Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-21 / 34. szám

1994. augusztus 21. PUBLICISZTIKA Csak lopni kell? A kassai Fő utca nappal igencsak népes. Zsúfolt a széles járda, meg az úttest is, mert a járműve­ket kitiltották innét. A presszók, a kisebb étter­mek előtt vonzó szigeteket alakítottak ki színes napernyőkkel, fehér asztalokkal, karosszékekkel. A nyári hőségben várnia kell az embernek, hogy helyhez jusson, mert az ernyők árnyékában nyu­godtan üldögélő vendégek ráérősen kortyintgat- ják kávéjukat, üdítőiket. A bágyasztó hőségben én is meginnék egy pohár tonikot, de nincs hová leülnöm. Foglalt az első, foglalt a második oázis is. Látom, nem messze ott a harmadik. Rágyújtok hát, de egy-két szippantás után elém áll egy tri- kós ember. Az arca borostás, mindkét karja erősen tetovált. Árad belőle a pálinkaszag. A ko­ra esti óráktól épp az ilyen alakok miatt néptelen a Fő utca, a mellékutcákról már nem is beszél­ve... Kitérjek előle és folytassam az utamat? Ő azonban cigarettát húz elő a zsebéből:- Adna tüzet uram? - szólal meg rekedtes hangon. - De ha nem akarja, ne adjon! - néz mélyen a szemembe. Talán, hogy kiolvassa belőle, undorodom-e tőle.- Miért ne adnék? Nem kerül pénzembe - mondom szándékosan a „ lóvéra ” terelve a szót. Kifújja az első szippantás füstjét, és köszönö- möt mond.-Nincs kedve egy féldecire? - teszi hozzá.- Már a cigi ára is az égig szökött, hogy telne még a konyakra is?!- Azért utasít el, mert szégyent hoznék magá­ra?- Nem a külső teszi az embert. Igyekszem min­denkiben a jót keresni. A közeli „oázis” felé int.- Csak kint ücsörögnek az emberek, hogy mu­togassák magukat. Odabent üresek az asztalok. Jöjjön velem egy féldecire, meghívom... Ismerem ezt a „jó” szokást. Sorra követnék egymást a féldecik, s mi kerekedne ki ebből? Ta­lán egy érdekes emberi sorsot vetítene elém... Az újságíró számára mindig érdekes egy ilyen alak kitárulkozása.- Na, megyünk? - sürgeti a választ. A farzse­béből összehajtogatott bankjegycsomót húz elő. -Ne féljen, van pénzem...- Bocsásson meg, de nem fogadhatok el sem­mit, ha nem viszonozhatom. Számomra már az is luxus, ha cigit veszek magamnak... Megsajnálhat, mert ad egy jó tanácsot:- Lopni kell, uram! Akkor magának is jut majd mindenre! - és cigarettázva tovaballag a trikós, tetovált karú férfi. Megtudtam volna róla, hogy mi a „foglalko­zása”?... Petrőci Bálint annak a történelemnek olyan szereplői, akikről az utókor jószerével \ W semmi egyebet nem tud, mint azt, hogy milyen elvetemült gonosz­ig tevők, vérengző fenevadak voltak, sőt az idők múlásával történetük újabb eseményekkel egészül ki, ki-ki hozzátold ezt-azt, ahogy mondani szo­kás: rátesz néhány lapáttal. Minél régebben élt a szóban forgó személy, an­nál nagyobb a valószínűsége, hogy a bűnlajstrom kiterebélyesedik, s egyre kisebb az esélye annak, hogy kiderüljön esetleges ártatlansága. Százával idézhetnénk a példákat, amelyek azt bizonyíta­nák, milyen kegyetlen dolgokra képes a célirá­nyos propaganda, ho­gyan lehet bemocskolni még a legjámborabb ember emlékét is, ha valakinek az érdeke úgy kívánja. Közismert tény, hogy III. Richárd angol királyból tulajdonképpen Shakespeare gyártott púpos szörnyeteget és gyer­mekgyilkos trónbitorlót, de Lucrezia Borgiából is a rosszindulatú rágalom faragott méregkeverő bestiát. A magyar történelemnek is akadt jó néhány szereplője, akit hírbe hoztak az utókor előtt, s némelyiküket mind a mai napig nem sikerült tisztázni a - talán koholt - vádak alól. Különösen rájárt a rúd egy főúri nőszemélyre, bizonyos Nádasdy Ferencné Bá­thory Erzsébetre, aki - ha igazak az ellene emelt vádak - a legvéresebb kezű magyar történelmi figura volt. A csejtei vár úrnőjét - milyen kétes dicsőség! - külföldön is ismerik, ép­pen annak köszönhetően, hogy több mint háromszáz fiatal leány meggyilkolásával vádolták meg, ami még a véres háborúkhoz szokott XVII. századi Európában is sok volt egy kissé. Az egészben az a legelképesztőbb, hogy évszázadokon át senkiben nem merült fel a kétely, vajon valóban el- követte-e Báthory Erzsébet azokat a gaztetteket, amelyekkel megvádol­ták? Tényként könyvelték el, hogy abban az időben az emberi élet - ki­vált a jobbágyé és a szolgáé - nem sokat ért, ha egy-egy uraság haragra lobbant, a vége könnyen lehetett em­berhalál is akár, s ha meggondoljuk, hogy milyen semmiségekért küldhet­ték bitóra, máglyára vagy pallos alá bárkit, aki nem tudta tisztázni magát, akkor a csejtei várban történt halále­setek talán ki sem lógtak annyira a sorból. A fáma azonban nem holmi fel- indultságból elkövetett emberölésekről vagy kivégzésekről szól, hanem tu­datos, előre tervezett gyilkosságokról és vérfürdőkről, amelyek indítéka egyrészt a szexuális eltévelyedés, másrészt az a tévhit, hogy a fiatal szüzek vére megállítja, sőt visszafordítja a könyörtelen öregedést. Aki járt a csej­tei várban, az a helyi idegenvezetőtől olyan kiszínezve hallhatja ezt a rém­történetet, hogy a háta is beleborzong, de még azt is megtudhatja, hogy az egész ügy hátterében tulajdonképpen nemzetiségi konfliktus is áll, hiszen azok a feláldozott szüzek kivétel nélkül szlovák leányzók voltak, s a ma­gyar Báthory Erzsébet éppen a nemzetiségük miatt mészároltatta le őket nagy előszeretettel. De vajon igaz volna mindez? Valóban annyi vér tapad a csejtei várúmő ke­zéhez? Számos monográfia, tanulmány szerzője meggyőződéssel állítja: igen. Csupán a részletekben térnek el, s meglepő módon az e századi szerzők kép­zelete jóval merészebb, olykor olyan kijelentésekre ragadtatják magukat. amelyeket bizonyítani ugyan elfelejtenek, de amelyek nagyon hatásosak. Ke­vesen tudják, hogy dr. Antall József, a Magyar Köztársaság tavaly elhunyt miniszterelnöke a hetvenes években tanulmányt írt Báthory Erzsébetről, s eb­ben egyértelműen szexuális pszichopatának minősíti hősünket, aki génjeiben hordozta a bűnt, hiszen rokonságában és felmenői között szép számban akad­tak mindenféle elvetemült figurák, akik egy jókora panoptikumot megtölte­nének. Nagy László történész egyik könyvében hosszabban is elidőz Antall József tanulmányánál (amely a hetvenes évek­ben német szaklapban jelent meg először), és megállapítja egyebek között, hogy a neves szerző több ízben is pontatlan adatokra hi­vatkozik, kritikátlanul átveszi néhány korábbi szerző véleményét. Nagy Lász­ló más történészek írásait is bonckés alá veszi, s arra a megállapításra jut, hogy többségük negatívan elfogult Báthory Erzsébettel szemben. Túlságosan elmélyednek a különböző tanúvallomásokban és a bűnrészességgel vádolt személyek - általában testi fenyítéssel vagy kínzással kicsikart - beismerő vallomásaiban, s hajlamosak átsiklani olyan tények felett, amelyek netán más megvilágításba helyeznék az ügyet, esetleg a vádlott ártatlanságát bizo­nyíthatnák. Határozottan érdekes a pro és cont­ra véleményeket egymás mellé állíta­ni, miközben az ember azt is szem­ügyre veheti, hogyan lehet bizonyos tényeket kihangsúlyozni, másokat vi­szont a háttérben hagyni, attól füg­gően, hogy kinek melyik verzió tet­szik inkább. Aki hisz a szadizmus vádjában, az előszeretettel ecseteli az egyes tanúvallomások részleteit, szin­te lecsap a grafológus véleményére, amely szerint az úrnő aláírása egyér­telműen elárulja az aberráltságot és a személyiségzavart, meg egyebeket. A Báthory Erzsébettel rokonszenvező ellenben azt a momentumot hangsú­lyozza ki, hogy Thurzó György nádor milyen önkényesen bánt a vádlottal, s igazából lehetetlenné tette számára, hogy bírái elé léphessen és kifejthesse a váddal kapcsolatos véleményét. Az ügy koronatanúit és egyben fővádlot- tait (Báthory Erzsébet néhány szolgá­lóját és inasát) feltűnően gyorsan ki­végeztették, magát a várúrnőt pedig Foto: Golfot Jenő egy ce]iába befalazták, ahonnan állí­tólag nem volt kijárása. Ámde ez sem bizonyítható, mert ilyen körülmények között hogyan tudott volna bárki is több mint három évig életben maradni? Nagy László (és mások) szerint Báthory Erzsébet koncepciós per áldoza­ta lett. Közeli rokona volt a Habsburgokkal szemben álló Báthory Gábor erdélyi fejedelemnek, akivel talán szövetségre is lépett, de ez felségárulás lett volna, s az ilyesmit minden esetben teljes vagyonelkobzással büntették: a hatalmas Nádasdy-Báthory vagyon átszállt volna a királyra. Báthory Er­zsébet két veje - Homonnai Drugeth György és Zrínyi Miklós (a szigetvári hős fia) - ezt mindenképpen szerette volna elkerülni, ezért olyasmivel kel­lett megvádolni az özvegyet, amelynek súlyos a büntetése ugyan, de a ha­talmas birtok a családban marad. Ezért kellett szörnyeteget kreálni Báthory Erzsébetből, s ezért kellett nyomorultul meghalnia 380 évvel ezelőtt: 1614. augusztus 21-én. Mindez azonban feltételezés, a bizonyítékokra egyelőre várni kell. Lacza Tihamér ;d tpJfi'lJ JíÉúI ‘E.QCF ‘POP-CÁLK.F’ÍZ, Nem volt még olyan készülődés és indulás, amit a kutya észre ne vett volna. Olykor elegendő jel volt, ha felnyitotta az autó csomagtartóját, máskor csak a kézfogások, a búcsúcsókok váltották ki benne a ref­lexeket. Ezeket látva mintha hirtelen fájdalom hasí­tott volna testébe, úgy nyüszített és vinnyogott, s ugrált a magasba, már-már önveszélyessé téve mozdulatait. Így búcsúzott az útra kelőtől, aki iga­zából nem lehet gazdája. Mégis megindítóak szá­mára a kutya ilyetén tapasztalt érzelemkitörései. Eleinte nem tudta mire vélni, hogy a véletlen- szerű barátkozásai, a röpke, kedveskedő szavak, a reggelik és a vacsorák maradékai ilyen érzelmi kap­csolatot alapozhattak meg. A kutya viselkedése többről árulkodott, mint amit az ember egy állatról feltételez. Még akkor is így van ez, ha a leghűsége­sebb társnak mondott kutya fejezi ki kétségbevon­hatatlan érzelmeit. Minden távozása fájdalmat vált ki a kutyában, s minden érkezés örömkitörésre sar­kallja az értelmes állatot. Pedig igazából a kutyák szürke seregébe sorolható falusi korcs, akinek egyetlen dolga a vendég érkezésének jelzése, eset­leg illetéktelen birtokháborítók azonnali elriasztása. Senki nem tudja, mi másra lenne még képes. Ab­ban sem biztosak gazdái, hogyha szabadon enged­nék, miként viszonyulna a szárnyasokhoz és a ház körül élő más lábasjószágokhoz. Boldogságában ta­lán halálra szorongatná a tyúkokat, féktelen jóked­vében talán széthurcolná a nyulakat, de lehetséges, hogy csupán az idén oly gyönyörű lepkékkel ker- getőzne a zöldséges kert ágyúsai között. Az sem kipróbált dolog, hogy mikor vállalná a kóbor kutyák kiszolgáltatottságát és az előbb-utóbb a halálba vezető életútját. Nálunk ugyanis még alig van kutyamenhely, s egy-egy falu elöljárósága alig­ha teketóriázik sokat, ha gazdátlan, kóbor kutyák szegik meg a számukra semmit nem jelentő ebzár­latot. Mivel gazdáik nincsenek, az ilyen jogerejű rendeletek bármikor, bárhol véres megtorlásba for­díthatók. Leegyszerűsíthető az emberi érzéketlen­ség a kutyákra, s bővítve a dolgot a háziállatokra, pedig sokkal többről van szó. Valószínűleg mindörökre megoldatlan marad a háziállatok és az ember viszonya, s talán a vadon élő állatok számára van némi esély. Törvények, az állatvédelem törvényességének érvényt szerző erőszakszervezetek a vadon élő állatokért sokat te­hetnek. Annál kevesebbet a civilizáció jogrendjé­ben egyik alapvető birtoktárgyként kezelt háziálla­tok védelmében. A gazda ugyanis azt tesz saját ál­lataival, amit akar. Mindennapos eset, hogy emberi fogyasztásra kerül a húsuk, a tejük, bőrükből cipő és ruhanemű készül. Állatvédők joggal háborodnak fel, ha mindezt olyan nagyüzemi körülmények kö­zött teszik, amelyek bizonyítottan kínokat okoznak az állatoknak. Vágóhidak szörnyű állapotairól, a kozmetikai ipar, a tudomány és a gyógyszeripar kö­nyörtelen kísérletezéseiről egyre többet hall és már lát is az ember. Lehet fanatikusoknak mondani né­mely állatvédőket, csakhát á képek minden esetben megrázóak. Ez nem minden esetben erkölcsi kérdés, hiszen az orvostudományt segítő állatkísérletek népbeteg­ségek gyógyszereinek megtalálását segítik. Az vi­szont igencsak az erkölcs kategóriájába tartozik, hogy az ember olyan szolgálatokra fogja az állato­kat, amelyek bevallottan azok életét veszélyeztetik de az eredmény nem szolgálja az ember legközvet­lenebb létfenntartását. Szépítőszerek gyártása, ritka szőrmék nyerése érdekében öldösnek halomra va­don élő vagy háziasított állatokat. Mostanában ke­rülnek napvilágra olyan hírek, hogy az állatkísérle­tek ellátásán egész tenyésztői hálózatok dolgoznak. Mindezt kemény üzleti feltételek között végzik, s lelkiismeretfurdalásuk sincs a tekintetben, hogy a profitjuk töredékét sem fordítják állatvédelemre, ritka és kipusztulás előtt álló fajok megóvására, ál­latmenhelyek és állatkórházak fenntartására. Nem is szólva arról, hogy a világszerte mérhetetlen tőke­hasznot hozó gyógyszergyártás egyáltalán nem tá­mogatja az állatvédelmet, sem az állami, sem a pri­vát szférában. Aligha a megszállottak, a multimilliomos külön­cök teremtik meg a sikeres állatvédelmet. Ezek leg­feljebb magán- és közbotrányokat okozhatnak, de az ipari méretű állatkínzást nem szüntethetik meg, de még csak nem is enyhíthetik. A steril törvények sem jelentenek segítséget a védtelen állatok számá­ra, ha nem szabályozzák a kozmetikai ipar, a gyógyszergyártás és a divatot kiszolgáló cégek pro­fitjának függvényében a kötelező állatvédelmet. Azt ugyanis már sokan tudatosították, hogy az em­beri használatra szánt szerek előállítása nem az ál­latkísérletek számán áll vagy bukik, hanem az illető nagyipar profitéhségén. Az emberiség ugyanis jól ellenne a ráncaival, s talán jobban is járna, ha a pil­lanatnyi hatást elérő szintetikus szerek folyamatos előállítása és kipróbálása helyett azokat használná, Állati érzelmek amiket tapasztalatai szerint ártalmatlannak tekint­het. A többi úgyis csak fölösleges veszélyt jelent, s egyáltalán nem biztos, hogy az állatok immunrend­szerétől mégiscsak különböző emberi immunrend­szer ugyanúgy reagál-e az új szerekre... Még odaszól néhány nyugtató, kedves szót a ku­tyának. Az szomorúan visszanéz rá, majd lassú mozgással bebújik a kutyaházba. Csak csillogó orr­gombja és szemei látszanak ki. Fátyolos hangon vakkant néhányat, s remegő nyüszítésbe kezd. A szeretet, a ragaszkodás jelei lennének? Megérzése a lelki beállítottságnak? Ösztönös megérzése az ártat­lan gondolatnak? Az állat és az ember kapcsolatában mindig volt valami megmagyarázhatatlan rejtély. Isteneinek vá­lasztott állatokat vagy állatfejű lényeket, áldozott nekik, hódolt hatalmuk, erejük előtt. Aztán történt, hogy magához édesgette az elsőt, s abban a pilla­natban ez a rejtély a tudati szférából átkerült a lelki szférába. Még nem feledte el vallásos hitét, hogy valamely állattól származik a nemzetség, a törzs, a nép, de már önmagát annyira azért ellenőrizni tudta az értelmes lény, hogy létét fokozatosan függetlení­tette a primitív mitológiától, világnézetétől, vallásá­tól. Az állat a mai földi civilizáció számára már nem jelenti a sejtett ősanyát vagy ősapát, ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - uralkodni akar fölöttük. Ebbe olyannyira belefeledkezik, hogy fel sem me­rül benne: az önmaga számára is méltatlan, betegsé­geket kiváltó életteret jelentő lakótelepeken miért kínoz száz és ezer állatot?

Next

/
Thumbnails
Contents