Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-14 / 33. szám
ÜBSärnap 1994. augusztus 14. PUBLICISZTIKA uga t-európai útjaimról visszatérve gyakran eszembe jut Milan Kundera egyik regényének a címe: Az élet máshol van. A vasfüggönyt öt évvel ezelőtt lebontották ugyan, de a diktatúra okozta lelki sérülések, traumák, deformációk alighanem gyógyíthatatlanok. A nyugati ember nemcsak jobbmódú, mint mi, hanem szabadabb is. Kevesebb benne az előítélet és több a tolerancia a másság iránt. A nyugati ember nem egészen érti a keleti embert, aki frusztrált, agresszív, tele van gátlásokkal, indulatokkal, sérelmekkel, az utcán nem megy, hanem a fal mellett oson és szinte süt a tekintetéből a bizalmatlanság. A nyugati ember nyílt, olykor a naivitás határáig őszinte és bizalmas, keleti rokonainak a többsége viszont zárkózott, rosszabb esetben alattomos és sunyi. Egyébként, sajnos, van rá oka bőven, hogy ilyen legyen. A Kelet és a Nyugat közötti különbséget a legszembetűnőbben Berlinben érzékeltem. Este nyolckor a nyugat-berlini Europa Center környékén lüktet az élet, aztán az ember felszáll az Alexanderplatz irányába induló autóbuszra, és a Brandenburgi kapu keleti oldalán megérkezik egy kihalt városba - még jó, hogy ott a Lenin-szobor az orosz nagykövetség udvarán, onnan les ki az Unter den Lindenre. (Bár lehet, hogy azóta nincs már ott.) A kelet-berlini polgár otthon ül a söre mellett a tévé előtt. Kétségtelenül kevesebb a jövedelme, mint a szerencsésebb, a város nyugati felében született állampolgáré. A volt NSZK polgárai gúnyosan „Osszinak” nevezik, ami körülbelül a Záhorák szinonimája vagy a szerencsétlen bantusztáni rokoné, aki fölsült a vállalkozásával. A „Wesszik”, vagyis a nyugat-németek, sokat invesztálnak a volt NDK-ba, Berlin keleti felében alig lehet közlekedni a rengeteg útépítés miatt, s a lerobbant épületek tucatjait renoválják. Ennek ellenére, a mézeshetek elmúltával, az Osszik és a Wesszik között nemhogy nem tombol a szerelem, hanem növekszik az idegenkedés, sőt az ellenszenv. A hidegháborús elválasztottság évtizedei alatt a Wesszik megtanultak élni, vagy talán pontosabb, ha azt mondom: nem felejtettek el, az Osszik viszont elfelejtettek élni, és egyhamar nem is tanulnák meg. Nem hiszem azonban, hogy ez elsősorban pénz kérdése volna. Az élet minősége nem csupán azon múlik, hogy vas- tag-e az ember pénztárcája. Persze, ez sem utolsó szempont. Mégis - az élet minőségét az emberek közötti kapcsolatok kultúrája határozza meg, s nem utolsósorban a szabadság, az anyagi és szellemi függetlenség foka. Ez értékmérő volt már 1989 előtt is. A kommunista táboron belül viszonylag szabadabb Magyarország fővárosában pezsgő szellemi életet talált az odavetődő pozsonyi vagy prágai turista. A szókimondás bátorsága és a hivatalos sajtó viszonylag nagyobb szabadsága az élet minőségét is megváltoztatta. Élet csak ott van, ahol szabadság is van. Ahol tilalomfákat állítottak föl, ahol korlátozzák vagy üldözik a szólásszabadságot, ott az élet is elszürkül, egyhangúvá, végül elviselhetetlenné válik. Biztos vagyok benne, hogy a kommunista rendszerből disszidálók többsége nem elsősorban vagy nem csupán a jobb anyagi boldogulás reményében hagyta el hazáját, hanem azért is, mert elviselhetetlennek érezte a szabadság hiányát. Ahol zsarnokság van, ott mindenütt zsarnokság van, ott magánélet sincs - Illyés Gyula verséhez nem kell kommentár. Akik otthon maradtak, beletörődtek a szabadság hiányába, lemondtak valamiről, ami egyetemes emberi jog, ami egy demokratikus ország polgára számára magától értetődő dolog. Aki emiatt szemrehányásokkal illet bennünket ma, nem ért semmit sem. Elvégre az egész ország nem disszidálhatott. A szabadság hiányába való beletörődés azonban azt is jelentette, hogy lemondtunk az életről a vegetálás javára. Élni csak szabad ember tud. A kommunizmus bukását követő eufória elmúltával állampolgáraink közül sokan zavartan néztek körbe. A légvár falai elillantak, és sokan úgy érezték, egyedül vagyunk. A szlovákiai polgár hirtelen megkapta azt a szabadságot, amely soha nem volt az övé, amelyért sóvárgott, s amely elérhetetlennek tűnt föl a számára. És nem tudott vele mit kezdeni. Rádöbbent arra, hogy szegény, hogy az állása, az egzisztenciája, az egész átkozott jövője bizonytalan, hogy az általa választott képviselők nem kis részének a szellemi kapacitása és politikai kultúrája kívánnivalókat hagy maga után, hogy a ránk szakadt vadkapitalizmus melegágya a bűnözésnek, s hogy a jogbiztonság sem olyan, amilyennek vérmes vágyakozásában a diktatúra évtizedeiben megálmodta. A kommunizmus kimúltával nemcsak egy életképtelen társadalmi-gazdasági formáció szűnt meg, hanem alapjaiban megrendült sokunk létezési stratégiája is. Aki arra rendezkedett be, hogy a régi rendszer örökkévaló lesz, most nehezen találja a helyét a megváltozott világban, amely másképpen kíméletlen, mint a diktatúra volt. Nemzedékek nevelkedtek föl a kommunista diktatúrában, s az alkalmazkodás, a lelki öncsonkítás gyógyíthatatlan sebeket ejtett jobb sorsra érdemes embereken. A lélek nehezebben változik meg, mint egy társadalmi-gazdasági rendszer. A régi rendszerből itt maradt félelmeket, rossz reflexeket és beidegződéseket cipeljük magunkkal tovább. Marad a remény, hogy az új, nem traumati- zált nemzedékek talán... Vagy mégis a pénz? Mert nagyon sokan a puszta túlélésért küzdünk, egy országnyi hajótörött. Az élet tehát továbbra is máshol van. És ott is marad még sokáig, akárhány diszkó és mulató nyílik városainkban. Grendel Lajos AZ ÉLET MÁSHOL VAN Visszhang Aknamezőn ( UBSÉmap 30. szám; 1994. július 24.) 1.) Természetesen nincs lehetőségem részletes elemzésre, nincs helyem Koncsol László (a továbbiakban csak K. L.) valamennyi tézisének megcáfolására. Gyakran K. L. költői látomásaival állunk szemközt, melyeket a szerző dilettantizmusról tanúskodó politológiai fejtegetésekkel és frázisok szajkózásával vegyít. Megpróbálok a főbb motívumokra összpontosítani: K. L. szerint „a pusztában bolyongó nép (mármint a magyar) lemondott a szabadság nyomoráról s visszakívánta a rabság keserű húsát- kenyerét.” Szeretném felhívni a szerző, de a Vasárnap olvasóinak figyelmét is arra, hogy ez egyszerűen NEM IGAZ. A magyar népet éppen a szabadságvágy űzte akkor, amikor leváltotta az MDF-kormányt; elege volt már a „keresztény-nemzeti” koalíció nagyúri dölyféből, kioktató, pöffesz- kedő arroganciájából, a társadalmat mélyen megosztó, konfrontativ nacionalizmusából, a magyarságteljesítményből való szüntelen osztályozás lidércnyomásából. És nem a „harsány ígéretek” (t.i. ilyenek NEM VOLTAK), nem is a „gulyáskommunizmus iránti nosztalgia” hajtotta őt a szocialisták felé, hanem az emberi hang, a kisemberekkel is szót értő nyugodt, józan stílus, a társadalmi kiegyezés iránti vágy, a néhány hónapon keresztül már tapasztalt szakértelem. Részt vettem egynéhány választások előtti MSZP-gyűlésen, de egyetlenegyszer sem hangzott el még halvány utalás sem az életszínvonal gyors emelkedésére, ellenkezőleg - és a hangsúly valamennyiszer a politikai stílusváltáson volt. 2.) Apropó, szocialisták. K. L. súlyos hibát követ el, amikor nem veszi figyelembe, hogy a kommunizmus magyarországi lebontása legalább annyira az MSZMP belső reformellenzékének az érdeme, mint Lakiteleké vagy Monoré; hogy ehhez Vitányi Iván vagy Horn Gyula legalább annyira hozzájárult, mint Lezsák Sándor vagy Kis János; hogy épp a Né- meth-kormány vetette fel először a határon túli magyarság kérdését; hogy Horn Gyula külügyminiszterként, de külügyi államtitkárként is rengeteget tett a Kelet és Nyugat közötti feszültség csökkentéséért. És sorolhatnánk. Minő durva kegyetlenség ezen tények ismeretében a jelenlegi, negyvenezres tagságú MSZP-t egyszerűen lekommunistázni! És az MSZMP fennmaradó 660 000 tagjával vajon mi lett? Visszavonultak a politikától, vagy beléptek az ellenzéki pártok valamelyikébe - nem utolsósorban az MDF-be. 3.) Vitán felül áll, hogy az Antall- kormány nehéz feltételek között kezdte meg működését; csakhogy, és ez a magyar társadalom túlnyomó többségének a véleménye, a rendelkezésére álló lehetőségekkel sem igazán tudott élni. A szakértelem helyett a politikai „alkalmasságot” helyezte előtérbe, magára haragította a gazdasági és közélet szinte valamennyi jelentős szereplőjét, az érdekképviseleteket, és legfőbb ellenségének tekintette a független és kritikus szellemű újságírókat. Nem a sajtó volt hát gyűlölködő, méltóságát vesztett és cinikus - ő csak tette a dolgát. És ami a határon túli magyarokat illeti - csak a vak nem látja, hogy az elmúlt négy év öncélú, bombasztikus rétorikája mögött nagyrészt hatalmi érdekek húzódtak meg, hatalmi-politikai összefonódások voltak a meghatározói a felénk irányuló „támogatásnak”. Áramlottak ugyan a határokon át súlyos milliók, de kinek és hová? Erről mások tudnának beszélni. De hiszen mindnyájan ismerjük az MTI- hírszolgálatról szóló döbbenetes „sztorit”, amelyben a Határon Túli Magyarok Hivatala is tevékeny szerepet játszott! Melyek azok a hazai, nem kifejezetten olvasott magyar lapok, amelyek jelentős alapítványi támogatásnak köszönhetően tudnak csak fennmaradni? Tudjuk. Örvendetes, hogy a Horn-kormány végre áttekinthetővé és nyilvánossá akarja tenni a határon túli magyaroknak szánt anyagi támogatást, és küldetéstudat-, ideológia-, valamint érzelemmentesen közelíti meg ezt a problémát - a szomszédok fölösleges hergelése nélkül. Ami a legkevésbé sem jelent „meghátrálást” vagy „elvtelen kompromisszumokat”. K. L. az újabb „demokratikus fordulatban” bízik (miért, ez nem olyan volt?), én viszont abban, hogy szerzőnk sötét jóslatai nem teljesülnek, és ez az MSZP-SZDSZ-kor- mány megteremti Magyarország, a magyarság és talán egy kissé Közép-. Európa gazdasági és szellemi fel- emelkedésének a tényleges feltételeit. Horkay Tamás £ gyvoíHáüivízMűszaki találmányok fogságában éljük életünket. Már a reggeli fogmosás, mosakodás elkezdése is a huszadik század európai civilizációjának rácsai közé kényszerít bennünket. Kútvíz helyett csapvíz, tűzhelyen fazékban melegített víz helyett a melegvizes csapból hol folyó, hol meg nem folyó langyos folyadékot használjuk. Sorolhatnám tovább, hogy az arcbőrt lemaró csodamasináktól az állítólag öt darab helyett - grátisz - hetet kínáló világcég eldobható borotváján keresztül a hagyományos borotvapengéig az ébrenlétünk első perceiben hány olyan találmányt veszünk a kezünkbe, ami a valaki által szellemesen „mű-kő-kor-szak”-nak nevezett huszadik század láthatatlan falú börtönét erősíti. Reggeliző kedvünk minimum a kávéfőzőnk állapotán is múlik, hogy a hűtőszekrények csodásabb- nál csodásabb változatait már csak mellesleg említsem. Ezekben gyűjtjük, halmozzuk fel a korszak legművibb termékeit: táplálékainkat. Ismeretlen állagú, fehér színű folyadékokat - tejet, joghurtot, kefirt. Ezekben állítólag állagjavítónak mást is használnak, mint amit a réteken legelésző tehenekből kifejnek, ha az a tehén egyáltalán még tud legelni, s nem istállóban éli le röpke életét. Talán már csak a kávé az igazi, amellyel egyre jobb teljesítményekre serkentjük mű-kő-kor-szaki agyunkat, amely aztán végtelen és féktelen jókedvében hihetetlen csodákra képes. Többek között mostanság derült ki, hogy ha- bosítő és könnyítő anyagként némely német kenyérgyárak finomra őrölt csirketollat is használnak a liszt mellett a dagasztáshoz. A megtalált reggeli elfogyasztása után csupán rohanni kell az autóbuszra, vagy beindítani az autót, amely közlekedési eszközök bonyolultsága már önmagában is tükröz valamit a korról, amelyben élni vagyunk kénytelenek. Eleve meghatározott módon, menetrendek és közlekedési szabályok szerint használjuk valamennyit. Közlekedési eszközeink használatában koncentráltan jelenik meg a mindaz a jó és rossz, amit ez a mű-kő-kor-szak önmagában jelent. Találékonyságot, gyorsaságot, gondolati rendszert, bölcseletet, fejlett technológiát, kontra agresszivitást, lassúságot, gondolattalanságot, fogyasztói életvitelt, fejletlenséget. Egyszerre könnyítik meg és terhelik mindennapjainkat. A működtetésükhöz szükséges szénhidrogén-származékok kitermelése, finomítása már önmagában is pusztítja a természetet, amit folytatunk azok motorokban való elégetésével. Az autó és az autóbusz a városokban élők számára nehezen elérhetővé teszi a legelemibb testi aktivitást, a mozgást, a gyaloglást. Legfeljebb futni szoktunk egy-egy busz után. Testi nyavalyáinkat a kor műköveiből nyert gyógyszerekkel gyógyítgat- juk, s talán észre sem vesszük, hogy újabbakat idézünk elő. Bármennyire is áhítjuk a természetet, már a megközelítésében is belévisszük korunk műviségét, s megközelítőleg egy kőkorszaki ember műszaki ismereteihez mérhető alacsony természetismerettel rontunk rá. A mi korunk egyre inkább elmarad a természettől, s ennek az elmaradásnak a mértéke valójában csak a kőkorszaki civilizáció és a mai mű-kő- kor-szaki emberi népesség viszonyrendszerében érthető meg igazán. Ha a kőbaltás ember tudását mérjük a mai műszaki fejlettséghez, akkor nagyjából azonos mértékű a mi természetidegenségünk az ő természetközeliségével. Ezért tartom oly szellemesnek és minden tekintetben kifejezőnek a „mű- kő-kor-szak” meghatározást. A történelem mintha visszafelé haladna, de egy másik irányba. Néztük a Jupiterbe csapódó üstököst, s éreztük is a hatását. Azt ugyanis senki nem gondolhatja komolyan, hogy ebben a kölcsönös függőségre alapozott isteni csodában, ami a világmindenség, valami is következmény nélkül és céltalanul történik. A legnagyobb törvény a célszerűség. De nem az emberi, hanem az isteni. Sokadszor történt meg velem, hogy helyzetváltoztatásaim és munkavégzésem alapfeltételeként Mű-kő-kor-szak kezelt autóm, gazdájához hasonlóan hőgutát kap, bárgyúan kezd viselkedni a forróságban. Ez a mű- kő-kor-szaki gépállat sokszor azt teszi, amit száz esztendeje tett egy ló. Lelke van a drágának, meg fűle és szeme. Hiszem én, pedig csupán arról van sző, hogy a lehető legtökéletesebb módon hálálja meg a gondoskodást, a bánásmódot. Kicsiben történik velem mindaz, ami az emberiséggel nagyban. Tökéletlen technológiák nyomán vergődik a természet, s a homo faber már csak a végveszélyt konstatálhatja. Tudom és tudjuk, hogy az autómat kellene félretenni. Csakhát maga a civilizációs életvitel vált olyanná, hogy nem lehet egy évig lesni a mamutcsorda csapásait, hogy egy hónapig ássuk a vermet, melybe majd beleesik az a buta jószág. Itt a vermeket nekünk ássák, s ha napokig kerékpároznék a bodrogközi riportom helyszínére, s onnan ugyanannyit vissza, majd a számítógép helyett szorgalmas kódexmásoló barátok kezébe adnám kézirataimat, bizony belétaszítanának főnökeim, meg a családom. Vesszek éhen, ha már őket sem tudom eltartani. Ebben a nekünk kijutott mű-kő-kor-szakban igencsak kijut a műből, a kőből, a korból és a szakból. Annyira, hogy akár dúskálhatunk is a sok földi jóban, már ha igazán szeretjük mindezt, és rég elfeledtük, vagy meg sem ismertük az igazi természetet.
