Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-18 / 38. szám
Alternatív gyötrelmeink avagy MIÉRT DISZKRIMINÁLJÁK A MAGYAR NYELVŰ OKTATÁST? Az anyanyelvi oktatás az elemi emberi jogok közé tartozik. Mégis újra meg újra kétes kísérleteknek van kitéve, melyekkel a hatalom próbálkozik, hogy megtörje a még szép számban létező magyar tanítási nyelvű iskolák erejét. A hatalom mindenkori urainak nehéz volt elviselni, hogy a (cseh)szlo- vákiai magyarság ragaszkodik nemzetiségéhez, anyanyelvéhez, s a tudáshoz vezető legbiztosabb útként az anyanyelvi oktatást választja. A ma-, gyár nyevű iskolák léte ugyanis - a műveltség megszerzésén túl - egyben a magyarság megmaradásának a feltétele is a kisebbségi sorsban. És ez nyugtalanítja elsősorban azokat, akik a hatalom részéről megújuló támadásokat intéznek a nemzetiségi iskolák, elsősorban a magyar tanítási nyelvű iskolák ellen. A két világháború között sem volt ismeretlen ez a kórtúnet, akkor azonban anyagi juttatással (fizetéskiegészítéssel) ösztönözték Dél- Szlovákiában azokat, akiknek iskola- köteles gyerekük volt, hogy szlovák nyelvű iskolába írassák őket. A nemzeti demokratikus forradalom 1945- ben betiltotta a magyar iskolákat, s csak a nemzetiségi jogok későbbi kényszerű rendezése után nyílhattak meg újra a magyar tanítási nyelvű iskolák kapui, 1950 után. Volt olyan időszak, amikor 80-100 ezer volt a magyar diákok száma. Ma lényegesen kevesebb, elég azonban arra, hogy nyugtalanítsa azokat, akik azon bánkódnak, hetven év nem volt elegendő a magyar „elem” visszaszorítására. Holott a megtorló intézkedésekben válogatott eszközöket alkalmaztak, az erőszakos kitelepítésről a deportációig vagy a lélekrabló reszlo- vakizálásig. Ennyire „kultivált” eszközei a fajüldözőknek vagy a diktatórikus rendszerek megszállotjainak voltak. A hatszázezres magyar lélek- szám ezért is idegesítő, s próbálják erőszakos beavatkozásokkal megtörni a magyar kisebbség ragaszkodását nemzetéhez, s azokhoz a jogaihoz, melyek ma már joggal elvárhatók minden demokratikusnak számító államhatalomtól. Az emberi jogok biztosítása az 1989-es változások után a figyelem előterébe került. És bár Csehszlovákiában a nemzetiségi jogok az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény szabályozásához viszonyítva csorbát szenvedtek, az Európa Tanács gondosan ügyel arra, hogy az emberi és kisebbségi jogok ne csak írott malaszt legyen. A változások lehetőséget adtak arra is, hogy az anyanemzetek törődjenek a kisebbségiekkel. Az utódállamok politikai garnitúrája nehezen viseli ezt el, s akárcsak a korábbi rendszer (az internacionalizmus álarca mögött), a jelenlegi is mindent megtesz annak érdekében, hogy a demokrácia nagyobb dicsőségére - az oktatási formák megváltoztatásával - hosszú távon befolyásolják a nemzetiségi arányokat. Ennyire egyszerű az a matematika, mely a demokratikus változások ellenére kísérti azokat, akiknek a szemében szálka a magyar tanítási nyelvű iskolák létezése. Az úrügy persze más, átlátszóbb. Arra hivatkoznak, hogy az alternatív oktatással a magyar fiatalok érvényesülési lehetőségét, főiskolai továbbtanulását akarják előmozdítani, a szlovák nyelv ismeretének jobb elsajátításával. Persze, volt már erre is példa. A totalista rendszer hatalmasságai - szóról szóra hasonló érveléssel - indítottak támadást a magyar nyelvű iskolák ellen. Az „internacionalista” pártpolitika ugyanis azt remélte, az ezredforduló végére a magyar kisebbség csupán a kirakat dísze lesz. Úgy, ahogyan egyes szlovák politikusok ma is szeretnék: szlovákmagyarok. Az Új Szó akkori százezres példányszámát is lényegesen alacsonyabbra tervezték, mondván, a magyarok szlovák nyelvű újságot is olvashatnak. Az oktondi pedagógia is rendre megfeledkezik arról a Komensky által vallott elvről, hogy minden nemzet a saját anyanyelvén válhat tudóssá. Más szóval: az ismeretek elsajátítása azon a nyelven a legkönnyebb, melyen az ember gondolkodik. A célszerű hazugságok érdekében azonban a politikai élet képviselői szívesen megfeledkeznek az elemi igazságokról. Már a hetvenes évek végén, a konszolidáció részeként, vetődött fel a javaslat, hogy a magyar nyelvű iskolákban egyes tantárgyakat szlovák nyelven oktassanak. Először a humán, majd a természettudományos tantárgyakról volt szó. Megdöbbentő az a primitivizmus, mely azt hiszi, az a más anyanyelvű tanuló, aki barátkozik az ismeretekkel az alapvagy a középiskolában, képes idegen nyelven elsajátítani olyan tananyagot, melynek megértése anyanyelven is gondot okoz. Nem a szlovák oktatásügyön múlott, hogy a szándék 1978-ban megbukott, hanem azon az ellenálláson, melyet a magyar kisebbség - közte a Magyar Jogvédők - kifejtett. A „tűzszünet” azonban csak néhány hónapig tartott. 1983-ban a legfelsőbb szlovák pártvezetés, az SZLKP Központi Bizottságának Elnöksége adta áldását a tervre, s ezzel a döntéssel a prágai központi szervek is egyetértettek. Úgy vélték, a kialakult helyzetben, amikor a romániai vezetés válogatott gorombaságokat művelt az ottani magyarság ellen, a szlovák politikai vezetés is megengedheti magának, hogy erőszakos úton, a magyarság akarata ellenére változtasson a tanítási nyelven. A fizikából ismert tömegellenállás (a jogvédők „besegítésével”) most sem maradt el. A végleges döntést azonban (jól tájékozott források szerint) a Kádár-Husák üzenetváltás döntötte el. Az, ami most történik az Oktatásügyi Minisztériumban, ahol a jelenlegi koalíciós kormány égisze alatt, titokban elkészítették az alternatív oktatás tervét, lényegében folytatása a korábbi üzel- meknek. Elgondolkodtató, hogy az oktatásügy szervezeti kereteit is akkor változtatták, amikor 1990 után ugyancsak koalíciós kormány került hatalomra, a maihoz hasonlóan magyar támogatással, sőt kormánybeli támogatással. Jellemző, hogy ma is a főiskolai továbbtanulással érvelnek, ahová 1990- ig adminisztratív úton korlátozták a magyar jelentkezők felvételét. A szlovákiai főiskolákon az elmúlt tanévben 58 843 hallgatóból 2741 volt a magyar. Ez a 4,7 százalékos arány messze esik ugyan az országos lélek- számtól (mely meghaladja a tizenegy százalékot), mindenképpen több azonban, mint a korábbi években. A legnehezebb szakokat is azzal a biztonsággal tudják a magyar nemzetiségű hallgatók elvégezni, hogy ismereteiket anyanyelven szerezték, s a tanítási nyelv gyarapítása a választott szakma igényei szerint néhány hónap alatt behozható. Egyébként is, a főiskolára jelentkezők tizenkét éven át tanulják a szlovák nyelvet, mely színvonalas oktatás mellett elegendő arra, hogy szolid szinten elsajátítsák a tanulók. Az elmúlt években örvendetes módon változott a szülők magatartása is. Felismerték az anyanyelvi oktatás pó- tolhatatlanságát, s gyarapodott azok száma, akik ezt a tanítási formát választották. Míg ugyanis a korábbi években negyven százalék körül mozgott azoknak a tanköteles gyerekeknek a száma, akik szlovák iskolába jártak, az elmúlt tanévben ez az arány 27,5 százalékos volt. így is jóval magasabb* mint a szlovák tanulók esetében, ahol mindössze 1,1 százalékuk jár magyar tanítási nyelvű iskolába. Éppen ezért érthetetlen az a hisztéria, melyet egyes dél-szlovákiai nacionalista körök terjesztenek a szlovákok elmagyarosítá- sáról. Ehhez a valótlansághoz időnként a hatalom képviselői is csatlakoznak, hogy fenntartsák a veszélyeztetettség mítoszát. Megdöbbennek azon, hogy vannak olyan helyiségek, ahol nincs szlovák nyelvű iskola. Valóban vannak ilyenek, egyszerűen azért, mert FÓNOD ZOLTÁN nincs irántuk érdeklődés. Arról, hogy magyar vonatkozásban az „elnemzet- lenedés” sokszorosa ennek, arról nem szól a krónika. Egyébként is, el kellene odáig jutni, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákat is a szlovákiai oktatásügy részének tekintsék, s eredményeit a tanügyi kormányzat sikereként könyveljék el. Arra pedig nemcsak Dél-Szlovákiában van példa, hogy egy-egy tanuló bejárásra kényszerül, hanem Szlovákia más részein is. Egyszerűen azért, mert irányelvek szabják meg, milyen létszám mellett lehet iskolát, osztályt stb. nyitni. És ezt nem a magyarok találták ki, viszont rájuk is vonatkozik, mint mindenkire, függetlenül a nemzetiségi hovaztartozástól. Az alapiskolákban az elmúlt tanévben a 60 038 iskolaköteles tanulóból 14 770 tanuló (24,6 százalék) járt szlovák nyelvű iskolába. Pozsonyban és környékén a tanulók 54 százaléka, a Nyitrai járásban 45,8, a Rozsnyóiban 42,9, Kassán pedig 41 százalékuk járt szlovák tanítási nyelvű iskolába. (A roma származásúak esetében - mivel a politika itt is félrevezet - a 8836 tankötelesből 7085, azaz 80,18 százalékuk jár szlovák iskolába.) Lényegesen eltérő a helyzet az ukrán nemzeti- ségűeknél, ahol az Analízisek ‘93 szerint az 1571 tankötelesből 1226 (78,04 százalék) jár szlovák nyelvű iskolába. Az ukrán nyelvű iskolák tanulóinak a 64,69 százaléka (797 tanuló) szlovák nemzetiségű. Ezek a „sajátosságok” lényegében összefüggnek azokkal az identitászavarokkal, melyek az ukrán-ruszin közösséget az elmúlt évtizedekben megosztották. Hasonló tendenciák mutatkoznak a német nyelvű iskolák szervezésében is. Az ok kézenfekvő, ezekben az iskolákban is, akárcsak a magyarországi szlovákok esetében, tanítani kell az anyanyelvet! Egyébként a Dél-Szlovákiában működő szlovák tanítási nyelvű iskolák tanulóinak többsége ma is sok helyütt magyar nemzetiségű. Két évvel ezelőtt ez arra késztette az oktatásügyi kormányzatot, hogy egyik elemzésében a szlovák iskolák alacsony színvonalát a magyar nemzetiségű tanulók hiányos felkészültségében lássa. Azt is mérlegelték, hogy megtiltsák az iskola területén más nyelvnek a használatát. Jellemző erre a magatartásra, hogy az elmúlt évtizedek alatt - tudomásom szerint - nem akadt Dél-Szlovákiában szlovák nyelvű iskola, ahol fakultatív alapon, tehát nem kötelező óraszámban például a magyar nyelvet vagy irodalmat tanították volna, mondjuk a magyar nemzetiségű diákok számára. Arra sem volt eddig példa, hogy statisztikailag felmérjék, mennyire voltak a főiskolai felvételik során sikeresek azok a magyar nemzetiségű tanulók, akik a szlovák iskolát látogatták. A szlovák törvényhozás az elmúlt évben 120 millió koronát tartalékolt az alternatív oktatás számára. Nem a szlovák nyelv tanítási feltételeit akarják javítani, hanem a magyar nyelvű iskolák egységét megbontani. Azaz létrehozni egy olyan szlovák iskolatípust, ahol néhány tantárgyat Prikler László felvétele magyarul tanítanak. Legalábbis - jelenleg. Nincsenek illúzióink, mindig akadtak olyanok, akik hajlandók voltak nevüket adni a kétes kísérletekhez. Ha ez a forma szabadot kap, ma is lesznek olyanok, akik „lelécel- nek”. Bízni egyedül a magyar szülők megfontoltságában, józan ítélőképességében, valamint a magyar nyelvű iskolákhoz való ragaszkodásukban lehet. Mert az iskolák fenntartása, megtartása a szülők magatartásán múlik. Az új forma nem tanítási módszert, korszerű oktatást kínál, hanem súlyosan beavatkozik a magyar kisebbség alkotmányos jogaiba. Már az is sértő, hogy 1990 után az Oktatásügyi Minisztériumban megszüntették a Nemzetiségi Iskolák Főosztályát, s helyette a vegyes lakosságú körletekben működő iskolák osztályát hozták létre. Furcsa logika az, amely a szlovák nyelvű oktatást is diszkriminálja, aszerint, területileg hová tartozik. Mintha a komáromi szlovák nyelvű iskola más elbírálás alá esne, mint például a zsolnai. Olyanok ezek a változások, mint az a politikai gyakorlat és demokratikus átalakulás, melynek 1990 óta a tanúi lehetünk. Felemás, érzéketlen, s ha megkaparjuk - nacionalista. Régi pártállami ösztönök, beidegződések állnak a szándékolt változások mögött, bizonyítva, hogy nemcsak a magyar nyelvű felsőoktatást lehet ellehetetleníteni, hanem az általános és a középfokú oktatást is. És ezzel együtt kétségbe vonják a magyar nyelvnek azt a jogát, hogy alkalmas a kultúra, a művelődés és a tudományos ismeretek terjesztésére, melyet néhány évszázada végez Európában, korábban még a történelmi Magyarország kisebbségei számára is. Természetesnek tartjuk, hgy a szlovák parlament a közelmúltban döntött az idegen nyelvű iskolák (angol, német, francia stb.) létesítésének feltételeiről. Európa határai kitágultak, s a nyelvtudás, tehát a modern nyugati nyelvek nélkül az érvényesülés egyre nehezebb lesz. Az anyanyelv azonban az idegen nyelvek elsajátításának is az alapja. Nem mellékes az sem, hogy Európa nemcsak Keletre vagy Nyugatra nyitott, hanem feltehetően - Délre is, sőt azon túl is. Végső soron az oktatási rendszerek sorsát nem a (titokban) kimunkált programok, kormányzati elképzelések döntik el, hanem az a tény, mennyiben tudnak ezekkel azonosulni a szülők és a pedagógusok. Minden olyan kísérlet, mely figyelmen kívül hagyja ezt a két tényezőt, programszerűen kudarcra van ítélve. Az elmúlt évtizedek kísérletei, oktatási reformjai éppen ezen a ponton buktak meg. Ezért inkább az oktatásügy teljesítőképességével, színvonalas munkájával kellene az illetékeseknek foglalkozniuk, s nem a lakosság megosztásán mesterkedni. Gondosan kellene ügyelni arra, hogy az átalakítási szándékok ne az oktatásügy stabilitását kérdőjelezzék meg, hanem a fokozatos fejlesztés mindenki által támogatott programját kínálják a társadalomnak. A mesterkedésekből, gyanús kísérletekből túlságosan nagy tapasztalatra tettünk szert az elmúlt évtizedekben. 1989 után azt remélték, hogy gyötrelmeink elsimulnak s talán feledni lehet a kisebbségnek kiosztott mostoha sorsot. Úgy látszik, hogy a jogállamisághoz vezető út sem jelenti a kisebbségi politikában a megértést vagy a nagyvonalúságot. A múltat így azért nem oldhatja békévé az emlékezés, mert mindig vannak, akik emlékeztetnek... OKTATÁSÜGY 1994. szeptember 18. l/BSáfTtöp
