Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-04 / 36. szám

^ Rovatvezető: dr. Pálházy Béla

Az ember azt gondolná, hogy az anyanyelvi oktatás témája már lerágott csontnak számít, hiszen az amerikai Penfield és a körülötte csoportosuló, agyműködést kutató szakemberek, már több mint húsz éve feltárták és bizonyították azokat az idegrendszer-élettani törvény- szerűségeket, melyek a pedagógiában, a tanulásban, az egyén fejlődésében meghatározó szerepűek, s megkérdőjeleznek minden más igyekezetei és szándékot, ami az anyanyelvi oktatás ellen irányul. Persze a történelem számos példája bizonyítja, hogy a politika mély hangzatos szavakkal szeret ugyait a tudományosság köntösében tetszelegni, sokszor azonban sanda céljai megvalósítása érdekében, e tudományosságról szívesen el is feledkezik. Áltudományos magyarázatok, elméletek kiagyalásához a rossz szándékon kívül csak demagógiára és fantáziára van szükség. No, meg befogadó közegre, mely a politika érdekében és szemszögéből, minél tudatlanabb, annál jobb. Elképesztő, hogy még ma is mennyien felülnek annak az évtizedek óta csődöt mondott elméletnek, miszerint az államnyelvi iskolába járó gyerek jobban érvényesül, mint az anyanyelvén tanuló. Nézzünk csak szét szőkébb és tágabb környezetünkben! Arányban van-e az elképzelés szerint (kitűnően) érvényesülök száma, az iskolát éppenhogy átevickélő, legalább az általános műveltséget élvezettel megszerző személyek számával. Sajnos én úgy érzem, hogy nincs. Naponta találkozom olyan emberekkel, akik, ha már le is vetették bizonyos gátlásaikat, s már merik nyilvánosan is vállalni anyanyelvűket, nem tudják levetni azokat a béklyóikat, melyeket a nem anyanyelvi oktatás rendszere és színvonala rakott rájuk. Nem tudják magukat kifejezni sem anyanyelvükön, sem máshogy, s mivel ezt tudatosítják is, jönnek a gátlások, a szégyenérzet, a bizonytalanság, a neurózis és a neurotikus reakciók... Az egészségügyi statisztikákból tudjuk, hogy Dél-Szlovákiában magasabb az elhalálozási ráta, több az öngyilkosaság, a szívbetegség, a rák. Egy közösség (nemzet?, nemzetrész?) életrevalóságáról, életképességéről kialakuló képet komolyan befolyásolják az egészségügyi statisztikák mutatói. A felsorolt halálokok jelentős része pszichoszomatikai eredetre vezethető vissza. A mélyben és a háttérben gyakran bukkan a szakember bűntudatra. Hát, nem lehet egyszerűen szívet, hazát cserélni, feladni évszázados hagyományokat, nem viseltetni kellő tisztelettel az apai-anyai örökség iránt. A elszakított gyökerek negatív hatása emberöltőkön tál is érvényesül. Az amerikai bevándorlók nagy számú csoportjaiban végeztek évtizedekig tartó felméréseket, melyek kimutatták, hogy még a dédunokák körében is egyértelműen magasabb a pszichoszomatikai megbetegedések száma, mint az átlag. Hogy is van az azzal a bibliai „harmadíziglen-ötödíziglen”-nel?

A mai válogatás a levelekből olyan problémákat igyekszik bemutatni, melyek valahol összefüggnek az anyanyelvi nevelés és oktatás problémakörének sokrétű gubancával.

1. levél: „Félelem?” jeligére: Városban lakunk, lakótelepen. A kisfiam 3 éves múlt, ő elsó'szülött gyerekünk. A lakótelepen, ahol élünk, senkit közelebbről nem ismerünk, de igyekeztünk rendszeresen lejárni a játszótérre, hogy a gyermek ismerkedjen a többi gyerekkel, s majd ne legyen neki az óvoda teljesen idegen. Most sikerült munkába állnom, ami a mai időkben óriási szerencse, mint az is, hogy kaptunk helyet az oviban a lakótelepen. Az első hetek probléma nélkül teltek el, sőt egy másik magyar kisfiút is felfedezett a fiam az egyik csoportban, az udvaron. Pár napja nagyon megváltozott a helyzet. A gyerek reggelente tiltakozik, nem akar oviba menni, étvágytalan, válogat. Nagyon megijedtünk, mikor éjjel hangos sírásra ébredtünk, a gyerek állt az ágyban, kimeredt szemmel, halálsápadtan, de beszélni nem lehetett vele. Reggel semmire sem emlékezett. Tegnap a takarító néni megsúgta, hogy a gyerek „megint” pofont kapott, mert magyarul szólalt meg. Ez volna az oka? Mit tegyünk?

Válasz: Találó jeligét választottak, mert a jelenség neve „éjszakai félelem”, vagy „felijedés”, és ebben az iskola előtti korban tipikus jelenség, már amennyiben egy neurotikus jelenségnek az egészséges gyermekkorban helye van. A gyermek felébredése csak vélt, bár a szeme tágra van nyitva, bizony ő alszik, éspedig elég mélyen. Állhat vagy összekuporodhat az ágy sarkában, és félelemmel telve kiabál, majd 1-3 perc múlva újra lefekszik, és alszik tovább. Reggel nem emlékszik a dologra. A szakemberek véleménye erről a kórképről nem teljesen egységes. Sokan úgy vélik, hogy a nappali feloldatlan, esetleg kumulálódó (halmozódó) feszültségek törnek fel. így éjszaka, mikor a gyermek már meglevő gátlásai álmában feloldódnak. Mások úgy vélik, ilyenkor reggel nincs teljes emlékezetkihagyás, mint akkor, amikor szervi okok idézik elő ezt az állapotot. A szervi okokra az EEG-lelet rendszerint egyértelműen utal. Az esetek egy hányadánál rendezi az állapotot egy étrendi változtatás, mikor is kiiktatjuk a gyermek vacsorájából az összes szénhidrátot, és fehérjével helyettesítjük. Olvasónk kérdésére a válasz szerintem egyértelmű igen. Képzeljük el, milyen feszültségben élhet a gyerek, ha még édesanyjának sem meri elmondani, mi történt, valószínűleg már többször is az oviban. S ne csodálkozzunk rajta, ha nem akar oda menni. A gyerek egészsége érdekében szükséges a változtatás. Személyes

tapasztalat alapján ismerem az ilyen típusú „tanító néniket”, akik „magasabb” elveket alkalmaznak a gyermeknevelésben, mint a töretlen, kiegyensúlyozott személyiségfejlődés biztosítása. Valószínűleg időpazarlás lenne vitázni vele, ezért próbáljon meg talán levélírónk kapcsolatba lépni a másik kisfiú szüleivel, s találni esetleg közösen egy családtagot, vagy egy nagymamakorú egyedülálló valakit, akinek felüdülés lesz vigyázni a gyerekre. Régebben működtek a „mikrobölcsődék” lakótelepeinken, nagyon jó eredménnyel. Talán eszébe jut politikai mozgalmainknak és pártjainknak, szociális programjuk teljesítése keretében, bábáskodni újraéledésük felett. Természetesen a kisfiú neurológiai vizsgálata, egy alapos EEG vizsgálattal egybekövetve elengedhetetlen követelmény!

2. levél: „Furcsa jelenség” jeligére: Az unokám jó eszű, kötelességszerető kisdiákként végezte el az első osztályt. Mindig szorgalmasan megcsinálta leckéit, minden versikét, feladatot becsületesen megtanult. Ez annál is elismerésre méltóbb, hogy nem magyar iskolába jár, mivel az csak a szomszéd faluban van, 5 km-re lakóhelyünktől. Igaz, autóbusz jár rendszeresen, de a lányom nem akarta őt ezzel fárasztani. Valamikor május elején történt, hogy a gyerek sírva jött haza az iskolából, mert két fokkal rosszabb jegyet kapott a megszokottnál. Kiderült, hogy valamit rosszul tanult meg, valószínűleg nem érthette, mert nekem sem tudta kielégítően elmagyarázni. Két napra rá éjjel bepisilt, ami év végéig még háromszor megismétlődött. S úgy vettem részre, mintha ismételne egyes szavakat, kutat az emlékezetében.

Válasz: Egy kezdő iskoláskorú kisgyermeknek már az is jelentős idegi terhelést jelenthet, hogy nem tudja új élményeit, gondjait-bajait, kellőképpen megosztani és megtárgyalni a szüleivel, akik reggeltől estig a megélhetés gondjaival vannak elfoglalva. Szép-szép a nagymamák intézménye, de semmiképp sem helyettesítheti teljes egészében a mama ölét, ahová baj esetén szalad a gyerek. A terhelést tetézi az idegennyelvű iskola. Gondoljuk csak el, milyen óriási megterhelést jelent a zsenge idegrendszernek, egy olyan nyelven sajátítani el az ismereteket, amelynek a kifejezéseit is csak most tanulja. Próbáljon csak meg a kedves mama vagy papa németül vagy oroszul (pedig azt biztosan tanulta az iskolában) megtanulni egy mondókát vagy egy mesét. Egy fél óra alatt is eléggé fárasztó, hát még több órán keresztül, mint azt a gyereknek kell csinálni az iskolában! Előbb-utóbb jelentkezik a fáradtság, ami a szellemieket érintve hosszú távon hat, és a teljesítőképesség látványos csökkenéséhez vezet. Egy váratlan, bár törvényszerű kudarc aztán akár az addigi kép összeomlásához is vezethet, de gyakoribb a neurotikus tünetek kialakulása, melyek közül az éjjeli bevizelés és a dadogás a legismertebb. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy

most, a szünidő alatt a kislány se nem pisil be, se nem dadog. Feltételezhető azonban, hogy az új iskolaévben majd minden kezdődik elölről, annál is inkább, hogy a követelmények természetesen nagyobbak lesznek. A kislányokban általában erősebb a kötelességérzet, ezért jelent rendszerint nagyobb megrázkódtatást egy ilyen esetben törvényszerűen beugró kudarc. Ez szorongásos állapotok kialakulásához vezet, melyek levezetője az ágybavi- zelés, dadogás, esetleg körömrágás, hajtépkedés, orrpiszkálás, grimaszolás stb. Jelen esetben mindenképpen megéri az új tanévtől vállalni inkább a buszozást, mint kitenni a gyereket annak a változatnak, hogy nem bírván elviselni az elkövetkező kudarcokat, megutálja nemcsak az iskolát, de a tanulást is teljes egészében, aminek nyilvánvaló következményeit aztán cipelni fogja egész életében.

3. levél: „Nem hiszem, hogy menthetetlen!” A fiam tulajdonképpen soha nem szeretett iskolába járni, az alapiskolát, főleg az utolsó években, éppen hogy csak átevickél- te. Iskolakerülésért egyszer még rosszabb magaviseleti jegyet is kapott. Nagyon örültünk - a család -, hogy ennek ellenére sikerült egy szakintézetbe bejutnia, ahol szakmát kapott volna. Sajnos, a tanulás a minimálisan sem érdekelte, iskolakerülései folytatódtak, végül is az év végén kidobták őt. A helyzet tovább romlott azzal hogy otthon is csak alig tartózkodik, akkor is durván, agresszíven viselkedik, főleg, ha szóvá tesszük, az el-eltűnő pénzösszegeket, értékesebb használati tárgyakat. Legutóbb üres injekciós fecskendő esett ki a zsebéből, amit sietve, dugva felkapott. Viszont én azt olvastam, és ez az, ami felettébb nyugtalanít, hogy ha valaki esetleg kábítószert szed, és azt fecskendővel juttatja be a szervezetébe, nincs esélye a megmenekülésre. Ez valóban így van?

Válasz: Az injekciós fecskendő mindig rossz jel, s ma ilyen esetben mindig arra gondolunk, a háttérben heroinfüggőség van. Elméletileg már az első befecskendezett adag kiválthatja a függőséget, s nagyon gyorsan a személyiség rombolásához, durvulásához vezet, amikor az általánosan elfogadott közösségi szabályok, normák „túlhaladottá” válnak. Az értékrend összekuszáló- dásának a jele az először apróbb tolvajlások megjelenése, melyek később akár hidegvérű gyilkosságokba is torkollhatnak. Persze azon is el lehet gondolkodni, milyen lehetett az eredeti értékrend, hiszen ezzel a fiatalemberrel nem szerettették meg a tanulást, mint az anamné- zis pontosításánál kiderült, soha nem olvasott el egy szépirodalmi művet, nem tudott eldúdolni egyetlen népdalt, egyetlen, szabadidejét hasznosan kitöltő aktivitást sem tudott megnevezni. Ez az üresség akkor is nagymértékben rontja a gyógyulás esélyeit, ha sikerül a beteget olyan speciálisan orientált gyógyintézetbe küldeni, mint ezt a fiatalembert.

4. levél: „Szeszkazán” jeligére:

Nagyon szégyenlem, hogy faluhosszat csak úgy beszélnek édesapámról, mint ahogy azt a jeligében leírtam. Nap mint nap félek estefelé hazamenni, mindig azt lesem, nem áll-e a bál nálunk megint. Ilyenkor inkább szomszédolók, s bár mindenki tudja, mi van a dolog hátterében, eddig még senki sem mondta a szemembe, amit biztosan

nem élnék túl. Hogyan segíthetnék én édesapámon?

Válasz: Csak úgy, ha édesanyjával és a család többi tagjával rá tudják venni az édesapát, hogy vegye igénybe a szakember közreműködését. A prognózis nem a legjobb, az okok nagyjából már ismertek az előző válaszból. A levél szomorú kuriózuma, hogy a levélíró eredetileg más személynek kért támogatást, tanácsot, de idegi fáradtsága, kimerültsége miatt őt is kezelésbe kellett venni, bizonyítékát szolgáltatván annak, hogy a szenvedélybetegségek következményei több generáción keresztül jelen vannak és hatnak.

5. levél: „Balsors” jeligére: Kegyetlen tréfája volt a sorsnak, hogy közvetlen a háborút követő években kellett iskolába járnom. Akkor, amikor a mi iskoláinkat bezárták, és az idegennyelvű tanítási órán, a görcsös igyekezettől akaratlanul is kibuggyanó magyar szó jutalma minden esetben egy alapos „kormos” volt a vonalzóval. Feszült helyzetekben máig is érzem a gyomromban azt a szorítást, mellyel akkor jártam nagyon soká, nap mint nap az iskolába. Sajnos, napjainkban nagyon sokszor kénytelen az egyszerű halandó feszült helyzeteket átélni, s én egyre gyakrabban gondolok arra, amit akkor kellett volna megkapnom, most egyre jobban hiányzik az életemből. Sokat sírok emiatt, s néha már az életem értelme is megkérdőjeleződik, mikor éjszakánként álmatlanul forgolódom az ágyon.

Válasz: A régmúlt sérelmek, bármennyire kellemetlenek is voltak, ma, évek-évtizedek múltán, nem szabad, hogy olyan sírógörcsöket és mély szomorúságot váltsanak ki, mint amilyenekről olvasónk a levelében beszámolt. Az biztos, hogy itt kell keresni állapota kialakulásának egyik mozgatórugóját. Egy nagy érzelmi reakcióval összekötött élmény, különösen ha negatív, nagyon mélyen bele tud vésődni az ember emlékezetébe, tudatába. Olyan mély depressziót azonban, mint amilyet kedves levélírónk a levelében leírt, nem lehet csak külső okokkal magyarázni. A kezelés szempontjából fontos a kínzó kételyek, megválaszolatlan félelmek felszínre hozása, de a biztosan pontos magyarázatra nincs mindig szükség. Inkább a kezelés teljességére, a jövő építésére, annak megtervezésére van szükség. Nem tudjuk kikerülni a gyógyszerek szükségességének a kérdését. Ezt szakembernek kell megítélnie, ezért ajánlom levélírónknak, jöjjön el a rendelőbe, vagy keresse fel a legközelebbi elmegyógyászati rendelőt.

6. levél: „Fekély” jeligére:

Gyermekkorom óta szorongó típus voltam, a szorongásom mint egy görcsbe zárt marok ült, mióta csak az eszemet tudom, a gyomromban. Pár hete rosszul lettem, véreset hánytam, ezért alaposan kivizsgáltak, gyomorfekélyt állapítva meg. Most már jobban vagyok, de mi az esélyem arra, hogy nem jelentkezik- e újból ez az állapot?

Válasz: Amennyiben nem tudja megváltoztatni napirendjét, életfilozófiáját, nagy lesz az esélye. Vegye ezért igénybe szintén a szakember segítségét, mert a fenti eset és az ön esete között csak annyi a különbség, hogy egyik esetben a betegség az érzelmekben, másik esetben pedig egy szervi megbetegedésen át jutott a felszínre.

TANÁCSADÓ 1994. szeptember 4. 1/BSámBP