Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-28 / 35. szám
• iskolában iarátok let- szülőfalu- 1950-ben. éri magyar azóta Csi- ig tanítha- itvannyolc i megújhó- :tett bűnei - tból, majd [bocsátotta rváltásig a anyagbe- ék, egyko- :ak, s igaztérjen csak ahonnét gerencséri yar iskola >en vissza- >la várt itt ívé tettem, ri és csitári telező tanét is tanul- 'őben, nem ígdíjasként a kertjében Sándorral, yümölcsös, Nyugdíjasak foglala- i szívének, • tannyelvű etett volna erencséren e a szülők tári diákok en, Geren- - a szlovák lyben isko- ülőfalujuk- élet sincs, emadokos” a nagymaköveztük ki. A kilencvenes népszavazáskor azzal is ijesztgettek bennünket: ha elszakadunk Nyitrától, nem lesz többé egykoronás városi busz...- És most? Él még a remény?- Most is azt mondom: ha Gerencsér példájára, Csitár leválik a várostól, többet érhetünk el! Hogy mit jelent az önállósulás, azt már a csitá- riak - Gerencséren átutazva - az autóbuszból is jól láthatják. Épül a vízvezeték, épül az új művelődési ház, elkészült az új sporttelepük is! A közeli Kolon is példa lehet számukra. Nem tartozik Nyitrához, s mégis volt erejük ahhoz, hogy megépítsék a víz- és gázvezetéküket. Miért ne sikerülhetne ez nekünk is?! Csak fel kell ráznunk a csitáriakat, hogy tehessünk az önállósulás érdekében. Mint Finta Rezső tette Gerencséren. Ha nincs ott Finta, Gerencsér még ma is Nyitrához tartozna. Ma viszont már büszkén mondogatják: Gerencséri vagyok! Nekünk szintén el kell végre szakadnunk a várostól. Még talán az is jobb volna számunkra, ha „összeházasodnánk” Gerencsérrel. Vajon mit szól ehhez Finta Rezső? ÖSSZEFOGÁS Chovancsek Sándor, nyugalmazott iskolaigazgató az autójába ültet, hogy felkeressük egykori tanítványát és mostani jó barátját. Asztalhoz ülve én teszem szóvá a csitáriak „házassági ajánlatát”. Gerencsér polgármestere tárgyilagos választ ad:- Ha Csitár önállósulna, akkor a mostani egy képviselő helyett, kilenc önkormányzati tag dönthetne a falu sorsáról. Az is előnyösebb lenne számukra, hogy a drágább, városi ingatlanadó helyett, négyzetméterenként két korona húsz fillérrel kevesebbet kellene fizetniük. Községeink csak három kilométerre fekszenek egymástól. Összeköt bennünket a múlt, a hagyomány és még a közös vadásztársaság is!...- Legszorosabb kapcsolatunk Gerencsérrel van - teszi hozzá Chovancsek Sándor. - Ha Nyitrának nem volna jövedelmező a mi bekebelezésünk, már rég túladtak volna rajtunk. Finta Rezsőnek ehhez is van megjegyzése:- Ha csak ideiglenesen is házasodnánk össze - míg meg nem pedig tud an fásultak alukat csak csitári heil társaság, AKÉP ak megvan semmi sem >zelték. > keretében vízvezetések Sándor, nháromban de füstbe '4 januárjá- bennünket. semmi újat at is, ahol a át magunk Chovancsek Sándor erősödnek -, a csitáriak bevétele addig is már a falujukba kerülne, és nem Nyitrára, mint most. A Nyitra- vidék képezi a szlovákiai magyarság legészakibb nyelvhatárát. Szigetet alkotva, így a magyarság érdekében nálunk még nagyobb szükség van az összefogásra, mint másutt. De közös dolgainkról ne csak ketten vitatkozzunk! - pillant barátja szemébe Gerencsér polgármestere. Chovancsek Sándor rögtön a csitáriak nevét sorolja. Azokét, akik készen állnak az „ébresztő” megfú- jásához: Matyus Bálint nyugdíjas és a fia, a 40-45 évesek közé tartozó Prepelica László, Kosa Ödön, Pove- la Anna, Holubicska Rudolf...- De még többen leszünk - mondja a falujáért aggódó volt iskolaigazgató. - Hogy büszkén mondhassuk: csitáriak vagyunk! Petrőci Bálint Kánikulából a hóhatár fölé: Lomnici-csúcs A turista, ha főszezonban akar feljutni a csúcsra, ötkor kel. Hatkor már ott áll az alsó kötélpálya tátralomnici állomása előtt kígyózó sorban, s akkor tán van némi esélye, hogy a Kőpataki-tónál helyjegyet kap a csúcsra délután ötkor induló járatra... Nincs ezen mit csodálkozni, ha figyelembe vesszük, hogy a Tátralomnic-Kőpataki-tó szakaszon közlekedő másik, sokkal nagyobb teljesítményű drótkötélpályát az utolsó csavarig lebontották. Mint hírlik, a két éve történt tragikus baleset miatt. A „csúcsforgalmat” (értsd: Tátralomnicról a Lomnici-csúcsra) jelenleg tehát három függőkabin biztosítja. Kettő közülük az alsó szakaszon; a harmadik pedig fel - tartóoszlopok nélkül, leküzdve az 1872 m-es távolságot és a 851 méter magasságkülönbséget, helyenként 80 fokos emelkedéssel - az ország második legmagasabb pontjára, a 2632 méteres tengerszint feletti magasságba. E szakaszon az utazás nem a gyenge idegzetűeknek való. Tériszonyban szenvedőknek pedig végképp nem. Ég és föld között lebegünk, de nincs az a hamis biztonságérzetünk, mint például a repülőgépen. Itt, ha kinézünk, azt látjuk, hogy százméteres mélységben ágaskodó, meredek szirtek fölött úszunk el lassan, amelyektől csak egy vékony padló választ el bennünket. A levegő egyre „élesebbé” válik, a fülünk mind sűrűbben pattog, s amint kiszállunk a kabin még lentről hozott melegéből, rögvest vacogni kezdünk. Előkerülnek a meleg göncök, aztán irány a kilátó. Ott aztán megfeledkezünk a hidegről, mindenről, s elnémulunk az elénk táruló látványtól. Déli irányban belátni az egész Poprádi-katlant, a szemhatár - vagy huszonöt kilométeres távolságban -, az Alacsony-Tátra gerince. A Lomnici-csúcs keleti falának tövében, 500 méter mélységben, az öt szepességi tó csillog a lábunk alatt. Északi irányban a lehető legigazibb tátrai panoráma: a Büszkecsúcs (2623) és a Késmárki-csúcs (2558) között szikrázó Nagy Fagyos-völgy, sajátos klímájú sziklabarázdáiban a soha el nem olvadó hónyelvekkel. Addig csodáljuk, ameddig meg nem szólal a hangosbemondó, hogy hamarosan indul visszafelé a kabin. Járatot kihagyni nem lehet, hiszen a csúcson egyszerre legfeljebb 20 ember számára van hely. A gorálok falujában: Zár Zdiar, hajdani nevén Zár, sajátos hangulatú és legalább annyira skanzennek, mint „rendes” községnek nevezhető település, a Bélai-havasok északi lejtőinek lábánál. Vagy öt kilométer hosszúságban húzódik, festői szépségű völgyben. Mégsem emiatt számít elsősorban turisztikai látványosságnak, hanem egy sajátos népcsoport - a gorálok - hagyománykincsének köszönhetően. Főleg egykori építkezési stílusuk nyomja rá bélyegét a falu arculatára a mai napig, hiszen számos új lakóház, épület stb. is ezt az irányzatot követi. A legértékesebbek azonban az eredeti, többnyire három- osztatú gorál házak, tipikus külső festéssel és ornamentikával; az ilyenek egyikében kapott helyet a régi gazdasági és konyhaeszközöket, valamint a gorál népviseletet bemutató tájmúzeum is. A falunak egyébként 1700 lakosa van, akik részben mezőgazdasági tevékenységet (juhtenyésztés) folytatnak, részben a környező városokba járnak dolgozni, de főleg a turizmusból élnek. Tutajjal az országhatáron: Dunajec Ez az egyetlen szlovákiai folyó amely nem a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. Igaz, csak „érinti” az országot: Lengyelországban ered, 21 kilométer hosszúságban határfolyó, majd ismét visszatér északi szomszédainkhoz. Ezen a rövid szakaszán azonban kivájta Európa egyik legszebb kanyonvölgyét, a Pienineken keresztül. A faúsztatás, majd a fatörzsek összekötésével létrejött tutajokon való utazás itt már az 1700-as évek elején kezdődött, a múlt század közepétől pedig egyedülálló turistaattrakció. Persze, már nem farönk-tutajokon, hanem hosszú „szólócsónakok” összekapcsolásával kapott széles, biztonságos úszóalkalmatosságokon. A „behajózás” Alsólehnic, a mai Cerveny KláStor előtt történik, s már néhány száz méternyi csordogálás után összeszűkül előttünk a sziklavölgy. A Trzy Koruny hármas masszívuma még biztonságos távolságban mered az égnek, de utána végig mintha ránk akarnának omlani a folyó által kettészelt függőleges mészkőfalak. Bizarr alakjuknak köszönhetően különös legendák fűződnek hozzájuk: csónakkísérőnktől megismerjük a hét kővé vált szerzetes történetét; megmutatja, a természet hol véste a sziklába a lengyel címert; megtudjuk, hol ugrotta át a pandúrok elől menekülő Jánosík a Dunajecet: ahol az a legkeskenyebb (12 m); hol van a szerelem forrása, és hol ered az élet vize... Közben hosszú rúdjával magabiztosan kormányozza az időnként alaposan nekilóduló hajócskát, a habtaréjok és a csendes, ám alattomos, helyenként tizenöt méter mélységig lenyúló örvények között. Csak amikor már túl vagyunk egy ilyen útszakaszon, akkor jegyzi meg, mintegy mellékesen: itt bizony néhány éve két tutaj összeütközött, és hatan a vízbe fulladtak... Sorompó tűnik fel a jobb parton, fölötte egy táblán a lengyel sas. A folyó itt ismét lengyel területre lép, a fehér-piros jelzésű tutajok úsznak tovább, a miénk pedig kiköt a jobb parton. Ügyes kezek percek alatt szétszedik, teherautóra rakják, mi pedig választhatunk: autóbusszal (30 korona), kölcsönbiciklivel (70), taxival (120), vagy gyalogszerrel (10) megyünk-e vissza? Nem tévedés: a gyalogolásért is fizetni kell. Hivatalos indoklás szerint a folyó völgyéhez igazodó ösvény, az egykori Borostyánút karbantartására kell ez a pénz... _ , Vas Gyula (A szerző felvételei) RIPORT 1994.augusztus 28.
