Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-11 / 37. szám
GENNAGYIJ NAZAROV KETTŐS ÖRÖME Megnőtt Gennagyij Nazarov színészi árfolyama. Fél évvel azután, hogy Moszkvából a Prága melletti Milovicébe került Jifí Menzel új filmjét, az Ivan Csonkin közlegényt szolgálva, Andrej Mi- halkov Koncsalovszkij bízta meg jelentős feladattal Drága Rjaba című alkotásában. Pályakezdő játékos ekkora szerencséről álmodni sem mer. Harmadévesen, amikor még csak főiskolai tanárai és növendéktársai dicsérik tehetségét, s a kamerával még nincs is tegező viszonyban, egy rongyosra olvasott orosz regény címszerepét formálhatja meg angol színekben forgató cseh rendező filmjében. És alighogy visszaül az iskolapadba, ismét hívják. Amerikai állampolgárságával együtt világhírnevet is szerzett orosz mesterember állítja kamera elé, hazája egyik legnagyobb színésznője, Inna Csurikova partnereként. Közlegény után leszerelt katonát játszik, Menzel után Koncsalovszkijjal dolgozik huszonhat évesen. Értékes tehetség. Már magas az ára. A közlegény rangja V 'lagyimir Vojnovics, a Münchenben élő, egykor száműzött orosz író hőse, Ivan Csonkin valós figura. „Lengyelországban szolgáltam, közel a német határhoz, Szprotawában - mesélte a tizenhét nyelvre lefordított könyv szerzője - , de a helyi lakossággal nem érintkezhettünk. Teljesen elkülönítettek tőlük. És akkor ott, a kerítés mellett szembejött velem egy lovaskocsi. A bakon azonban senki sem ült, mert a katona, aki a gyeplőt tarthatta volna, beesett a kocsi alá, s beakadt a lába a tengelybe. Megpróbáltam segíteni neki, kihúzni őt a kocsi alól, de nem engedte. Két vagy három nap múlva, amikor újra találkoztunk, már fent ült a helyén, bekötözött fejjel. Kérdeztem a többiektől, ki ez a fiú, hogy hívják. Csonkin, mondták. Ivan Csonkin. A jellemét nem ismertem, de a neve megmaradt bennem. ” Csonkin, a filmben, közlegény. Alacsony, tömzsi, lassú mozgású. Az a típus, aki a fűben heverve, vagy egy fa árnyékában ücsörögve sokkal jobban érzi magát, mint négy fal közt, a prics- csen. A fegyver sem illik a kezébe, a gyakorlóteret meg messziről kerüli. Beosztott, akinek százan is parancsolhatnak, de a lovak között, a sereg istállójában nincs, ki kommandírozza. Etet, itat, csutakol, amíg egy szép napon át nem helyezik őt - egy eldugott kis orosz falu határába. 1941 nyarán Ivan Csonkin különleges megbízást kap: fegyverrel a kezében, pár napra szóló élelemmel a batyujában egy lerobbant, kétfedelű repülőgépet kell őriznie. S miközben „fontos” feladatát teljesíti, megismerkedik egy helybeli gyevuskával, bizonyos Nyurával, aki szerelemi étvágyát is enyhíteni tudja, nemcsak a szomját. Csenkin, a becsületes katona most már a lánnyal szemben is felelősséget érez, és segít is neki a ház körül. Krumplit kapálnak, tehenet fejnek, ültetgetnek, közben szeretnek, duzzognak és újra összebújnak. Szeletnyi örömüket, kicsi kis boldoságukat irigykedve, furcsa szemmel nézik a környékbeliek. Csonkin főz, Csonkin varr, Csonkin malacot legeltet. „Ez csak kém lehet” - sugdo- lóznak a szomszédok. Még a kolhozelnök is azt hiszi: rájuk állították, hogy meglesse, miből mennyit termelnek, s főleg, hogy mit őriznek olyan buzgón hivatali páncélszekrényükben. Közben kitör a háború, s a rozoga kis repülőt álcázni kell. A titkosrendőrségen pedig gyűlnek a névtelen levelek. „Iván Csonkin katonaszökevény.” „Iván Csonkin a haza ellensége.” „Iván Csonkint börtönbe kell vetni.” A közlegény meg csak áll rendületlenül a gép mellett, s nem adná meg magát még az ördögnek sem. Körbevehetik, megtámadhatják szürke egyenruhások, „ a bázist” akkor sem juttatja az ellenség kezére. Még jó, hogy közbelép a hadsereg... és bátorságáért, kitartásáért, a haza védelmében szerzett érdemeiért kitüntetik Ivan Csonkin közlegényt. „Nyikita Mihalkov asszisztensnője hívta fel rám Menzel figyelmét - hallgatom Gennagyij Nazarovot. - Köpcös, kerek arcú, nem éppen magasra nőtt színészre volt szükség, és én lettem a kiválasztott. Márciusban próba- felvételre hívtak, májusban már forgattunk. Vojnovics regényét hosszas huzavona után 1988-ban adták ki nálunk, és otthon, a családban is olvasta mindenki. Amikor elárultam nekik, hogy film készül a könyvből és én játszom a főszerepét, meg sem lepődtek. Azt mondták: jó szimata lehet annak a cseh rendezőnek... pontosan olyan vagy, mint Csonkin. Tényleg? - kérdeztem, és már nyúltam is a könyvért. S ahogy újraolvastam, rá kellett jönnöm: valóban hasonlítunk egymásra. Micsoda véletlen! Menzel természetesen semmit sem tudhatott erről, de amikor rámadták az egyenruhát, és kezembe vettem a moslékos vödröt, ő is megjegyezte: ideálisabb Csonkint nem is találhattunk volna. A naivitásunk, az alázatunk, a magánboldogságunk egy tőről fakad. Nem állítom, hogy ha engem parancsolnának oda egy ilyen meghibásodott géphez, akkor az életem árán is képes lennék megvédeni, de hogy odaadóan őrizném egy ideig, az biztos. Egyszerű és jószívű ember Ivan Csonkin, megvan a magához való esze. Nem hiszem, hogy „rokona” Svejknek, Csonkin tisztább lélek. Benne nincs annyi ravaszság, az ő esze nem olyan fondorlatos. A rossznak még csak a csíráját sem hordozza magában. Menzel rengeteget segített. Rendezés közben is olyan, mint a kamera előtt. Finom ember. Úgy vezeti a színészt, ahogy a festő fogja az ecsetet, amikor akvarellt fest. És bevallom: annak örülnék a legjobban, ha évek múlva rólam is úgy beszélne majd, ahogy Bán Jánosról beszél Az én kis falum kapcsán. Annyi szeretettel és akkora elismeréssel... ” Csonkinra még vámunk kell egy kicsit, a Drága Rjaba Szerjozsája viszont bemutatkozott már. Épp, hogy leszerelt, máris bajba keveredett. „Vállalkozó” lett. De csak feketén, kétes üzletekbe csúszva. „Hülye vagy! - mondja mindenkor becsületes anyjának -, az olyanok, mint te, nem sokra viszik az életben. Tudod egyáltalán, mi az, hogy demokrácia? Honnan is tudnád?! Demokráciában élni annyit jelent, hogy eddig csak másoknak volt szabad lopniuk, az új rendszerben viszont már nekem is szabad.” És hajt is keményen a fiú, gyorsan megszedi magát. Háromszázezer rubel négy-öt évvel ezelőtt még tetemes összeg volt, csakhogy ebül szerzett pénznek budiban a helye - tréfálkozik Koncsalovszkij, Szergej pedig repül a pénz után, le a szagos gödörbe. Aztán anyja után, hogy rejtse el őt, mert jönnek érte. Belép a pártba is, ha megmentik, csak segítsenek rajta, mert az orosz maffia felér az olasszal. G ennagyij Nazarov érti a dolgát. Diplomája nincs még, jó híre s nézőtábora igen. Menzel után Koncsalovszkij is elégedett lehetett vele. Szabó G. László (Karel Kouba felvétele) Valbona Malaj hegedül Mint a mesében. A nincstelen jóemberek végső elkeseredésükben elindulnak szerencsét próbálni. Bejárják a nagyerdőt és szívükkel, jóságukkal mindenkit meghódítanak. A huszonöt éves albán hegedűművész, Valbona Malaj bolyongásai során hangszerével bűvölte az égieket, tegyenek csodát. S a kapuk kitárultak előtte. „Észak-Albániában születtem, sokgyerekes családban. Szegényes faházban laktunk, s mert az apám fizetéséből húsra nem nagyon futotta, azt ettünk, ami megtermett a kertben. A muzsika a véremben van. Anyám szerint én nem is sírva, hanem énekelve jöttem a világra. Gyerekkoromban még az utcán is énekeltem, hangosan, hogy mindenki hallja. Egyszer, talán hétéves koromban, a nőverem egy könyvvel jött haza. Mi az?- kérdeztem. Egy csodálatos életrajz, minden idők legnagyobb hegedűművészének, Paganininak az élete. Akkor döntöttem el, hogy hegedűművész leszek. Szüleim nagy áldozatokat hoztak azért, hogy a szenvedélyemnek, a zenének élhessek. Kaptam tőlük egy hegedűt, amely hű társam egész életemre. Egy helyi zenész tanított meg rajta játszani. A környék minden jelesebb ünnepén felléptem, és esküvőkre is jártam, hogy a muzsikával vigyek vidámságot az emberek életébe. Az iskola! Tudtam, hogy számomra a tiranai konzervatórium a jövő. Elmentem a felvételi meghallgatásokra. Borzasztó nehéz volt a vizsga. Ráadásul sok volt a jelentkező, a hely meg kevés. Azért sem volt könnyű dolgom, mert sok volt köztünk a protekciós gyerek, olyanok, akik befolyásos személyiségek támogatására számíthattak. Ezzel szemben mi voltam én!? Egy félénk vidéki lány, szegény családból, protekció nélkül. Úgy léptem be a terembe, hogy biztos voltam benne, nekem ez nem fog sikerülni. Azért csak elkezdtem a játékot. A vizsgáztatók fölényesen, kétkedőén néztek rám. De az első akkordok után kezdtek figyelmesen méregetni, majd lelkesen biztatgattak a tekintetükkel. Felvettek, és tizenhat kemény év következett. Kitűnő osztályzattal végeztem, de nem tudtam mit kezdeni a diplomámmal, mert egy olyan szegény országban, mint az enyém, a zenéből nem lehet megélni. Nem találtam munkát. Romániába mentem. Bukarestben sikerült bekerülnöm a rádió zenekarába, és több koncerten hegedültem. Az újságokban hosszú cikkek jelentek meg rólam. Biztató volt számomra ez az időszak, mert úgy éreztem, a nagy mesterek mellett egyre mélyebbre tudok ásni a zenében. De az élet aztán Romániában is napról napra nehezebb lett. Az emberek szó szerint éheztek, és sokan Nyugaton akartak szerencsét próbálni. Úgy döntöttem, követem a példájukat. Egy reggel Bukarestben vonatra szálltam, és megérkeztem Olaszországba. Álltam a bres- ciai pályaudvaron egyik kezemben egy kopottas, zsineggel összekötött bőrönddel, a másikban a hegedűvel. A barátnőm fogadott be, akivel együtt jártunk a konzervatóriumba, s aki egy jó szándékú pap segítségével Bresciában tanul. Reggel és este takarít, napközben meg a konzervatóriumba jár. Segíteni akartam neki, hogy ne legyek a terhére, de nem találtam munkát. Egy nap aztán arra gondoltam, talán tudnék keresni egy kis pénzt, ha kiállók hegedülni az utcára. Pontosan emlékszem arra a szeptemberi délutánra. Sütött a nap, de már ősziesen hűvös volt. Elsétáltam Brescia legelegánsabb utcájába. Felmentem a Teatro Grande lépcsőjén, ebben a színházban vendégszerepeinek a leghíresebb zenészek, leültem a lépcsőfokra, elővettem jó öreg hegedűmet, és elkezdtem Bachot játszani. Közben majdnem elsírtam magam, mert még soha nem játszottam alamizsnáért. Először két fiatalt állított meg a játékom, diákok lehettek, aztán idősebbek gyűltek körém, egyre többen és többen lettek. Arra sétált a konzervatórium egyik tanára. Megállt és hallgatta hogyan játszom. Aztán megkérdezte, ki vagyok, és honnan jöttem. Később bemutatott néhány zenésznek, akiket meghatott a tehetségem. Azokban a napokban cikk jelent meg rólam a bresciai újságban. Aztán egy helyi zenész, aki olvasta az írást, üzent, hogy keressem fel. Megkérte, játsszak neki valamit. Azt mondta, hihetetlen varázsa van annak, ahogy játszom, meg hogy szokatlanul tehetséges vagyok. De hozzátette: a hegedűd viszont elég ócska szerszám. Mától kezdve olyan hangszeren fogsz játszani, amely megfelel a képességeidnek. Felállt, bement a dolgozószobájába, és egy csodálatos hegedűvel tért vissza. A tiéd, mondta. Attól a naptól fogva ezzel játszom. S koncertet is adtam már. Egy valódi színházban. A rádió élőben közvetítette. Alig hiszem, mintha csak álmodnék: a filmekben történik ilyesmi, hogy az ember szinte órák alatt megteszi az utat az utcáról a pódiumig. A Gente alapján: __________(tallósi) UT CÁRÓL A PÓDIUMRA
