Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-11 / 37. szám
Vasárnap 1994. szeptember 11. RIPORT 1% f f _ akik látunk, aligha tudjuk igazán átérezni azok helyzetét, akiknek ez a képes- I W B I ség nem adatott meg. Sajnos, sokan vannak, akiknek e szomorú sors jutott y osztályrészül. Az ő életük, a szemükre boruló örökös árnyék miatt, sokkal nehezebb, mint a többi emberé; de éppúgy vágynak a teljes életre, mint mások. Ezt ismerte fel egy Valentin Haynü nevű párizsi polgár, aki 310 éve, 1684 szeptember elsején Párizsban megnyitotta a világ elsó', vak gyerekeknek szervezett intézetét és iskoláját. A hajdani Magyarországon az elsó' hasonló intézet 1825-ben Pozsonyban nyitotta meg kapuit. Szlovákiában pedig mind a mai napig működik a Lőcsén 1922-ben megnyitott Vakok Állami Intézete. Lehetőség ez a vak gyerekek számára, hogy életüket ne kelljen teljes szellemi sötétségben, a négy fal között leélniük, mások segítségére szorulva; és egyben esély, hogy így, fogyatékosán is megtalálják helyüket a világban. A múltban ugyanis sok fogyatékos gyerek sorsát megpecsételték azok a szociális körülmények, amelyek közé születettek. Erről szól az alábbi történet... Örökös sötétségben A régi családi ház konyhájában hárman ülünk az asztal körül: egy ősz hajú, de gyermektekintetű asszony, a szemét lesütő, ujjaival idegesen matató férfi és jómagam. Zavarban vagyok. Én látom őket, de ők nem látnak engem. Vakok. A koloni Obonya testvérekkel kegyetlenül bánt a sors. A hat testvér közül hárman voltak vakok. Közülük még ketten élnek, velük ülök most szemközt. Juliska néni nyolcvanéves, Jóska bácsi tíz évvel fiatalabb. Nem születtek vakon. A külső szemhályogot, ami Juliska néni mindkét, Jóska bácsi fél szemét takarta, el lehetett vona távolítani, ha időben orvoshoz fordulnak. De falun akkoriban nem rohantak minden aprósággal orvoshoz, meg a műtét is sok pénzbe került volna. És a szegény falusi szabónak nemhogy műtétre, de még új szemüvegre sem tellett, mikor a régi már gyengének bizonyult. Az Obonya testvérek sorsa így megpecsételődött. Már gyermekkoruk is más volt, mint egészséges társaiké. Iskolába nem jártak, bár Jóska bácsi olykor elment oda. A tanító úr szívesen látta, mondván, hadd maradjon, legalább ragad rá valami. Ö pedig ment szívesen. Érdekelte minden, amit hallott, sok dolgot már első hallásra megjegyzett, vágott az esze, mint a borotva. „Nem gondolná senki, hogy nem volt könyv a kezében mondta róla a plébános úr. Számolni úgy számolt, mint senki más a faluban. Gyorsabban ősz tott, szorzott fejben, mint más papíron! Még a bonyolult területszámítások sem okoztak neki problémát. De mit ért az ő „tudománya”, ha az élet prózai dolgaiban segítségre szorult.Vaksága ellenére ki-kijárogatott a faluba, szeretett elbeszélgetni az emberekkel a világ dolgairól, nővére azonban nemigen lépte túl az udvar kapuját. Nem is vágyott rá. Tett-vett a ház körül, szerette a virágokat, az állatokat, gondozta a kiskertet, etette a csirkéket, a teheneket, sőt, még libát is megtanult tömni. Az egyszerűbb háztartási munkákkal is elboldogult. Az ő „tudományának” igazán akkor vették hasznát, mikor magukra maradtak. A testvéreik férjhez mentek, elköltöztek, a szüleik meghaltak, s néhány éve meghalt az a félvak nővérük is, aki korábban a gondjukat viselte. Azóta Juliska néni egyedül főz (igaz, csak egyszerűbb leveseket, húsokat), mos (persze, mosógépen), de a takarításban, a porta rendbentartásában már segítségre van szükségük. Nemcsak fogyatékosságuk, hanem idős koruk miatt is.- Mert tudja, az úgy van, ha az ember nem megy a házra, a ház rámegy az emberre - vallja a régi bölcsességet Jóska bácsi. És minél régibb egy ház, annál inkább gondját kell viselni Meg a kertnek, a portának is. Juliska néni még el-el- gyomlálgat, pár éve még virágokat, rózsákat is ületetett a ház elé, de ma már bizony nem bír úgy, mint régen. Állatokat ugyan már nem tartanak, de ott van még a szőlő, amit Jóska bácsinak a barátai ültettek, mikor az utolsó szemműtét után hazajött a kórházból. Azt is gondozni kell. Igaz, eddig még mindig volt, aki segített. Csakhát lassan elmennek a régi barátok, ismerőseik, rokonok is. Két idős, magatehetetlen ember hogy boldoguljon eztán egyedül? Még szerencse, hogy Juliska néni és Jóska bácsi bízik az emberek jóságában.- Vannak azért még jó emberek a fiatalabbak között is - mondja Jóska bácsi. - Ha elmegyek az üzletbe - mert oda mindig magam megyek, hacsak nem vagyok beteg -, a fiatal asszonyok kedvesek hozzám, soha be nem csapnának. (Nem is lehet, mert ismeri a pénzt! - teszi hozzá Juliska néni.) Ha kérem, még az újságból is felolvasnak, tudják mi az, ami engem érdekel. A szomszédok is át-átjönnek, elbeszélgetünk mindenféléről, mert engem minden érdekel, ami a világban történik. Hallgatom mindennap a rádió magyar adását. Ha nem is látom, azért el tudom képzelni, milyen lehet most az élet. Úgy gondolom, most sok tekintetben jobbra fordult a világ sora, de egyvalami azért nem tetszik: hogy a szociális kérdésekkel nem foglalkoznak annyit, mint azelőtt. Régebben a szociális osztályról is rendszeresen kijártak hozzánk, de bizony már évek óta felénk sem néz senki. Igen kevés az a kis nyugdíj is, amit kapunk. Nem jár több, azt mondják, merthogy nincsenek meg az éveim. Hogy lehetnének meg? Én nem jártam a gyárba, mint más... - és Jóska bácsi hangja elcsuklik. - Nem tetszik az sem - folytatja kis idő múlva -, hogy a szlovákok és a magyarok nem tudnak megegyezni. Régebben nem volt ez az ellentét, most még a rokonok is éreztetik, hogy mi „mások” vagyunk. Még a kórházban is tapasztalni a megkülönböztetést. Hát ez sincs jól.- A falu vezetői azért segítenek. ahogy tudnak. A telefont is bevezették a kötelező illeték nélkül. S milyen jó most, hogy van ! Bármi történik, bármire van szükségünk, csak telefonálunk a községházára, az üzletbe ,a rokonokhoz. Minden fontos számot az eszemben tartok - mondja némi büszkeséggel a hangjában Juliska néni. - A gáz bevezetésekor is elvégeztek minden munkát, amit másnak magának kellett megcsinálni - teszi hozzá Jóska bácsi. Mondják is mindketten, milyen könnyebbség, hogy már nem kell a fával, a szénnel piszkoskodni, akár fűtésről, akár főzésről van szó. Csak a vizet hiányolják még, a fürdőszobát, mert két ilyen idős ember számára bizony egyre nagyobb teher a vízhordás, mégha nincs is messze a kút. Javasolták már nekik, hogy talán jobb lenne, ha szociális otthonba költöznének. Erről azonban hallani sem akarnak. Ügy érzik, nem élnék túl, ha el kellene menniük a kis házból, a faluból, amit bár soha nem láthattak a saját szemükkel, de mégis jól ismernek. Ahogy a házban tudják minden apró tárgynak a helyét, ugyanúgy tudják, hol a templom, az üzlet, a temető - ahová még vakon is eltalálnának. Mert ismerik az utat. Mert itt ők otthon vannak. S számukra innen elmenni annyit jelentene, mintha a látásukat veszítenék el. Minél idősebbek, annál inkább ragaszkodnak az otthonukhoz, de annál nagyobb szükségük lesz a segítségre is. Remélhetőleg, akad még a faluban olyan ember, akiben bízhatnak, akihez fordulhatnak, akitől segítséget várhatnak. És nem maradnak egyedül, a szemükre boruló örökös homállyal... S. Forgon Szilvia Illusztrációs fotó: Méry Gábor MONDA ÉS VALÓSÁG A Pogány vár peremén Ragyolcon, Damyán, és ezeken a helyeken is érdekes leletekre bukkantunk. Természetesen a Pogányvárban sem először járok, de nagyobb kutatócsoporttal eddig nem volt alkalmam itt tevékenykedni.- Sikerült valami újat megtudni erről a titokzatos hegyről?- A titkok egy részét megfejtettük, de korántsem mindet. A Pogány várról tudjuk, hogy régóta érdekli az embereket, a kutatókat. A múlt század második felében báró Nyáry Jenő is végzett itt kutatásokat, sajnos a feljegyzései többnyire elkallódtak, elvesztek. A megmaradottakból tudjuk, hogy barlangokban kutatott, halomsírokat tárt fel. A Pogány vár álkarsztos barlangjaival kapcsolatosan elmondhatom, hogy már az eneolit korban benépesültek, lakták ezeket az üregeket. Találtunk bádeni kultúrára utaló nyomokat, s a tárgyakból és a fennsíkon fellelt kultúrára utaló nyomokat, s a tárgyakból és a fennsíkon fellelt nyomokból tudjuk, hogy kelták is laktak itt.- Melyek ezek a külső jelek?- A kelták előfordulására utalók például a ma is jól kirajzolódó halomsírok. Ugyanott próbáltuk az egyiket feltárni, ahol a múlt AZ A TITOKZATOS Az Óbást és Sőreg között húzódó hegyről, Pogányvárról a Medvesalján rengeteg monda járja. Az itt élők meggyőződése, hogy ezek a mondák igazak, és a barlangokkal átszőtt hatalmas hegy belseje kincseket rejt. Arrafelé úgy tudják, hogy a földalatti üregeket valamikor napimádók lakták. A napimádók és később a török elől ide menekülő lakosság rejtette el a kincseket a föld belsejében. A titokzatos hegyről szóló mondák is kincsekről mesélnek. íme az egyik. A Pogányvár déli lejtőjén egy kondás legeltette a falu disznait. Dél felé járt az idő, megéhezett, tarisznyájából elővette szalonnáját és sütögetni kezdte a tűz felett. A lecsepegő zsírral keneget- te kenyerét. Lakmározását a kövek közül egy béka figyelte. A kondás letört egy darabka zsíroskenyeret és a béka elé dobta. Mire az emberi hangon megszólalt.- Látom, jó szíved van. megér- demled, hogy megjutalmazzalak - mondta és egy hatalmas sziklához vezette a kondást. Aztán elbeszélte, mi mindent rejt a szikla mögött megbúvó üreg. A szikla egy évben egyszer, amikor Egy- házbáston a templomban a passiót éneklik, elmozdul helyéről. Akkor bárki hozzájuthat a kincsekhez. De figyelmeztette a kondást, a passió befejeztével a szikla visszazárul. Az öreg kondás nem hitt a békának, de húsvétkor azért kiballagott a Pogrányvárba. Amikor a templomban elkezdték a passiót énekelni, a szikla valóban oldalra fordult. A kondás beballagott a barlangba és találomra felvett néhány aranytárgyat a földről. Hazavitte és elmesélte feleségének a történteket. Egy év múlva már a felesége is vele tartott a Pogányvárba. Amikor a szikla elmozdult, az asszony a rengeteg arany láttán hanyatt-homlok rohant be az üregbe. Hiába kérlelte az öreg kondás, siessen kifelé, nem hallgatott rá. A szikla a passió végeztével visszazárult, foglyul ejtve a kondás kapzsi feleségét. A monda szerint azóta nem nyílik ki a barlang. Annak, aki a kincshez akar hozzájutni, meg kell találni és el kell mozdítani a hatalmas sziklatömböt. Hihetetlen, de évek hosszú során nem egy esetben történtek erre kísérletek. Néhány kőtömb ma is őrzi a kísérletezések nyomát, a drót- kötéldarabkákai, amelyeket erős gépek téptek szét. Természetesen nem mindenki buldózerrel és HEGY Hon emelővel próbált szerencsét. Legtöbben csak zseblámpával indulnak felfedező útra. A kőtengerből ugyanis rengeteg álkarsztos barlang nyílik, amelyek egy részében még június elején is található jég. De nemcsak jég, hanem különböző tárgyak, díszített edénycserepek, csiszolt kövek. Tavaly a Cseres-hegység Tájvédelmi Körzetének dolgozói a Pogányvár természeti leltárának elkészítésére vállalkoztak. A munkát ez év végén szeretnék lezárni. A botanikusokon, zoológusokon, geológusokon, barlangászokon kívül a munkában régészek is részt vettek. A napokban folyt nagyszabású kutatómunka során, amelyben szinte valamennyi tudomány képviseltette magát, találkoztunk a Pogányvárban többek között dr. Václav Furmánekkel, a Szlovák Tudományos Akadémia nyitrai régészeti intézetének vezetőjével, Szlovákia (és nemcsak Szlovákia) legismertebb kelta-szakértőjével. Érdekes dolgokat tudtunk meg tőle.- A Pogányvár régészeti szempontból valóban nagyon érdekes, és hozzáteszem, számunkra is kevésbé ismert terület. Ezért jöttem a szervezők első meghívására.- Gondolom, először jár ezen a vidéken.- Harminc éve ismerem a környéket, kutattam többek között században báró Nyáry is ásott. Bebizonyosodott, hogy a halom emberi kéz műve, sajnos érdekesebb tárgyakat nem találtunk benne, azt sem tudjuk egyelőre meghatározni, melyik korban készíthették. Nagyon impozáns továbbá a horizontot körülvevő kőfal, amely több kilométer hosszú, a méréseket most végezzük. A közel ötvenhektáros fennsík teljesen körbe volt kerítve ilyen kőfallal, amely helyenként erősebben kirajzolódik, máshol kevésbé, de mindenhol jól látható. Tudjuk azt is, hogy a kőfalat bizonyos szakaszokon fával kombinálták, erre utalnak azok az égésmaradványok, amelyeket a terület déli részén figyelhettünk meg. Valószínűleg a fa lángot fogott és a kőfalra épített erődítmény vagy magasító leégett. A hőségtől összeolvadtak a kövek. A falat valamikor a bronzkorban emelhették, sajnos még nem tartunk ott a kutatással, hogy ezt most pontosan megmondhatnám. Egy része a területnek, ez kb. egy hektárnyi lehet, erősebb kőfallal volt elkerítve, mint a Pogányvár többi része. Az itt talált cserepek a La Téne korból valók (vaskor második szakasza), a kelták nyomát tükrözi. Elmondhatom - hiszen mint említettem, a környékbeli falvakban is végeztem már kutatásokat - ez a vidék főleg három kor emlékét őrzi. A már korábban elmondott eneolit, a bádeni kerámiával, s éltek itt emberek a bronzkorban is. A vaskorszakból kevés emléket találtunk. Tudjuk, hogy a Kis-Ázsiából visszatérő kelták áthaladtak ezen a területen. És nemcsak áthaladtak, le is telepedtek itt egy időre, pontosabban a Miskolc, Rimaszombat, Losonc közötti területen. Az is kimutatható, hogy az itt élő kelták élénk kapcsolatot tartottak fenn a közép-franciaországi, úgynevezett anyanemzetükkel. Ezért furcsállom, amikor politikusaink azt hangoztatják, hogy csak most megyünk Európába. Hiszen már a bronzkorban ettől a régiótól is tanult Európa egy része. Farkas Ottó Ebben a barlangban júniusban is található jég. Úgy is nevezik: jeges-barlang. (A szerző felvételei)
