ajtaja most is nyitva volt, mint mindig, ha hosszú meséket mondott a piros csőrű, tarka tollú lényeknek. Nem állt fel, mert nem adatott meg neki az a csoda, hogy felemelkedjen teste. Segítség nélkül nem tudott lábra állni. Mindig szüksége van valakire vagy valamire, hitték róla. Furcsa módon, azon mégsem lepődtek meg, hogy a kalitka ajtaját nyitva találják, miközben ő előtte ül. Pedig semmit nem láttak a közelében, semmi olyan tárgyat, bútort, amivel akár elérhette volna a reteszt, kibillentve vízszintes helyzetéből az aprócska lemezt, vagy rátámaszkodva felemelkedhetett volna a kalitka magasságáig. Boldogságuk volt a kislány. Az érzésben telítődött izgalom, gond és szomorúság is. Ettől lett számukra annyira magától értetődő minden változás. Szülői kapcsolatuk teljességét meghatározta az aggódó várakozás, s a naponta látott testi változások okozta öröm teljesen elfedte a gyermek lelkében sokkal erőteljesebben lombosodó világ meglátásának esélyét. Sohasem csodálkozott rajtuk. Első szavait, az első megtanult verset, a nagymamától ellesett első népdalt meghallgatva sem éreztek akkora örömet, mint amikor korához és szellemi fejlettségéhez képest jóval később felült. Mikor először emelkedett négykézlábra, majd elindult feléjük, már megsejtettek valamit a remény végtelenségéből. Kihunyhatatlannak éreztek minden vágyat. Ügy érezték, fohászaikat hallgatta meg az Ür, s a hitük mélyülésével együtt látták megvalósulni az óhajtott csodát. Csak a gyermek tudta, hogy a benne zöldellni kezdett lélek aprócska leveleit ők maguk teszik mindennap elevenebbé. Számára az egymásba fonódó napok jelentették a bizonyosságot. Nemcsak a madarak, hanem az aranyhörcsögök, az akváriumi halak, az ékszer- teknőcök és a kutyák iránt érzett szeretete is erősítette a szüleitől feléje sugárzó szeretetet. Ügy érezte, ezek a teremtmények segítik mindannyiukgt. Szülei szándékosan titkolt lelkiismeret-furdalását, bánatát először észlelve, a madaraknak mondta el elhatározását. Naponta megszerzi nekik azt a kis örömet, amitől talán majd elfelejtik a szomorúságot, ami a leghangosabb nevetésükben is megzörren. Először csak a kalitka elé kúszott. Mindig olyankor, amikor már megetették az állatokat. Nagymama a konyhában foglalatoskodott, s édesanyja a szomszéd szobában a varrógép fölé hajolt. Ezek a dél- előttök emelték addig elérhetetlen magasságokba aprócska lábait. Egy ilyen elcsendesedés idején jutott eszébe, hogy nagyapa a zsibbadó lábát mindkét kezével megfogja, majd lassan leteszi a padlóra. Csak a madarak tudják, hányszor próbálta meg ugyanazt a mozdulatot, hányszor nem sikerült neki. Nem adta fel. Gyermeki makacssággal kezdte újra és újra. Amikor aztán először feltérdelt, s az addig csak édesanyja és édesapja öléből látott aprócska madárházat is láthatta, kiáltozni kezdett. De nem hallották meg. Cémahangocskáját kutyaugatás nyomta el. Akkor kezdett először beszélni a madarakhoz. Volt amikor csak becézgette őket. Ugyanazokat a szavakat használta, amit édesanyja esténként, elalvás előtt neki mondogat. Ezért az első mese is, amit a madaraknak kezdett mondani, az ő legkedvesebb meséje volt a rendíthetetlen ólomkatonáról. Szerette ezt az aprócska játékot, s úgy képzelte, hogy egyszer majd ő is elindul világot látni. Hatalmas papírhajót hajtogat magának, ahogyan nagyapától tanulta, majd elindul lefelé a patakon, egészen a Sajóig, onnan meg a tengerig. A rendíthetetlen ólomkatona féllábával is megvívott a világ száz bajával, mert a szívében volt az ereje. Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, s a mesék elkezdtek változni. Megmutatta rajzait a madaraknak, s a pöttyös vízilóról, a fagylaltot szerető tigrisről meg a lusta nyúlról mesélt nekik. Mindenki, mindenkivel barátkozott, békességben és szeretetben éltek. Kézenfogva bejárták a szilvást, a csűr mögötti almáskertet. A tigris beült az autóba, és elrobogott fagylaltért a szomszéd faluba. Eljött hozzájuk látogatóba a pöttyös víziló, s betelepedett a halak közé az akváriumba. A lusta nyúl meg a kutyákkal heverészett a porban... Angyalszárnyakon Századszor sem nézett rájuk, amikor bejöttek a szobába. Térdelt a kalitka előtt. Kezeit imára kulcsolta, úgy beszélt a madarakhoz. A két felnőtt szótlanul megállt mellette. Akkor vették észre először, hogy nyitva a kalitka ajtaja...- Adjatok nekem egyet a szárnyaitokból. Négyen vagytok, összesen nyolc szárnyatok van. Elég lesz nektek a hét is. Majd segítitek a testvéreteket, úgy ahogy engem is segíteni fog a kistestvérem, ha megszületik. Kellene nekem az a szárny, hogy meg tudjan csókolni azokat, akiket szeretek. Ne mindig ők hajoljanak le hozzám, de ne is emeljenek arcukhoz a magasba. Szeretnék repülni. Akkor ti is velem jöhetnétek, s nem kellene a csíkos tigris szívessége. A lusta nyulat is elkergetnék á kutyák, meg a pöttyös vízilónak is vennék egy nagy medencét, amiben örökre itt maradhatna. A meglepetéstől szinte kővé váltak. Ügy tűnt fel nekik, hogy a piros csőrű, tarka tollú madarak is elhallgattak. Befejezve a mesés imát, a kislány mintha felállt volna. Benyúlt a kalitkába. Aprócska tenyerébe vette az egyik madarat, majd szájához emelve megcsókolta. A gyámoltalan teremtmény ijedten pi- hegett, s amikor a gyermek visszatette a kalitkába nem kezdett röpködni. Felugrott az aprócska madárhintára, s társaival együtt hangos dalolásba kezdett. Álltak a szülők a szobában, nézték a szőnyegen ülő kislányt, aki visszahuppanva, mosolyogva kezét nyújtotta feléjük.
