Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-04 / 36. szám
l/BSárnap 1994. szeptember 4. MŰVÉSZVILÁG Mint egy regény, olyan az élete: egy tragikusan végződő kamaszkori nagy szerelem, amelyet sohasem tudott igazán elfelejteni. Egy szerelemgyerek, de már egy másik férfitól, későbbi férjétől, akitől boldog családi életet remélt. Ám ennek is hamar vége szakadt. Fájdalmas, mély sebeket ejtő csalódással. Nem akart mostohaapát gyermekének, magának pedig újabb kiábrándulást, ezért egyedül nevelte a ma tízéves Lorist. Olyan munkát volt kénytelen elvállalni, amelyet sokan elítélnek, de amelyre ő azt mondja, ugyanolyan foglalkozás, mint bármelyik másik. Egy „színház- ban” vetkőzött a híres-hírhedt Termini pályaudvar közelében. Naponta három előadás, melyek végén az utolsó ruhadarabot is ledobva magáról, teljesen mezítelenül táncolt a színpadon. Aztán a hirtelen jött csoda, a nagy lehetőség: Alberto Sordi őt választotta Nesztor, az utolsó futam című új filmjének egyik főszerepére. A szicíliai születésű Cinzia Canna- rozzo Alberto Sordi lányát alakítja. Róma külvárosában él fiával együtt. Ám Loris többet van a nagymamával, mint az édesanyjával, mivel az csak reggel van otthon. „Bízom benne, hogy most minden megváltozik körülöttem - mondja. - Hiszem, hogy a filmet sikerrel vetítik majd, és remélem, hogy nem ez lesz az utolsó szerepem, s hogy ezek után színésznőként is foglalkoztatnak majd. Akkor, de csak akkor búcsút mondok a vetkőzésnek. Annak ellenére, hogy a kenyeremet immár tíz éve sztriptíztáncosként keresem, nemcsak a testemet mutogatom, a lelkemet is szeretném kitárni. Szórakozásból írogatni szoktam. Az egyik show- mannek megtetszett a Colosseum macskája című monológom, és bemutatta a show-jában. Az előadásra engem is meghívott. Szívesen mentem, mert meg akartam mutatni, hogy egy vetkőzőnő nem feltétlenül «buta prosti», hanem igenis, ugyanolyan művelt és tartalmas ember tehet, mint bárki, aki úgymond «tisztességes» foglalkozást űz. Szó, ami szó, meg akartam védeni a műfajt. Ezek után hívott fel Giussani, Alberto Sordi producere. Alberto Sordi látni akarja, mondta. Én erre majdnem elküldtem a... Azt hittem, ugrat, nem akartam elhinni, amit mondott. De aztán újra hívott. Találkozót beszéltünk meg, és elvitt Alberto Sorúihoz. Sordi rám nézett, és azt mondta: «Maga Iris». így hívják a főszereplőt. De mivel én ezt nem tudtam, azzal vágtam vissza, hogy nem, én Cinzia vagyok... Innentől az egész olyan, mint egy álom, mint egy varázslat. Közel kerültem Sorúihoz, szeretem, mint ahogy az apját szereti az ember. Kitűnő rendező és önzetlen, nemes lelkű ember. Mindig is színésznő szerettem volna tenni. De én csak a színházban gondolkodtam, a moziról, filmről álmodni sem mertem.” Pedig Alberto Sordi szerint ez a szicíliai temperamentumú nő az új idők Mamma Romája, azaz Anna Magnaniya tehet. Mamma Szicília. A Gioia alapján: (tattósi) Erős film Tóth Tamás első, nagy lélegzetű rendezése. Erős tehetség árad belőle. Moszkvától délnyugatra, egy Urál-vi- déki acélöntődében, szüntelen veszélyben, embertelen körülmények között kemény, marconaképű, vasöklű férfiak robotolnak, szeretnek, önpusztítanak. Korom és méreg a levegőben, korom és méreg a lelkekben. Munka után, a hengermű fagymarta deszkatákolmányában kikönyörgött „szerelem”. Vagy sztolics- naja sörrel a gyártelep büféjében. Kikapcsolódásként birkalopás baskír törzsektől derékig érő hóban, és ha még mindig marad erő a testben, akár egy egész vonatszerelvényt ki lehet rabolni. Senki sem látja. A sztyeppén nincsenek őrszemek. Ignat, a gyárüzem legerősebb fémmunkása is szívesen portyázik. Kalandvágyból, vagy egyszerűen csak a puszta kihívást keresi. A szerelvények ugyanis nem állnak meg, elképesztő ügyességgel, mozgás közben kell kipakolni őket. S amikor már ez sem elég, újabb vészhelyzetbe sodorja magát. Vasisten gyermeke nem lehet puhány, gyáva ember. Tóth Tamás sem az. Fiatal kora ellenére - 1966-ban született - bátran, felkészülten vágott bele élete első játékfilmjébe. Ráadásul nem is Magyarországon, hanem Moszkva alatt, Tulában forgatta. Orosz operatőrrel, orosz színészekkel és orosz stábbal. A Vasisten gyermekei minden kockájával hiteles orosz film, mert minden kockájával hiteles (magyar) tehetséget sugároz. Budapesten, az idei filmszemlén nagydíjat nyert, Szo- csiban és Trójában elismerő oklevelet kapott, Moszkvában, Montrealban, Pozsonyban, Teheránban, Karlovy Vary- ban, Cottbusban és Riminiben „csupán” feltűnést keltett. • Nem kevés köze lehet az oroszokhoz annak, aki ilyen filmet forgat. Közelről, sőt behatóan kell ismernie őket.- Kint tanultam Moszkvában, a filmművészeti főiskolán. Apám diplomáciai útra „tévedt”, és mentem én is, nem akartunk elszakadni egymástól. Mélyvíz volt az első év, kegyetlen időszak. A gimnázium harmadik osztályát már Moszkvában végeztem, egy jobb kerületben. Pesten jó voltam oroszból, kint viszont csak gagyogni tudtam. Az érettségim sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de azért letettem. A felvételivel szerencsém volt. Otthon, a nagy érdeklődés miatt, nehezen jutottam volna be a főiskolára, a moszkvait azonban Pesten kellett megpályáznom, ahol az első forduló után azt mondták: a végső döntést a kintiekre bízzák.Tizennyolc éves voltam, nagyon fiatal. Azzal vettek fel a VGIK-re, hogy ha nem tudok teljesíteni, az első év után kirúgnak. De elégedettek voltak velem végig. Rendeztem egy kisjátékfilmet a Magyar Televízióban. Karinthy Ferenc novelláját, a Riót vittem filmre, s az annyira tetszett a kinti mesteremnek, hogy jelest adott rá. Egy szanálás alatt álló budapesti ház pincéjéből a tengerpartra gyalogol egy öregember, ez volt a történet. Egyébként a következő filmem is az idősebb korosztályról fog szólni. Utópisztikus lesz egy kicsit, mert önmagamat keresem és képzetem el bennük. • Diplomafilmjéről, az Őrült és angyalról is hallottam pár évvel ezelőtt. Kijevben díjazták 1990- ben.- Filmballada ez is, akárcsak a Vasisten gyermekei. Az a mottója, hogy „Amikor elhagyjuk a várost...”. De azt is odaírhattam volna, hogy Viszontlátásra, Moszkva! Mert ez is benne van. Két fiú lakik a szobában; magas, jó kiállású, életfáié néger az egyik, csendes, örök álmodozó a másik. Tele van világfájdalommal, és egy lányról ábrándozik. A néger meg egyszerre több lánnyal is jár, röhög az életen, nem is látja őt keseregni soha, senki. Amikor a másik fiú, akit Ternyák Zoltán alakít, már valósággal szenved a letargiától, a néger megsajnálja őt és megpróbálja belevinni az étet sűrűjébe. A fiú ezt az élményt sem tudja igazán a magáévá tenni, s csak akkor kezd „ébredezni”, amikor elutazik a néger srác, és magára marad. Akkor döbben rá, hogy akihez éveken át sokszor ellenségesen mm msM Tóth Tamás filmre gyűjt viszonyult, az voltaképpen a legjobb barátja volt. Nem a néger az őrült a filmben, hanem a másik fiú, de ő az angyal is. A realizmus tényleg nem a kenyerem. Pontosabban: nem igazán szeretem. Azért is hajlok erősen a stilizálás felé. Engem a mese, a szürrealizmus érdekel. A Vasisten gyermekeiben is nagyon sok a meseszerű etem. • Hogyan jutott ilyen lehetőséghez? Magyar rendezőként orosz filmet készíteni...- Miután hazajöttem Moszkvából, elmentem egy hónapra Latin-Amerikába, és ott akartam dolgozni. Olvastam egy Cortazar-novellát, azt akartam filmre vinni. Egy budapesti nő testében él egy argentin lány. Nagyon izgalmasnak találtam a témát, gázpalackkal dolgoznak a robogó szerelvény tetején.- Helikoptert keltett hívnunk, hogy a báránylopásnál „vihar” kerekedjen. Ott lebegett a gép a színészek fölött, mert egy nappal korábban, a sugárhajtóművel felszerelt pályatisztító ZIL használhatatlanná tette a terepet. Kerozinnal fújta be a havat. Befestette. Tulában, a kohó űlepítőberendezésénél fémfogú ember futott felénk, hogy hagyjuk abba máris a forgatást, mert a hídon, ahol állunk, a mérgesgőzök miatt fél óránál tovább a gyáriak sem tartózkodnak. Mi meg három órája ott dolgoztunk már. Egész idő alatt csak a fanatizmusom vitt előre. Fél évre le kellett állnunk a forgatással, mert elfogyott a pénz. ‘92 januárjában már szabad árakról, hiperinflációról írtak a moszkvai lapok, két hónapig meg nem kaptak fizetést a stábtagok. A vonatrablást tíz napig egyetlenegy kamerával forgattuk. Szergej Kozlovnak, az operatőrnek, aki három kilométerre állt a szerelvénytől, rádió adó- és vevőállomás híján mozdonyfüttyel küldtem jeleket, hogy mikor, milyen snittet készítsen. A szánt, amely a szerelvény mellett futott, szép szál vad ló húzta. Könyörögnöm keltett a színésznek, hogy üljön bele, s amikor az első felvétel után halálsápadtan azt mondta, hogy még egyszer soha az életben, akkor rá kellett beszélnem, hogy de igen, csinálja meg még egyszer, mert nélkülözhetetlen. Harmadszor már a kaszkadőr ült bele, aki a snitt közepén úgy felborult, hogy a tengelye körül forgott a szán, a ló meg fetrengett a hóban. Csoda, hogy életben maradtak. • Jevgenyij Szigyihin, aki Ignatként nyújt erőteljes alakítást, milyen múlttal került a filmbe?- Szentpéterváron „nevelkedett” Dogyin társulatában. Furcsa, zárkózott ember; nagyon szeretnék még dolgozni vele. Elképesztően tehetséges. Már meg sem kell szólalnia, az arca akkor is beszél. Birkózó volt hajdanán, és megjárta Afganisztánt. Harmadéves volt a főiskolán, amikor behívták őt, és harcba küldték. Egy hónapig tífusszal feküdt egy tábori kórházban, onnan küldték haza, mert nem tudták meggyógyítani. Amikor talpra állt, újra behívták, és visszakerült ismét Afganisztánba. Le kellett szolgá- nia a katonaidejét, és csak azután folytathatta tanulmányait. • A filmbeli sassal hogyan küzdött meg?- Azzal volt a egkevesebb gondja. Nem volt ám az olyan marcona! Amikor kimentem a Moszfilm állatfarmjára, vadnak és félelmetesnek hittem ín is. Nem volt az. Ki sem akart jönni a ládából. Fázott és gyámoltalannak mutatkozott. Olyan volt, mint egy sértődött ember. Úgy keltett rádobni Szigyihin hátára, hogy fel tudjuk venni a jelenetet. De egyetlen számycsapásától ötszáz varjú ijedt meg. • Egy ilyen film után, gondolom, nem kell sokáig várnia a következőre.- Én már készen vagyok az új forgatókönyvvel, de megmondom őszintén; azt hittem, a kilincselést, a pénzbeszerző körutat másvalakire hagyhatom. De nem. Nekem kell mennem, kémem, győzködnöm. Szelídek lesz film címe és azokról fog szólni, akiknek gátlásosságuk, visszafogottságuk miatt nem kevés boldogtalansággal kell megküzdeniük. Egy tanár, egy ingatlanügynök és egy polgármester története a film, három átlagemberé, akik rejtélyes gyilkosságok közelében élik megszokott életüket. Budapest, a jövő században. Lehet, hogy ezt írom majd a film alá. Szabó G. László Szigyihin és a sas de Kieslowski időközben leforgatta a Veronika kettős életét. Már Pesten voltam, amikor 1991 februárjában felhívott Pjotr Lucsik és Alekszej Szomorja- dov, hogy látták Kijevben az Őrült és angyalt, és van egy kész forgató- könyvük, menjek ki Moszkvába, szeretnék megmutatni. Kiutaztam, elolvastam a könyvet, fogalmam sem volt, mi lesz belőle, de meg akartam csinálni. A szürrealizmus, az abszurditás vonzott benne. De mást akartam én , és mást vártak a forgatókönyvírók is. Ők egy abszolút realista történetet szerettek volna viszontlátni, engem meg az fogott meg az anyagban, amit ott láttam a sorok mögött. Az irónia és a szatirikus hangvétel. Óriási harc előzte meg a forgatást. A stúdióvezetők nem értették, mit akarok, bámultak rám, amikor azt mondtam: Ignat, szerintem, igazi orosz mesehős. A forgatókönyvet a felére rövidítettem, fordulatosabbá tettem egy kicsit, ami miatt az írók meg is sértődtek... és a neheze még csak ezután következett. • Mínusz huszonöt fokban, életveszélyes körülmények között forgattak öt és fél hónapig. Nekem Koncsalovszkij filmje, a Szökevényvonat jutott nemegyszer az eszembe, amikor Ignaték hatalmas
