Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-11 / 37. szám
1. A legnagyobb népességgel bíró világvárosok egyre gyakrabban válnak a földkerekség krízisgócaivá. Felmerül hát a kérdés: a metropolisok a végüket járják? Az emberiség kinövi saját otthonát, a Földet? Vajon megmenthetők-e ezek a monstrumok? Egy alkalommal, amikor valamely magas beosztású vendég a Buckingham-palotában a városfejlesztési terveiről beszélt, Charles herceg egyenesen dührohamot kapott. A nagyvárosok frankensteini monstrumokká lettek, jelentette ki a trónörökös. Kemény szavak. Ám ha közelebbről vizsgáljuk a témát, rá kell jönnünk - és ez már korántsem csupán a szigetországra vonatkozik -, hogy a trónörökösnek ebben az esetben alighanem igaza van. New York-ot, a sokmilliós nagyvárosok „ékkövét” ma Amerika Calcuttájának nevezik. Minden negyedik lakója nyomorog vagy hajléktalan. Bronx városnegyed úgy néz ki, mintha bombatámadás áldozata lenne. New Yorkban évente 10 000 embert gyilkolnak meg. A reménytelenül túlnépesedett Sanghajban generációk élnek sokszor egyetlen helyiségben. A házasságlevéllel rendelkezők gyakran a parkok fövenyén szeretkeznek fényes nappal, anélkül, hogy az arra cirkáló rendőrjárőrök beavatkoznának. Párizsban a gengszterbandák véres összecsapásai jelentenek komoly gondot a francia kormánynak. Mitterand elnök likvidálni szeretné ezeket a nagyvárosok peremén elterülő gettókat. Számos németországi nagyvárosban, Münchennel az élen, olyan magasak a lakbérek és a megélhetés általában, hogy az emberek a peremvidékekre húzódnak. Sokan úgy vélik, nemsokára csak az igazán gazdag emberek engedhetik meg maguknak, hogy a német nagyváros lakói legyenek. Ha ezek a megállapítások négy-öt évvel ezelőtt jelennek meg nálunk, sokunkban felmerült volna a gyanú, hogy pártpropagandáról van szó, mely a nyugati világ sötét színben történő feltüntetését célozza. Igaz, jelentek is meg ilyen írások szép számmal, de esetünkben valós tényekről van szó. Ezek a felsorolt gondok gyorsan feledtetik az emberekkel mindazokat az előnyöket, amelyek a nagyvárosi élet velejárói. A városok védelmet nyújtó falai között találta meg egykor az ember az alkotás múzsáját, a filozófia szabadságát, a művészet erejébe vetett hitét. A városi létforma hozta létre a tudományos és műszaki civilizáció fejlődését. A városok jelentették azt a védőburkot, ahol az ember egyéniséggé fejlődött, ahol megszületett a demokrácia fogalma és ahol hellyel-közzel meg is valósult. Egyszóval a városi létforma biztosította az emberi civilizáció szakadatlan fejlődését. Olyanná válását, amilyenben ma élünk. Ezzel együtt a városiasodás megteremtette a tömegnyomort is. A városiét kétarcúságának egyik régi, de tipikus példája az antik Róma. Ha kultúránk bölcsőjeként képzeljük magunk elé, akkor márványos ragyogásában tűnik a szemünk elé. A történészek ismernek egy London - a ködös Albion tizenötmillió lelket számláló fővárosa, a XX. század egyik jól működő metropolisa (Fotó: archívum) másfajta Rómát is. Tűzvészekkel és szörnyű járványokkal, amelyek során emberek tízezrei pusztultak el. Gyilkosokkal és fosztogatásokkal. A kutatások azt is feltárták, hogy az ókori Róma minden csillogása és legendája ellenére egyúttal az emberiség történelmének legszegényebb városa volt. Az urbanizáció rohamos fejlődésének vizsgálatakor a tudósok figyelmét felkeltő „központi” városok egyike London. A szakemberek szerint a működőképes modem nagyváros tipikus példája. Harmincötezres lakosságával már a XIV. században nagyvárosnak számít. Századunk elején a szigetország fővárosa 6,3 millió lakosával a világ egyetlen olyan városa volt, amelynek lélekszáma meghaladta az ötmilliót. A második világháború alatt - a német bombázások ellenére - 8,7 millióra emelkedett London lakossága. 130 év alatt a Temze folyó partján elterülő városnak megkilencsze- reződött a lakossága. Ma London belterületén 7,4 millió ember él, a peremkerületekben kb. ugyanennyi. Az összlakosság tehát elérte a 15 milliót. A szakemberek szerint a város leküzdötte a túlnépesedés legszömyűbb következményeit és a viszonyokhoz képest „normális körülmények között lehet élni benne”. Mi a helyzet a földkerekség más városaival? A harmadik világ nagyvárosai most élik meg azt a demográfiai robbanás okozta sokkot, amelyet Londonnak sikerült leküzdenie. Előzetes becslések szerint Brazília ipari központja, Sao Paolo lakossága az ezredfordulóra meghaladja a 25 milliót. Sanghaj ma 11,6 milliós lakossága addigra eléri a 22,7 milliót. Kairó pedig, amelynek ma 10 millió lakosa van, 2000-re 16 milliós monstrummá duzzad. E jelenség legtipikusabb példája Mexiko City esete. Néhány év óta - s ezt valóban kevesen tudjuk - ez a világ legnagyobb városa. 1940-ben még csak (!) I millió ember lakta. Húsz év alatt, 1960-ra a város területe a hatszorosára, lakosainak száma pedig kilencszeresére növekedett. Mára mindez újból a kétszeresére duzzadt. Az eredmény pedig 20 millió lakos!!! Szingapúr városállamban húsz éve még iszonyatos volt a kontraszt a szupergazdagok és a nyomorgók között. Az üzlet és a bankszakma metropolisa mára szinte teljesen megváltozott. Japán után a világon itt a legmagasabb az életszínvonal. Ha össze akarjuk hasonlítani: ami Londonnak és az angol gyarmati nagyhatalomnak négy évszázad alatt sikerült, azt Szingapúr pár év alatt érte el. Túlnépesedés. Tömegnyomor. A közlekedés túlzsúfoltsága. Kétezer év tanulsága nem volt elég ahhoz, hogy az emberiség tanuljon a saját tapasztalataiból. A nagyvárosok jellemzői ma is ugyanazok. Egyetlen kivétellel. Míg a történelmi - amint példánkban említettük, az antik Róma - nagyvárosok terjeszkedését a gondosan körbeépített városfalak gátolták meg, addig a mai metropolisok terjeszkedésének szinte semmi sem vet gátat. Ma a világvárosoknak és a komplexumoknak négyféle típusát különböztetik meg a szakemberek. A dinopolisz típusú terjeszkedés jellegzetes formája például Los Angeles, amely fokozatosan, mint egy „feneketlen fekete lyuk”, magába rántotta a környező településeket. így alakult ki a 168, egykor önálló településből álló monstrum, melynek ma az egész Kínához mérhető gazdasági ereje és hatalma van. A második típus a megapolisz. New Yorkban például több ember él, mint egész Ausztria területén együttvéve. 816 km2-es területén közel 8 millióan élnek. A külterületeken pedig még egyszer ennyien laknak. Maga New York csak egy hatalmas gócpont az amerikai kontinens keleti partvidékén láncszerűen elhelyezkedő nagyvárosok között. A települések egymásba fonódó garmadája húzódik Bostonból New Yorkon át Washingtonig. Bennük negyvenöt millió ember él. A következő településtípus a nationalopolisz. Erről akkor beszélhetünk, amikor nem csupán egy régió, de egy egész tájegység teszi ki a városkomplexumot. Akár egy egész ország. Ennek eklatáns példája Japán. A szigetország területének nyolcvan százalékát hegyek alkotják. A 123 milliós nemzet túlnyomó többsége a partvidéki városokban él, amelyeknek összterülete nem haladja meg például Bajorországét. A negyedik típusú az ekumenopolisz. Ismét csak japán példa kínálkozik ide. Arról az esetről van szó, amikor valamely nemzet gazdasága, ipara egyre nagyobb befolyással van más országokra és ezeket mintegy „magába olvasztja”, saját részévé teszi őket. A tudományos alapokon nyugvó előrejelzések szerint 2010-ben a Föld 7 milliárd lakosának több mint a fele városlakó lesz. Ekkorra 25 olyan metropolis alakul ki a Földön, amelyek lakossága meghaladja a 10 milliót. Egy generációval későbbre a számuk már 90-re emelkedik, s ebből 80 a mai harmadik világ városai közül kerül ki. Alighanem minden józanul gondolkodó ember belátja, itt az ideje, hogy az emberiség valahogyan álljt parancsoljon a féktelenségnek. Az egyre inkább önmaga ellen forduló civilizáció kimenetele nem sok jóval kecsegtet. Ezt mindenki tudja. Csak arra nem tudja senki a választ, hogy vajon micsoda erő készteti (késztette) a történelem során az emberi fajt arra az útra, amelyen jár. Vajon milyen tudat alatti motivációk függvénye az, hogy a civilizációnak nevezett valamink olyan, amilyen. Amikor beindult a civilizációs fejlődés gépezete, onnantól tudjuk - hellyel-közzel - a magyarázatot, csak a késztetés miértjére jó lenne megkapni a választ. Akkor talán könnyebb lenne álljt mondani és betartani azt. Xiss Péntek József kulturális központjai: London, Párizs, Berlin, Moszkva stb., s a rohamosan gyarapodó és iparosodó metropolisokban egyre nagyobb gondot jelentett a tömegközlekedés. A bérkocsi nem arra való, hogy munkásokat szállítson a gyárakba; a kerékpár sem olyan volt még, mint amilyennek ma ismerjük, legföljebb vállalkozó kedvű hölgyek és urak mertek a nyergébe szállni, hogy néhány kört tegyenek meg vele a parkok sétányain, de aki a munkába sietett, .világ első földalatti vasútvonalát Londonban nyitották 1863-ban. Itt gőzmozdonyok vontatták a szerelvényeket, így el lehet képzelni, milyen fojtogató volt a levegő odalenn. Talán ezzel is magyarázható az, hogy a folytatásra majdnem harminc évig kellett várni. 1890-ben, ismét csak Londonban elindították az első föld alatt közlekedő villanymozdonyt, amelynek előnyeit nyilván nem szükséges ecsetelnem. Négy évvel később Glasgowban is átadtak egy földalatti vas(Méry Gábor felvételei) Sokan a modern kor kezdetét a huszadik század első évétől számítják, s minden bizonnyal megvan az okuk rá, ha más nem, hát az, hogy így a legegyszerűbb az oda- és visszaszámlálás. A technikatörténészek sokkal csavarosabb eszű lények, ők nem érik be holmi pragmatikus szempontokkal, s a maguk módján nekik is igazuk van, elvégre a nagyüzemi termelést, a vasutat, a villanyt és az autót is még a múlt században találták fel, s ezek olyan vívmányok voltak, amelyek szinte gyökeresen megváltoztatták az addigi életformát. A múlt század folyamán váltak milliós nagyvárosokká Európa gazdasági és az gyalog hamarabb célba ért. A nagyvárosok első tömegszállító eszköze a vonat és a villamos lett. Idővel persze az utcák szűkeknek bizonyultak a megnövekedett forgalom számára, s mivel egy utcát kiszélesíteni nem egyszerű feladat, gondoltak egy merészet és a vasutat levitték a föld alá. A útvonalat, ahol egy sajátos megoldást alkalmaztak: a szerelvényeket kötéllel vontatták. Az ötletet nyilván San Franciscóban lesték el, mert ott jelentek meg először kötélhúzta sínjárművek. Az európai kontinensen makacsul ellenálltak a csábításnak, senki nem akadt, aki a szigetországi példát követni akarta volna. Végül a millenniumi készülődésnek lázában égő Budapesten megszületett az ötlet: a magyar honfoglalás 1000. évfordulójának méltó megünneplése lehetne, ha elindulna az ország fővárosában a föld alatt közlekedő vasút. Ha végiggondoljuk, mi minden épült akkoriban Magyarországon, s különösen Budapesten, akkor mindenképpen elismerést érdemel ez a vállalkozás, amely a földalattiak dolgában rangelsőséget hozott Magyar- országnak az európai kontinensen. Ma talán szerény teljesítménynek tűnik az a 3 kilométernyi hossz, amely a föld alatt haladt, ráadásul nem is olyan mélyen (ezért is helyesebb a budapesti földalattit kéregvasútnak nevezni). De dicsérnünk kell azt a merészséget, hogy komolyabb tapasztalatok nélkül belefogtak az építkezésbe, s mindjárt egy korszerű megoldást választottak, hiszen villanymozdonyt képzeltek a szerelvény elé, s így a villamos vezetéket is meg kellett tervezni. A földalatti négyszög keresztmetszetű profilját később más európai nagyvárosokban is alkalmazták, így 1902-ben Berlinben, 1912-ben Hamburgban, 1919-ben Madridban, sőt a híre az óceánon túlra is eljutott, hiszen 1904-ben New Yorkban, 1927-ben pedig Tokióban a budapesti rendszer alapján épült meg a földalatti. A budapesti földalattit két évig építették és 1896. május 2-án avatták fel ünnepélyes külsőségek között. Néhány nappal később Budapestre látogatott Ferenc József osztrák császár és magyar király, s természetesen felszállt a földalattira is. Másnap a nagy világlapok erről a nevezetes eseményről tudósították olvasóikat. A budapesti földalatti híre bejárta az egész világot. Lacza Tihamér IRÁNYTŰ 1994. szeptember 11. llBSärtlBp Me rre tartasz, nagyváros? fis® i fii iE
