Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-28 / 35. szám
JANUS PANNONIUS Prosperhez Tátod a szád, Prosper, Toszkdna szülötte, hogy engem Barbár föld szült, és ostoba mégse vagyok. Bár buta is származhat e földön akármi vidékről. És olyan is, kiben ég, s lángol a nagyszerű szív. Démokritoszt Abdéra ökörlegelői nevelték, S Mantua sírján nőtt halkszavu Vergilius. Vagy ha az egykori példák nem győznek meg eléggé: Nézd, hol szült meg anyánk, - nézd, ki vagy, és ki vagyok. Teliér Gyula fordítása Az emberi élet veszteségéről Éj múltán születünk, semmink sincs már az előző Órákból, amikor virrad a nap kegyesen. Elvész nyomtalanul számunkra a tegnapi élet, Most születő fény csak kezd maradék napokat. Aggastyán ha leszel, sem mondhatod: oly sok az évem. Elmúlt évekből mára biz egy se tiéd. Csonka Ferenc fordítása * 560 éve született a magyar humanista irodalom legkiemelkedőbb alakja N agy, tiszta szél fújt. Anni szőke haját megcsavarta, lobogtatta. Ő meg igyekezett kitörölni a szeméből. Lelógós táska volt az oldalán, nagyon rövid, bő szoknyáját kap- dosta a szél. Odament a könyvbódéhoz a Duna-parton. A színes könyvek között keresgélt. Fekete-piros, sárga, kék könyvek vonzották. Mindig úgy érezte, a könyv nem gondolattömeg, betűsor, hanem elsősorban tárgy, egy kemény, határozott tárgy, a maga körvonalaival, fogásával, nagyságával. Úgy szerette a könyveket, mint a játékokat. Képviseltek valamit, valami misztikusát. Darabszám. Könyvtárba sem szeretett járni, mert ott elvették az embertől végezetül. Mintha nem is olvasta volna, nem lett az övé. Butaság.- Maga is azt veszi? - nyávogó hangon szólt a fiatalemberhez, magas, tömpe orrú és kis hajú volt az illető, vékony szájával lefele mosolygott. Szorongatták a könyveiket. Valami fekete-fehér Kafka, meg tűzpiros drámakönyv volt a kezükben, s csillogó festőkönyvek közt keresgéltek. A férfi ügyetlennek látszott, nagy kezével belelapozott a drámákba.- Én a külsejüket is szeretem - mondta Anni, vízkék szeme volt, az egyik zöldbe ment át.- A maga egyik szeme más színű - behúzta a nyakát a férfi, mintha butaságot mondana.- Tudom. Nem tudom, miért. Az orvosok se tudják. De nem fontos. Igaz?- Jó - a férfi fizetett, fogta a könyveit. A zöld papírpénzek összekunko- rodtak, nem akartak engedelmeskedni a nagy ujjaknak. A köröm mélyen ki volt vágva oldalt, erősen letompítva. Anni fecsegett. Hogy jogász, bejár egy munkaközösségbe is, gyakorlatra, most kell vizsgáznia, tanulnia kéne, - nincs kedve, mert fúj a szél, ilyenkor nem bír otthon maradni, a hegyen laknak, ott még szebb, mintha a hegy hátán fújna a szél, jó lenne öregebbnek lenni, így olyan az ember feje, mint egy szétdurranó labda, a magáé nem olyan? Mintha elröpülne az ember, s nincs mibe kapaszkodni, volt Olaszországban a nyáron egy angol fiúval, csoda, hogy elengedték a szülei, de a fiú tényleg rendes, maga ír, vagy fest, vagy mit csinál? A legjobb lehet festeni, érezni a festék szagát, az olyan anyagi, sose próbálta? Mintha kátrányt húzogatna az ember, a vastag festék ottmarad, nem lehet lekaparni, az ember azt hiszi, sokat javítgathat, de nem, a festék ottmarad, érti, nem? Svédországba szeretne menni a nyár végén, a hideg, nagy partokra, de kivel, az az angol fiú nem fog érte jönni idén, látta az orrán, pedig imádott, anyáék mindig korán hazavágnak, meg vannak ijedve, ha elmarad, igaz, elég zűrös teremtés, de milyen legyen, ilyen az egész ifjúság, maga még az iljúsághoz tartozik? Úgy nézem, annak a határszélén áll, jól mondtam? Ugye, ilyesmi nem baj, akkor már tudja, amit tudni kell, a legtöbben azt hiszik, hogy szeretni olyan egyszerű, nekiállni és kész, á, fenéket, tudni kell, vigyázni kell, mert visszaüt, aztán sínyli az ember évekig, én még nem mondhatnám, hogy nagyon sínylettem volna, nagyon fiatal is vagyok, meg valahogy szerencsém volt, de nem is ez a fontos, csak ne fájjon, volt egy öreg ismerőse, okos ember, a nyáron lenn Lellén a szomszédban laktak, egyszer vele is beszélt, komolyabban, mérnök lehetett vagy orvos, nem túl öreg, szép, villogó ősz, rövid haja volt, elegáns ember, szóval, az mondta neki, hogy nagyon tud fájni, indokolatlanul tud fájni, lehet ebben valami igazság, mert olyan mély meggyőződéssel mondta az a finom, ősz úr, a vizet szereti a legjobban, nyilván maga is, a víz olyan önálló, olyan valóságos, van egy bolt, egy villamossági bolt a Körtéren, ahol nagy agyag földgömbökre gumidarabokból kivágott világrészek vannak ragasztva, de ez valahogy nem fejezi ki igazán a földet, s főleg nem a vizet, mert a kékre festett agyag is földszerű, kemény, meg nem is így van az egész, valójában a földrészek nem állhatnak ki a gömbből, érti ezt, ugye? Ha lecsapolnák az összes vizet, helyükön lyuk volna, ilyen a föld, nagyon szereti a földet, a föld szagát, a kertjükben tavasszal ő ás, olyan a föld, mint a málló, friss élet, a szaga erős, vad, de nemcsak ezt a földet szereti, az egészet, a reménytelen nagy földgolyót, ahogy magában kering, most már körüllőve űrkabinokkal, műholdakkal, érzi a vizet? A Duna-szagot? Külön anyag, külön valami, csak azért hordja ezt a szandált, mert kényelmes, de fura, hogy az orra így fölkunkorodik, nem? Belekapaszkoik már, nem baj? Szeret ilyen magas emberek oldalán menni, akkor azt érzi, nincs egyedül, nem valami jó egyedül lenni, sokat volt egyedül, benn a kórházban, pihennie kellett, a legutóbbi évben, vagyis hát érettségikor, nagyon jól akart tanulni és nem bírt, pedig mindenki azt mondta, nagyon tehetséges, szokott verset is írni, de azok bolondságok, az ilyen rövid haj a jó, nem fújja agyon a szél, ő meg csak hadakozik itt a szélben, maga is érzi néha, hogy annyira egyedül van? Én igen, ez a haj csak akadály, már le kéne vágni, de azt mondják, jól áll, neki ez tetszik, ez a nérós, pici, de ő nem hordhat ilyet, csak a fiúk, mindig fiús volt, határozottan, fára mászni, szilvát szedni, igen, fiús volt. Mentek. Belekapaszkodott a férfiba. A szél fújta előttük a járdákról a port, papírt, egy-egy pléhdarabot is fölkapott. Mentek, ketten. Legközelebb a Duna-part első utcasarkán találkoztak, a Lánchíd mellett. Régi házak, a házakon még nagy zsaluk. Öt óra volt. A férfi várta a lányt, az megjött, nevetett, beszélt. Most olyan öregnek látom, túl mindenen. Biztos fáradt. Sokat dolgozik. Nem baj, most együtt éppen fiatalok. Most jött a munkaközösségből, alig akaiják elengedni, heccelik, bolondoznak vele. Vágyott már találkozni, hogy itt komolyabb a tónus. A jogászok sima fiúk. Udvariaskodnak, hülyülnek. Azért vette föl a bohócruhát, ilyen sárga-piros színekkel, hogy fölvidítsa. Nem örül? Nem gondolt rá, nem tud másra gondolni, soha, csak magára. Talán ez a baj. Ha van baj. Miért? Annyira magára koncentrál, örül, ha ezzel megvan. Jöjjön, fussanak. Megfogta a férfi kezét, szaladtak. Aztán elengedte, lépegetett csak, lapos, vékony talpú szandálban volt. A magas kőkerítésre nagy drótháló volt erősítve, annak egyik négyszögébe szorult a teniszlabda. Olyan volt, mint egy odaszorított madár.- Vegyük le - mondta Anni, teli arccal nézett a férfira. Egyik szeme zöld, a másik vízkék. Még sütött a nap. Nagy haja előreomlott, körüllobogta arcát. A villamosok egyesével mentek, a 9-es. Autók, buszok, a nyár.- Vegyük le, jó?- Persze. Valami ág kéne.- Akkor beesik. Emeljen föl. A férfi fölemelte, friss, hideg combjait tartotta.- Nem érem el, magasabbra. Átfogta a lányt, a térde fölött emelte. Az benyúlt a dróthálóba és kivette a labdát.- Itt van! Megvan a kis gazember - előreszaladt, dobálóztak. A férfi földobta, nagyon magasra. Elpattant a labda, ki a széles betonúira, a villamosok, kocsik közé. A lány szaladt utána. Piros-sárga ruhája lobogott. Haja szállt. Messze-messze szaladt a labdáért a villamosok között. Megvilágította a nap. Onnan, a nagy messzeségből dobta a labdát. Nevetett. A labdának olyan tapintata volt, mint egy kis élőlénynek. Szép volt, enyhe vörös por ivódott bele, a salak szemcséi, a boly- hok között. A szőrök selyme érződött, ahogy a férfi fejelt. Szaladtak. Sütött még a nap.- Ne menjünk sehova - mondta a lány -, csak menjünk. Még látszik a nap a vízen. Jöjjön. - Megfogta a férfi nagy kezét, húzta maga után. A Dunán lenn csillogott a nap. A rakpart lépcsőin fejek látszottak a magasból.- Szép nem? - A lány most bekanyarodott a Batthyány utca felé, ott bandukoltak.- Azt mondják, ez a fiatalság más, mint a régi. Ugye, maga nem így érzi? Semmilyen fiatalság nem más. Csak mi tudjuk, hogy mit ér az egész. Nem sokat. - Nevetett. - Apámat nézem. No, sokkal öregebb, mint maga, ne féljen. Csak úgy mondom. Mert maga is komoly. Másfajta az apám azért. Azt mondja: mi is hippik voltunk, bea- tek. Rendetlenkedtünk, hőzöngtünk. fütyültünk az öregekre, mindent másképp akartunk. De - azt mondja apám - minket már agyonpuskázott két világháború. Mi már nem szállunk a vízen. Nem úszunk. A mi hajónk bizony le van horgonyozva, le is volt. Minket közvetlenül ott tartottak ezen a páncélhajón, kislányom, szeretem, hogy így hív, kicsi maradok, imbolygott az a hajó is, de le volt horgonyozva. Mi arról a hajóról nem szabadulunk. Azon a hajón voltunk fiatalok, másként. Én ezt nem hiszem. Bár maga is tudhatja ezt, gondolom, már élt a háború alatt, ha gyerek volt is. Rossz volt? Azt hiszem, mindenkinek rossz volt, gyereknek, felnőttnek. Szóval, azt mondja apám, verte a hullám a hajót, imbolygott, szép volt, de félelmetes.- Ne menjünk arra. Nem akarok templomba menni. Szeretem a szobrokat, de aztán mintha élni kezdenének. Jó, oda? Jó. Mit hozott nekem? Ó. Kettőt is? Mi ez? Remy Martin? Olyan, mint a Curvoisier? Nagyon drága ez? Kicsi díszüveg. Szép. Sokat iszunk. Gint, whiskyt is ittam. Nem jó. Rumíze és petróleumszaga van. De szép ez az üveg. Sötétzöld. Értenek hozzá. Üljünk ide le. Nem jó? Nagy, bontás alatt levő házba tévedtek. Szemben egy iskola, már szünetelt. A ház is az iskolához tartozhatott. Csupa fehér por volt minden. Föl lehetett menni vagy nyolc lépcsőt, a rózsaszín fokokat is fehér por fedte. A lépcső körül lebontottak már majdnem mindent, nem vezetett sehova. A falak is meg voltak kezdve, itt-ott még látszott a minta, a sárga rózsák sormintája. Talán konyhamaradvány. Távol két asszony tűnt fel az ideiglenes kapuban. Elhaladtak mellettük, nem szóltak semmit. A férfi megpattintotta a zöld kis üveg finom, ragyogó fehér kupakját.- Igyon.- Ne féltsen, hogy nem iszom. Pedig este még tanulni kéne. Két nap múlva vizsgázom, jogtörténetből. Hű, de tökéletes. Sima, olajos. Maga is igyon. A férfi érezte a kis száj szagát a csöpp üvegen, talán a rúzs ízét is. Visszaadta az üveget. A kis meleg szétszaladt a testben.- Maga mire vár? - Anni ránézett a másik épületre, a kihalt iskolában be lehetett látni az üres termekbe. A padok elhagyatottan álltak, az egyik tábla mellett ott lógott a rongy. Az üvegek sötétedni kezdtek. A nagy szemléltetőtáblák valami motor belsejét taglalták.- Mintha valamire várna. Ez a komolyság is olyan visszafojtott. Nem érzi?- De - kinyitotta a másik kis üveget is.- Hát akkor? Valami asszonyt vár? Vagy múltja van, vagy jövője? Vagy hogy van ez? Alig mond valamit. Én itt beszélek, maga meg hallgat. Miért? Miért nem mond valamit?- Mit mondjak? Azt gondoltam régebben, hogy meg lehet menteni valakit, egy-egy embert, ha szeretjük, gondozzuk, ápoljuk. Szóval... hogy az embert a másik ember meggyógyíthatja, ha szereti, vagy egyszerűen, szépen kezébe veszi a fejét és tartja, óvja, magához szorítja.- Ne keserítsen el, semmi kedvem elkeseredni. Én már voltam öngyilkos, nekem nem szabad rosszakat beszélni. Csak szépeket. Bementem a fürdőszobába és kinyitottam a bojlert. Nem volt senki otthon. Nem akartam, hogy megtaláljanak. A szüleim nem is voltak Pesten. Mi nem kukoricázunk. Hiába vagyunk más nemzedék. Hiába nem értük meg még a háborút.- Nem is akarok rosszat mondani.- Ne is próbálja. Hallgattak. Sötétedett, elhűlt a levegő. A nagy árnyékok ólálkodtak az iskolában. A romok és törmelékek közt ültek ketten. Ittak még.- Elhoztam a teniszlabdánkat is. De hát már nem lehet játszani. Sötét van. Odaadom. Majd legközelebb játszunk. A férfi átfogta a lány vállát.- Ráterítem a kabátomat, váljon.- Nem, nem. Ne vegye le. Nem akarom. Messzebb autók faroltak be a közös garázsba. A szerviz élénk színei feltűntek, piros-sárga benzinkút. Szél fújdogált, Duna-szagot hozott. A lány szemében könnyek jelentek meg. Kitörölte a tenyerével.- Mi is tudjuk, hogy semmi értelme. Mégis csinálni kell. Mi is meg akarjuk küzdeni a magunk háborúját. Vagy békéjét. Tudom én is, hogy nem elég szeretni. De kell. - Lehajtotta a fejét. - Marhaság. Amikor Olaszországban voltam, azt mondtam, oda még egyszer elmegyek. Minek? Jók az emberek, nevetnek. Vagy az ég kék. Jó ez az ital. Finom ital. Olajos. Egyszer láttam egy prospektusban a nagy, öreg, zöld pókhálós hordókat, valami bre- tagne-i tájon. Azt mondják, a Napóleon-konyakot tizenkét évig érlelik, ez is olyan. Értenek hozzá. Sokszor nem nézünk bele a dolgokba, az rémít meg. Ha talán mindennel szembenéznénk. Nem. Az se jó. De hát érteni kell hozzá. Nem akarok jogász lenni. Ez áll tőlem a legtávolabb. De hát a festőiskolára nem vettek fel. Mit csináljak? Jaj, ez a szandál is le fog szakadni teljesen. Csókolj meg már. Sokáig ültek még ott. Egészen bevonta őket a sötét. Az iskolának már csak a kontúrja látszott, meg az előtte levő kis vaskorlát. A lányt aztán hiába kereste. A lit a Duna-parton, a Jégverem utca sarkán. A régi táblák betámasztva, a kerítés mögött nagy kutya ült. Várt egy fél óráig. Aztán elment, egy fülkét keresett, és nézte a neveket. Azt mondta, van telefonjuk. Hajó, vagy Hajas? Nem tudta. Nézte a neveket, a fekete sorok személytelenül ugráltak a nagy körme alatt. I. kerület? Nem. II. vagy XII. Mennyi név. Nem lehet senkit megtalálni. TENISZLABDA IRODALOM 1994. augusztus 28. 1/BSártlBP
