Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-11 / 37. szám
Számok, adatok, tények a jogfosztottság éveiből Cseh- és Morvaországban a németek kitoloncolását követő munkáshiány nemcsak az ország iparát sodorta a válság szélére, hanem a lakosság élelmezését biztosító mezőgazdasági termelést is. Ebben a kilátástalan helyzetben a csehszlovák kormány szlovák partnere, a Szlovák Nemzeti Tanács segítségét kérte, s 1946 júliusára-augusztusára meghirdették a Szlovákia baráti segítsége a csehországi mezőgazdaságnak elnevezésű akciót. A hivatalok elégedettek voltak az egyedül, illetve a családjaikkal munkára jelentkező szlovák önkéntesek számával, de meglepetéssel tudatosították a magyar mezőgazdasági munkások és kispa- rasztok passzivitását. A várt negyven-ötvenezer magyar munkaképes személy helyett, egyes források szerint csak 1932, másik szerint 2154 személy jelentkezett... Ez meglepte a magyar kérdés végleges rendezésére törekvő állami vezetést, mert az említett önkéntes akció is szerves része volt a magyarlakta járások el- szlovákosítására kidolgozott tervezetnek. A csehszlovák kormány, de kiemelten a szlovák szervek, a magyar önkéntesek végleges csehországi letelepedésével számoltak, s üresen maradt gazdaságaikat, lakásaikat, házaikat és munkahelyüket a szlovák kolonistáknak akarták kiutalni. Ilyen előzmények után a csehszlovák kormány elhatározta: kényszeríteni fogja a magyar lakosságot, hogy Csehországban „vállaljon” munkát. Ezt a hivatalosan „munkaerő-átcsoportosításnak”, illetve „munkaerőtoborzásnak” nevezett és a külföld felé a 88/1945-ös elnöki dekrétummal igazolt, de a végrehajtás módja alapján már a korabeli nyugat-európai s magyarországi sajtóban deportálásnak nevezett akciót 1946. október 19-e és 1947. február 22-e között valósították meg. A kényszerközmunka több mint 44 ezer személyt, közel 10 ezer családot érintett. A csehországi munkaadók egészséges, munkaképes cselédeket és munkásokat vártak. A cseh országrészek járási munkahivatalai ezért figyelmeztették szlovák partnereiket, hogy ne ismétlődjön meg az 1945-ös őszi gyakorlat, amikor az általános közmunkarendelet szerint csehországi közmunkára kijelölt magyar nemzetiségűek között aránytalanul nagy volt a munkaképtelen, illetve túl koros személyek száma. Az akkori Szociális Ügyek Minisztériuma kiemeli annak a Zselízi járásból 1945 őszén küldött csoportnak az esetét, amikor betegség és munka- képtelenség címén a Pilseni járás orvosai a transzport mintegy 10 százalékát hazaküldték. Mivel a cseh és a szlovák fél az akció előtt nem tisztázta, kit terhel a közmunkások orvosi ellátásának, kórházi kezelésének, majd hazaszállításának költsége, a beteg zselízi közmunkások szállítási költsége több tízezer koronával terhelte meg a tárca költségvetését. 1946 őszén ezért a Szociális Ügyek Minisztériuma határozottan követelte, hogy a szlovákiai magyarok kényszerközmunkáját irányító Szlovák Telepítési Hivatal rendelje el a kijelölt személyek orvosi kivizsgálását, s csak nehéz fizikai munkára alkalmas, egészséges személyeket rendeljen közmunkára. A Szlovák Telepítési Hivatal elnökségének irányelvei szerint kényszerközmunkára csakis „teljesen egészséges 15-55 év közötti férfiakat, illetve 16-45 év közötti nőket lehet kirendelni”. Ezek egészségi állapotát a helyi vagy a járási orvos igazolja. Így szólt az utasítás, bár ennek ellentmondott a gyakorlat. A Szlovák Telepítési Hivatal munkatársai, a járási hivatalnokok és a helyi komisszárok segédletével, még az orvosi ellenőrző kivizsgálások előtt összeállították a kényszerközmunkások jegyzékét, a transzportlistákat. E gyakorlat alapján új rendelkezést adtak ki, amely szerint a közmunkásokat az indulás előtti második napon kell megvizsgálni. A gyakorlatban mégsem így történt. Időközben a kényszerközmunkások behívása deportálássá vált, amikor is fegyveres karhatalmi egységek váratlanul, általában a kora hajnali órákban körülzárták a semmit sem sejtő településeket. Megtiltották a lakosság szabad mozgását, s haladéktalanul megkezdték a családok lista szerinti bevagoní- rozását. így az egészségügyi ellenőrzés, illetve a kivizsgálás újból eltolódott s csak a zárlat, vagy a bevagonírozás után valósulhatott meg. A csehországi járási munkahivatalok képviselői viszont orvosi igazolás nélkül nem vették át a transzportokat; ezért a Szlovák Telepítési Hivatal munkatársai - saját hibájukat fedezve - az orvosoktól azt kérték, hogy igazoljanak minden bevagonírozott személyt. De az orvosok zöme a közmunkásokban is embert látott. A munkaképtelenség vagy az elszállítási alkalmatlanság megállapításában a deportálások egészségügyi részéért felelős Egészségügyi Megbízotti Hivatal által kiadott listára támaszkodtak. E lista 74 olyan diagnózist sorolt fel, amelyekkel a munkaképtelenséget, 6 diagnózissal pedig a szállítási képtelenséget lehetett igazolni. A kényszerközmunkákat irányító Szlovák Telepítési Hivatal elnöksége azzal sem számolt, hogy a déli járásokban a szlovákiai átlagnál sokkal kevesebb orvos dolgozott. Ezt az orvoshiányt - bizonyos időeltolódással - katonaorvosok kirendelésével akarják enyhíteni. Indokaik között megemlítik, hogy ezek „megbízhatóbb" munkát fognak végezni. Idegenek, akik nem ismerik a közmunkára kijelölt személyeket, s így „érzelmileg nincsenek kötve”, nehezen „befoyásolhatók”. A vezető hivatalnokok ugyanis ezzel a „befolyásolhatósággal” magyarázták a helyi és a járási orvosok által munkaképtelennek igazolt személyek számát. Mindenre gyanakodtak: ismeretségre, baráti kapcsolatokra, korrupcióra, csak betegségre nem. Ezzel indokolták, hogy például a Léváról közmunkára kirendelt 150 gazdasági egységből, az orvosi véleményezés után, csak 80-at indíthattak el Csehországba. A Nagy- és Kismácsédról 1947. január 30-31-én indított transzportokból, munkaképtelenség címén, 164, Taksonyból 50, Vezekényből 79, Táltosról 61, Nádszegről és Királyrévről 58 családfőt nyilvánítottak munkaképtelennek. Egyébként sorba vehetnénk az összes érintett települést, mert egyetlen olyan transzport sem akadt, ahonnan ne kellett volna kiemelni néhány családot. A munkaképtelenek aránya - előzetes számítások szerint - elérte a behívónak 30 százalékát. A Szociális Ügyek Minisztériuma és a Szlovák Telepítési Hivatal a helyi és járási orvosok diagnózisainak ellenőrzését kérte, mert: .....nem történhet meg, hogy egyetlen családtag bete gsége okán az egész családot kiveszik a transzportból”..."s a magyarok helybenmaradását csak akkor lehet engedélyezni, ha a családfő teljesen és tartósan munkaképtelen. ” Az orvosok zöme nehezen értette meg, hogy miért kell ilyen akciót télen, csikorgó hidegben szervezni; miért kell elvinni beteg és túl koros személyeket, egész családokat. Kiemelték a vagonokból a közvetlenül szülés előtt álló asszonyokat, ezekről Jantausch nagyszombati püspök is szólt a kormányhoz intézett memorandumában. Megakadályozták, hogy a komáromi kórházból elszállítsanak egy veszélyeztetett terhes asszonyt, aki az átélt élmények hatására idő előtt megszülte gyermekét. Igaz, ugyanebből a kórházból - az orvosok ellenállása ellenére - két operáció utáni beteget is elvittek a felfegyverzett katonák. A fegyverrel szemben az orvosok is tehetetlenek voltak, akik sérelmezték, hogy a transzportok indulásánál nem tartják be a törvényes előírásokat, amelyek szerint minden transzportot orvosnak, vagy legalább egy vöröskeresztes nővérnek kell kísérnie. Az érsekújvári rendőrparancsnok 1947 januári jelentése szerint, ilyen eset a járásában még nem volt. Az orvosok munkájával elégedetlen volt a Szociális Ügyek Megbízotti Hivatala is. Amikor 1947. január 1-jén átvette a kényszerközmunkák irányítását, kéttagú orvosi ellenőrző bizottságokat szervezett. Mivel azonban Szlovákiában kevés volt az orvos, a prágai Egészségügyi Minisztériumtól kért - és kapott - 20 orvost, akik nem orvosi, hanem rendőri feladatot teljesítettek. Közülük is kiemelkedett az akkori Vágsellyei járás ellenőre, egy prágai orvosnő, aki a járási rendőrparancsnokságon feljelentette a járási főorvost. „Szabotálással” vádolta őt, s vádiratában kijelentette, „... Dr. J. K. diagnosztizálásaival tudatosan akadályozza ezt a nagy jelentőségű akciót”... „egészséges személyeknek pénzért ad munkaképtelenségi igazolásokat.” Ezután felsorolja az általa „korrupciónak és szabotálás- nak" nevezett eseteket. A rendőrparancsnok, az orvosnő vádja alapján, a főorvost letartóztatta és bebörtönözte. A járás orvosai kollégájuk, s nem utolsósorban - ahogy írták: - saját tisztességük védelmében az egészségügyi tárca védelmét kérték. Megállapították, hogy a közmunkaakciót felügyelő adminisztrációs és végrehajtó szervek helytelen irányítása s végrehajtási hibái következtében még éjjel is dogoztak. A hivatalnokokat csak az orvosok „nem- je” vagy „igenje" érdekelte, s nem a kiszemelt személy egészségi állapota. A főorvos meghurcoltatását alaptalannak minősítették, mert szerintük joga van tiszteletdíjat kérni azoktól a pácienseitől, akiket este tíz és reggel hat óra között megvizsgált. A letartóztatott és bebörtönzött orvos kijelentette: régi pácienseiről van szó, akik betegségét régen kezeli, egészségi állapotukat ismeri. Az általa munkaképtelennek minősített betegeket az Egészségügyi Megbízotti Hivatal ellenőrei is munka- képtelennek tartották. A feljelentésben szereplő egyik páciens már harmadik hete Pöstyénben volt gyógykezelésen, a másik alig látott, a harmadik pedig 63 éves, túl koros, tüdőbajos és kétoldalú sérve van. A főorvost felmentették, ám a feljelentő tovább „ellenőrzött”. A toborzási bizottság és az ellenőrző orvosok könyörtelenül adminisztráltak, s így sok beteget vitettek el. Többen a hideg, fűtetlen vagonokban betegedtek meg. Különösen a gyermekek szenvedtek sokat a hidegben. A transzportokat a csehországi végállomásokon mégsem várta orvos, vagy egészségügyi nővér. A Prágába 1946. november 21-én befutott első köbölkúti transzport is hiába kért orvosi segítséget. Mivel a cseh hivatalnokok nem intézkedtek, a transzport küldöttsége a késő esti órákban felkereste a prágai magyar megbízottat, aki azután megszervezte a betegek orvosi ellátását. A kényszerközmunkások rossz egészségi állapota láttán a csehországi járási munkahivatalok saját orvosaikkal vizsgáltatták meg az érkezőket. A munkaképtelen személyeket eleve két csoportba osztották: az elsőbe kerültek az ún. túl koros és tartósan munkaképtelen személyek, a másodikba az ideiglenesen munkaképtelenek. A járási munkahivatalok tanácstalanok voltak, nem tudták, mit kezdjenek az első csoportba tartozó személyekkel. A Szociális Ügyek Minisztériumához fordultak, s azt kérték, hogy létesítsenek speciális menhelyeket, illetve átmenetileg helyezzék el őket valamelyik munkatáborban. A tárca e terveket - anyagi nehézségekre hivatkozva - elvetette, s így ezeket a szerencsétleneket nem szakították el családjaiktól. Az aktív korú betegeket is két csoportra osztották: a tartósan munkaképtelenekre és az átmenetileg orvosi kezelésre szorulókra. Az egészségügyi intézetek elvállalták a második csoport kezelését, de a kezelési költségek megtérítését kérték. Kijelentették, a magyar kényszerközmunkások esetében nem szegény, vagyontalan személyekről, hanem olyanokról van szó, akiknek ingatlanaik maradtak Szlovákiában. A költségeket térítse hát a beteg előző munkahelye, vagy a lakóhelye szerinti illetékes hivatal. A szlovák illetékesek viszont a „fogadó" járásra hárították át e felelősséget. A csehországi hivatalok csak a hozzájuk egészségesen érkezett s itt megbetegedett személyek orvosi ellátásának költségeit vállalták, a munkaképtelen családok egy részét viszont visszaküldték Szlovákiába. A Brünni járásból még decemberben hazairányítottak 54 családot, de a jelentés szerint a munkaképtelen családok száma megközelítette a 100-at. A vita folyt, a kényszerközmunkások és családtagjaik pedig orvosi ellátásra, orvosságokra szorultak. Sokan saját költségükre kezeltették szeretteiket. Egyesek eredménnyel, mások eredménytelenül. Többen hazajöttek meghalni, mások odakünn haltak meg. Ez annak következménye, hogy a kényszerközmunkát irányító szervek figyelemre sem méltatták a szlovákiai orvosok véleményét, akiknek zöme tisztességes munkát végzett, de az ellenőrző orvosok véleményét már nem befolyásolhatták. Összesítő jelentésükben magasnak tartották a magyar lakosság szív-, az érrendszeri és ízületi megbetegedéseinek, a tüdőbajosoknak a számát, a felnőtt férfiak között a nemi betegségek arányát. A Galántai járásban kivizsgált 600 férfiből 15-nél észleltek ilyen diagnózist. Rámutattak az átlagosnál alacsonyabb fizikai teljesítőképességre, de az okokat nem kutatták. Köztudott, hogy a kényszerközmunkásokat a magyar lakosság szociálisan gyengébb rétegeiből emelték ki, hisz a módosabbakat kitelepítésre ítélték. A közmunkára kiszemelt férfiakra nehezedett a háború minden terhe. Közismertek a kor helytelen étkezési szokásai, amit még az egyoldalúság is hatványozott. Hiányosak voltak a higiéniai szokások, a lakáskultúra, rossz volt az ivóvíz, s végeredményben megerőltető fizikai munkát végeztek. Az orvosi jelentések kiemelik a megviszgált személyek rossz idegállapotát. Úgy véljük hát, joggal tehetjük fel a kérdést: mekkora felelősség terheli a csehszlovák kormányt, annak magyarellenes politikáját, amellyel állandó rettegésben tartotta a magyar lakosságot? Joggal kérdezhetjük: hány generáció egészségét ásta alá a deportálások embertelensége? A kényszerközmunkás magyarok, mindezek ellenére, becsülettel elvégezték a csehországi gazdaságokban rájuk rótt, nehéz béresmunkát, amiért utólag is tisztelet nekik! Vadkerty Katalin (Illusztrációs felvétel: archívum) TRANSZPORTLISTAN MÚLTFAGGATÓ 1994. szeptember 11. l/BSÉHIBp
