Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-28 / 35. szám

A pozsonyi Börik-szálló - a kormány reprezentatív vendéglátó helye - fényárban úszik; odalent, a város hegy alá szorult része mögött méltóságteljesen hömpölyög a Duna. Hatalmas víztömbje itt még nem sejti, milyen csapdába szorul majd nemsokára, néhány kilométerrel lejjebb. Hátul Dévény romjai sejlenek fel, a hegy és a várrom-vonal dinamikája szinte provokálóan kihívó; nem is csodálkozol rajta, hogy a szlovák nemzetébresztőket éppen úgy megihlette, mint annak idején Adyt. A sors fintora talán, hogy ugyanazt a kérdést váltja ki manapság is, mint amit a századelő titánja megfogalmazott: betörhetnek-e a demokratikusabb gondolatok, modernizációs igyekezetek eme szikla-kapun, vagy marad a mucsaiság, a bezárkózás, az öntelt, tartalom nélküli felfújtság. Továbbcsú- szik-e az ország az ér- telmesség útján, avagy lecsúszik balkáni szintekre. Kimondatlanul is ez érdekli elsősorban az amerikai vendéget is, akinek érkezését az újságok jó előre rendkívüli fontosságúnak harangozták be.

A fogadásra sokan érkeznek. Nem csoda, ilyen kiemelkedő vendég valóban ritkán látogat el Kelet-Európába. Kihúzza hát magát mindenki, aki él és mozog; rég nem látott, a politika süllyesztőjébe került személyiségek megmutatják magukat csakúgy, mint az aktuális nagyságok. Itt vannak az egyházi, gazdasági, és kulturális élet exponensei, itt a mindenkori tányémya- lók és morzsavadászok is: végül is mégcsak az sem biztos, hogy olyan nagy különbség van a kategóriák között. A kelet-európai politika meredek kanyarai mellett gyorsan sodródnak át az emberek az egyik csoportból a másikba, a reflektorfényből a panoptikumba vagy fordítva, egy-egy konjunktúrahullám hátán az ismeretlenségből a politikai élet csúcsaira. Az is igaz persze, hogy ebbéli vágyuktól indíttatva többen nem akarnak semmit a véletlenre hagyni: a legtöbben épp a saját hónuk alá nyúló hullám gerjesztésén fáradoznak itt is, kihasználva az alkalmat, figyelve minden apró rezzenésre.

A sor hosszú és lassan fogy, az exkluzív vendég tudja a dolgát, mindenkivel kezet ráz, mindenkihez van egykét kedves szava. - Hogy tud ez két órán keresztül megállás nélkül mosolyogni? - kérdi társad, DSZM-beli szakadár képviselő, aki ma szintén csak meglepett valamivel. - Kolléga, kérdezte, majdnem kifogástalan magyarsággal -, nem jön este a fogadásra? Kocsival vagyok, elviszem.

Meglepetésedben először nem tudtad, magyarul vagy szlovákul vála- szolj-e neki. Magyar nyelvtudását ugyanis közel két évig nagyon jól sikerült eltitkolnia; ráadásul az olyan témáknál, amelyek a szlovákiai magyarokat érintették, nemegyszer szólalt föl ellenetek döngő nacionalista nekibuzdulással. A hírhedt táblatörvény minden megtárgyalásánál olyan ellenszenves módosító javaslatokat tett, amelyek jócskán megkereserítették az életeteket; az egyik, nem éppen kisebbségbarát javaslata a törvény végleges változatában is bennemaradt.- Ugyan már, kedves kolléga - kérdeztél vissza, nem minden cinizmus és él nélkül -, hol tanult meg ilyen jól magyarul? Eddigi megnyilvánulásaiból igazán nem gondoltam volna...- Az anyai nagymamám, tudja, a Csallóközből származik. Én már sajnos rosszul beszélek magyarul. De érteni mindent megértek.

Ilyenkor sajnálod, hogy idő előtt ér véget a parlamenti időszak, amikorra a vadabb nemzeti képviselők egy részéhez is sikerül valamiféle hidat kiépíteni. Amikor már be merik vallani a csallóközi nagymamákat, sógorokat vagy más atyafiságöt, amikor már meg-megjelennek a repedések a politikai mellvérteken, amikor néha már az

Prikler László felvétele

Pezsgő, neonfényben

üvöltözök is rájönnek, hogy emberi hang is van a világon. Azok a drága csallóközi nagymamák pedig foroghatnak szegények a síijaikban...- Hogy mondja kolléga? Két órán keresztül mosolyogni? Valószínűleg ez is hozzátartozik a profizmushoz.

Rád néz, étrti a célzást. Az autóban éppen amiatt panaszkodott, hogy valószínűleg nem kerül fel a választási listára, befejezi a politizálást. Elege van belőle, mondja. A mocskolódás- ból, a fenyegető levelekből, az éjjeli telefonokból. A rettegésből, mi lesz, ha feleségét vagy valamelyik gyerekét „véletlenül” elüti egy autó.- Kolléga, most értettem meg magukat - ezt még a kocsiban mondta, szlovákul. - Tavaly, amikor olyan erős nyomás nehezedett magukra, megvallom, magam is nehezteltem a magyar képviselőkre. A komáromi nagygyűlés táján bizony nagyon kemény dolgokat is képes lettem volna megszavazni maguk ellen. Most azonban a saját bőrömön érzem, milyen könnyen lehet valakiből „ellenséget” kreálni. Most, hogy otthagytam a DSZM-et, és magam is erős pressziónak vagyok kitéve, most már jobban megértem magukat. S azt, hogy valahol ugyanaz ellen lázadoztak, amivel szemben végül az én lelkiismeretem is ellenszegült.

M

it lehet erre mondani?

Hogy a történelem nem először ismétli meg önmagát? Hogy az először tapasztalt meg, azután beszélj igazsága itt is érvényesül? Hogy magad is megérted őt, amikor éjjeli telefonokról, fenyegető levelekről beszél? Hogy a kelet-európai politika romlottságához, feslettsé- géhez ezek a tények is hozzátartoznak?

Vagy talán kérdezd meg tőle, lee- sett-e neki a tantusz, hogy eme politizálás! stílus meghonosításához maga is hozzájárult azzal, hogy másfél évig olyan hatalmat támogatott, amelynek országlása idején ezek a módszerek is teret nyertek? Hogy a kelet-európai politiusoknak elsősorban azt kell megtanulniuk, nem lesznek örökké a hatalom birtokosai, s a bibliai amit nem akarsz magadnak, ne tedd másnak elv igazsága a közéletre is érvényes?

A sor mégiscsak meglódul, kisvártatva az amerikai vendég közelébe kerülök. Előttetek araszolgat a pozsonyi főrabbi, amerikai állampolgár, aki rövid itt-tartózkodása alatt szintén szerzett már némi tapasztalatokat a pozsonyi utcán. Amint az várható volt, a gyors előrehaladás megakad, a külü- gyes főnök hosszabban elbeszélget a rabbival. Utána ismét gyors parolák következnek, a köztársasági elnök két tanácsadójával egy-egy udvarissági mondatot vált a vendég, s a bősi vízmű itthon karizmatikusnak tartott építőjét sem méltatja egy gyors „How do you do”-nál többre. - Uram, én a Szlovákiában élő magyar közösség nevében

köszöntőm önt Pozsonyban - mondod, amire ő ismét csak elmosolyodik. - Ó, sokat hallottam önökről - mondja. - Örülök, hogy némiképp változott a helyzet magukkal kapcsolatban - teszi még hozzá, s ebből a mondatból látni kell, valóban informált, nem blöffölt az előbb. - Ön is így gondolja? - kérdi még ravaszul, a szemüvege mögül fél szemmel a megtorpanó (hallgatózó?) elnöki tanácsadókra sandítva. - Némiképp igen, bár több pozitív változást is el tudnánk képzelni - valami ilyen válaszra telik hirtelen, s még háromra a

Csáky Pál

felcikázó újabb kérdésekre. A záróparola után meg kell állapítanod, valóban maximálisan kihasználta azt a másfél percet, amit egymásnak szenteltetek.

A terem közben már forr, több mint százan lehetnek itt; elegáns pincérek közben pezsgővel kínálnak, két miniszter közé sodródsz, udvarias kézfogás mindkettőjükkel. Az élénk háttérzajból egy-egy mondatfoszlány emelkedik ki néha, balra a Matica elnöke magyaráz valakinek valamit, a szemközti csoportosulásban püspökök, egyházi méltóságok bólogatnak komoly odaadással. Miniszterek, államtitkárok, képviselők, vezérigazgatók és nagykövetek sürögnek minden mennyiségben, korosztályban, minőségben. Eljöttek, persze, hogy eljöttek a közép-európai kis országok képviselői is, kihasznáni az alkalmat, felemlíteni a fontos amerikainak országuk nevét, amelyet az ugyan egy nappal előbb már meglátogatott vagy két nappal később fog meglátogatni, de amelynek a nevét nem lehet elégszer elismételni, hogy berögződjön az agyakba, a fülekbe: a kis országocska érdeklődik, mozog, ott van mindenütt, ahol történik valami: diplomáciát csinál. Mint ahogy diplomáciát fognak művelni azok a fiatal fiúk is, akik harmincévesen Tokióba, Buenos Airesbe vagy épp Teheránba mennek nagykövetnek. Első látásra világos mindenkinek, az új kis országnak nincs elég képzett embere, s azt küldi, akije van. Az új kis országról egyébként is világszerte az a vélemény, hogy kevés használható embere van, bel- és külföldi célokra egyaránt. így aztán nem is csoda, ha az új kis ország képzetlen, tapasztalatlan emberei sok hibát követtek el és még sok hibát fognak elkövetni; ám hosszú távon korántsem biztos, hogy mindez az ország hátrányára válik. A most sorjázó harmincéves diplomatákból tít-tizenöt év múlva tapasztalt középkorú szakemberek válhatnak, akik egyrészt ment lehetnek bizonyos rossz rutinbeidegződésektől, másrészt az átlagosnál nagyobb dinamikát hozhatnak az ország életébe. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ez így lesz, ám a lehetőség mindenképpen

adott. Ezt a nekifeszüléát kell tapasztalnod a köztársasági elnök pohárköszöntője alatt is, a szinte már görcsös elszántságot annak prezentálására, mindenki lássa, íme, itt egy ország épül, ott kérem, egy új állam akarja megvetni alapjait. Szinte az ötvenes évek sztahanovista lendületét érzed magad körül, fogcsikorgató elszántságát; izzadtságszagú ez persze és váltig többesélyes, némiképp színházíze is van az egésznek, de miért ne, a történelem, a diplomácia, a politika sok mindent elbír, és egyáltalán ki tudja ma megmondani, miből lesz a holnapi oroszlán? A diplomácia a polifónia művészete, a legképtelenebb nüan- szokra is érzékeny társasjáték, ahol a ripacsok egy-egy szerencsésebb csillagállásnál akár lekörözhetik a mestereket, s ahol az egymást keresztül-ka- sul szelő érdekek néha a legképtelenebb konfigurációkat is elviselik. Hullámzik, zajong, szinte forog a terem, s te magyarként, picit kívülállóként ebben a befogadó társaságban, két pohárköszöntő között nem tudsz másra gondolni, mint a magatok dolgára.

Arra, hogy számodra feltűnően hiányoznak ebből a kavalkádból a fajtád- beliek; a magyar vállalkozók, a magyar igazgatók, a magyar diplomatajelöltek, de még a magyar papok is. Félreértés ne essék, nem nemzetiségileg akarod kidekázni ezt a társadalmat, ám egy demokráciához az is hozzá kell tartozzon, hogy az alkotóelemei látha- tóakká válnak. Mert valahol az egész világ ilyen nagy kavalkád, s aki kimarad belőle, az lemarad mögötte.

Arra is gondolsz, hogy a szlovákiai magyar mikrotársadalom önszerveződése váltig számos kívánnivalót hagy maga után. Arra, hogy kisvártatva öt éve lesz annak, hogy a kommunista rendszer bukása után lehetőséget kaptatok, s ideje lenne bizony elszámolni a megvalósult vagy meghiúsult nekifeszülésekkel. Ideje lenne elszámolni a mulasztásokkal, mellébeszélésekkel, zsákutcákkal is. Ideje lenne belátni, hogy a türelmi időszak is véges és a mulasztások megbosszulhatják magukat.

Ideje lenne beismernetek, hogy az elmúlt negyven évben a kelleténél jobban elpuhultatok és gondjaitok megoldását váltig egymástól - „föntről” - várjátok. Nem akarjátok észrevenni, hogy a politikát egy egészséges társadalomban nem szabad abszolutizálni: a politika elsősorban a lehetőségeket kell, hogy megteremtse az állampolgár számára, s nem kívánatos, hogy ott lengjen a feje fölött éjjel-nappal. Ideje lenne tehát átfogóbban mozdulni.

S ha már a politikánál tartunk: a közelmúltban egyik értelmiségi barátod eléggé elkenődve mondta, több szellemet, több magasabbrendűséget várt a szlovákiai magyar politikától is. Bizonyára igaza van; megvallod,

magad is sokszor dühöngtél, mennyi energiát pazaroltatok el fölöslegesen álvitákra társnemzetekről, uniókról ahelyett, hogy a mindennapi élet konkrétumaival foglalkoztatok volna. Hányszor élte ki magát az egyik szlovákiai magyar párt abban, hogy keresztbe tett a másiknak.

Csakhát: a politika nem a szellem roskadásig telt háza, a politikában - sajnos - más áttételek szerint mozognak a dolgok. S az is jellemző, a kritikát mondó értelmiségiek is általában kívülről teszik azt; márpedig, ha az értelmiségiek elhúzódnak a politikától, lehet-e csodálkozni annak esetenkénti mucsaiságán?

Nem ártana leszámolni a politikai tévhitekkel is, ez a következő villanás az agyadban. Gyakorta hangoztatott szólam például, hogy a szlovákiai magyar politika csupán ellenzéki pozíciókból lehet hatékony. Ezt a kijelentést váltig áligazságnak érzed. Főleg az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján az a meggyőződésed, hogy a szlovákiai magyar politika számára az elvtelen aktivizmus és a keményfejű, rugalmatlan ellenzékiség között létezik egy harmadik út is, az elvi pozíciókból történő partneri politizálás útja. A közeljövőre való tekintettel sem árt ezen a lehetőségen ismét elgondolkodni.

Újra és újra visszatérő téma: a szlovákiai magyarság ügyeinek máig nincs legitim gondnoka. Ez a helyzet sem tartható fenn tovább, valakinek fel kell vállalnia a szlovákiai magyar mikrotársadalom - jó értelemben vett - kormányzásának szerepét. Az eddigi, tehetetlenségi nyomatékoktól, intrikáktól, helyezkedésektől hajtott mechanizmus nem hatékony, ezt el kell ismernetek. Belső irányítás nélkül viszont kiszolgáltatottak vagytok, ezt is látni kell. Az elmúlt évben arra a megállapításra jutottatok, hogy amíg legitim autonóm szerveitek nem jöhetnek létre, ezt a szerepet a leghatékonyabban a magyar parlamenti képviselők láthatnák el. Ügy érzed, a választások utáni új politikai reprezentációnak ezt a szerepet felelőséggel fel kell vállalnia; belülről pedig, a szlovákiai magyar mikrotársadalom oldaláról ezt a hozzáállást senkinek nem szabad megkérdőjeleznie. Itt is fel kellene hagynotok az iszapbirkózással, túl kellene tennetek magatokat az önjelölt kritikusok magamutogató hőbörgése- in. Mindenkinek be kell látnia, a huszonegyedik század a maximális szervezettség kora lesz, s aki ezt a korparancsot ignorálja, nagyon súlyos következményekkel kell számolnia.

A terem forrong, zajong, többen megszólítanak, bevonnak a forgatagba. Érzed, sok mindenről kellene még elgondolkodni, tudod, folytatni is kell ezt a témát. Itt viszont kollégák jönnek kérdésekkel, megjegyzésekkel; a társaság felszippant, magábaránt. Ez a társasági ide-oda csúsztatgatás is jellemző egyébként: a kapcsolattartás, a reprezentáció, a politikai kulimunka is rengeteg energiát szív el a koncepciózus tevékenység elől.

Az est a végéhez közeledik, az emberek lassan hazaindulnak. Elindultok ti is; a biztonsági emberek a kijáratnál név szerint köszöntenek, egyikük magyarul üdvözöl. Furcsa érzés fog el ilyenkor: talán régi beidegződés, de hirtelenjében nem tudod eldönteni, ezek a fiatal fiúk a védelmeddel vagy a megfigyeléseddel vannak-e megbízva?

O

dakint sötétedik, a város közepétől gyalog mész hazafelé. Jólesik a kis mozgás, a friss levegő; az utcán egymás után gyúlnak ki a fények, az emberek -, jó” kelet-európai szokás szerint - sietnek valahová. Két fiatal lány jön szembe, diáklányos nyíltsággal rád nevetnek, egyikük neveden szólít. Lezserségük bizonyára hozzátartozik a berendezkedő fővároshoz, amelyben te oly nehezen tudod megtalálni a helyed.

PUBLICISZTIKA 1994. augusztus 28. l/BSÉmBP