Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-14 / 33. szám
Nyolcvan évvel ezelőtt nyitották meg a Panama-csatornát Hernando Cortez Mexikó közigazgatását szervezi, amikor értesül róla: viszzatért a Viktória, az egyetlen hajó, amely Magellán hajórajából megmaradt. Olyan csuda dolgokat meséltek a hajóslegények Kelet-Ázsia „fűszerszigetéről”, hogy Cortez legszívesebben azon nyomban belevágott volna egy újabb kalandba. Ám ahhoz igazán nem volt kedve, hogy Magellán nyomába eredjen. Egy rövidebb út felfedezésére indul. Nekivág a Sierra Madrénak, átkutatja Mexikó túlsó, a „Nagy-óceántól" mosott partvidékét, abban reménykedve, hogy valahol sikerül egy csatornát felfedeznie, amely a két óceánt összeköti. Fáradtsága kárba veszik. Bár az Atlanti-óceán és Csendes-óceán közötti csatorna építésének gondolata már a 16. században foglalkoztatni kezdte a spanyolokat, portugálokat, a hajdani technika nem tette lehetővé, hogy a gyarmattartók ilyen merész terv megvalósításába bocsátkozzanak. Ráadásul szinte elképzelhetetlen volt, hogy az Újvilág területeiért marakodó európai hatalmasok egyesítsék 1903 novemberében kikiáltották a független Panamai Köztársaságot, az Egyesült Államok pedig a csatornaépítési jog mellé hamarosan zsebre vághatta az új közép-amerikai országgal kötött szerződést, amellyel biztosította magának az „örökös jogot” arra, hogy évi 250 ezer dollárért cserébe ellenőrizhesse, használhassa a csatornát és az egész övezetet. Mi következhetett más, mint a csatorna megépítése. A 82 km hosszú, helyenként 150 km széles vízi utat 1914. augusztus 15-én nyitották meg a kereskedelmi forgalom előtt. Csaknem 300 év után valóra vált Cortez, a hódító, felfedező álma: a hajóknak immár nem kellett a Magellán szoroson keresztül hajózniuk, hiszen a vízi út 13 ezer km- rel lerövidült. Talán mondani sem kell, micsoda óriási esemény volt ez, s lám, a világ szinte közömbösen fogadta. Európában kitört az első világháború, így természetszerűleg nem a csatorna- nyitás híre állt a figyelem középpontjában. Panama számára hova tovább gyanússá vált a rablószerződésnek elkeresztelt 1903-as egyezmény. Igazságtalanságot vélt felfedezni az Egyezi gyalogos a Puente de las Américas, a két Amerika hídján kelhet át az északi kontinensről a délire KÉT ÓCEÁN ÖLELÉSÉBEN SiÉlsMiMiíS erőiket akár egy közös érdekért. A terv azonban nem merült feledésbe, dédelgette Simon Bolivar, Humbold, sőt, egyes források szerint még Goethe is rajongott érte. A merész gondolat megvalósításához 1881-ben végül is a szuezi hősként ünnepelt Ferdinand Lesseps francia mérnök látott hozzá nagy lelkesedéssel. Választása Panama területére esett, hiszen itt volt a legkeskenyebb a szárazföld a két óceán között. Csakhogy a francia tervek rossz koncepcióra épültek, a tervezési, számítási hibák, majd a csalások, korrupciós ügyek miatt 7 éven belül csődbe jutott a költségek finanszírozására alapított csatomatársaság. Világraszóló botrányt robbantott ki az eset, hiszen a panamázók részvényesek tízezreit juttatták koldusbotra. A legnagyobb adót azonban az építőmunkások fizették, akik nem voltak hozzászokva a dzsungelviszonyokhoz, a kegyetlen klímához. Csaknem 20 ezren haltak meg maláriában, sárgalázban vagy más járványok következtében. Noha a franciák még egyszer megpróbálták „lábra állítani” a csatornatársaságot, kísérletük kudarccal végződött. 1903-ban 4 millió dollárért eladták a csatornaépítés jogát az Egyesült Államoknak. Akkoriban az övezet Kolumbiához tartozott, amely ugyan nem ellenezte az építkezést, de nem értett egyet azzal az amerikai követeléssel, hogy a zóna - vagyis kolumbiai terület - az USA fennhatósága alá kerüljön. Theodore Roosevelt elnök figyelme az új törvényekre összpontosul, amelyek a trösztök hatalmát korlátoznák, lefoglalja őt a korrupció elleni harc. Mégis talál annyi időt, hogy bebizonyítsa: „big stick" politikája - mely szerint jó, ha a dollárdiplomácia mellett kéznél van a furkósbot - hasznos, sikeres lehet a külföldi országokkal szemben is. Panamában szintúgy. A körvonalazódó óriási üzlet reményében a „flottadiplomácia” módszeréhez folyamodik... Cartagena hajójukon a kolumbiaiak Colónig jutnak, ott azonban meglepődve veszik tudomásul, amerikai hadihajó állja el útjukat, megakadályozva őket abban, hogy „departamentójuk” fővárosába jussanak, és rendre tanítsák a szeparatista Amador Guerrerót. Nem tudják megállítani az elszakadási mozgalom vezetőjét. sült Államokkal fenntartott kapcsolatokban, meggyőződésévé vált, hogy alamizsnáért idegen gyarmatot dédelget saját területén. Mindenáron a szerződés felülvizsgálatára akarta rábírni Washingtont, amely viszont kereskedelmi és stratégiai szempontokat tartott szem előtt, a revízióban pedig veszélyt látott. A panamai mozgolódás nyomán méglpwtk rászánta magát a kompromisszumos lépésre - a „rablószerződés” függelékében kötelezettséget vállalt arra, hogy az évi bérleti díjat 430 ezer dollárra emeli... később, 1955-ben, újabb területek megszerzésének fejében már csaknem 2 milliót fizetett. Persze az időnkénti pénzemelés mit sem változtatott a panamaiak igazságtalanság-érzetén. Kubában maroknyi forradalmár megtámadja a Moncada laktanyát, 1956-ban elkezdődik, három évvel később győz a forradalom. 1962- ben Peruban tesznek kísérletet a gerillaharc kibontakoztatására, 64-ben Argentínában és ismét Guataemalában, majd Dominikában. Pár év telik el, amikor a legendás „latin-amerikai állampolgár”, Che Guevara gerillafészket épít a bolíviai Santa Cruzban. Washington komolyan kezd aggódni a gerillaharcok, s a mára kimúlt dél-amerikai forradalmak terjedése miatt. A csatomaövezetben levő légi- és haditengerészeti bázisokon kiképzőközpontokat létesít a zöldsapkások számára... Kemény alkudozások és dip- lomáciai csaták után az Egyesült Államoknak Panamát sikerült „észhez térítenie”, rábírnia arra, hogy a diáklázadást követő hűvös kapcsolatokat ismét diplomáciai szintre emeljék. De a nagy fordulatot - mind a kétoldalú viszonyban, mind a csatorna ügyében - csak az 1977-es év hozta meg. Jimmy Carter az erős amerikai „revízióellenes tábor” tiltakozása, figyelmeztetése, fenyegetése ellenére rászánta magát, hogy Omar Torri- jos tábornok-elnökkel aláírja az új szerződést. Az előző egyezményeket, megállapodásokat, függelékeket érvénytelenítő dokumentumban az USA lemondott a csatomaövezet (a Panama-csatorna két partján elterülő 8-8 km-es sáv) felügyeleti jogáról Panama javára. A teljes övezet 2000. január elsejétől lesz a közép-amerikai állam kizárólagos tulajdona, vagyis az egyezmény 1999. december 31-ig ismeri el az Egyesült Államok „felelősségét” a csatorna felügyeletéért, kihasználásáért és védelméért. Itt akár be is fejeződhetne a Panama-csatorna története, ha Torrijos rejtélyes halála után éppenséggel nem lépett volna színre Manuel Noriega tábornok, és nem kuszálta volna össze az amerikai-paiaamai kapcsolatok szövevényes szálait. Steve Ropp 1987-ben a Current History- ban a következőket írta: „A hetvenes évek közepén a Panama-csatornával kapcsolatos vitában David McCullough Út a tengerek között című könyvét ajánlották azoknak, akik szerették volna megérteni a tágabb összefüggéseket, amelyek között az Egyesült Államok külpolitikai döntései születtek. A vita tárgyát elsősorban az egészséges kétoldalú kapcsolatok kérdése képezte. A nyolcvanas évek közepén nehéz lenne összeállítani az ajánlott művek listáját, de azon valószínűleg szerepelne Davis Millnek a nemzetközi kábítószer-kereskedelemről szóló Föld alatti birodalom című könyve, valamint más, Közép-Amerika jelenlegi válságával foglalkozó kötetek. Napjainkban az Egyesült Államok továbbra is aggódik a csatorna miatt. Mindenekelőtt az foglalkoztatja, hogy Panama képes lesz-e fenntartani és megvédeni a csatornát 2000 után. A kapcsolatok bonyolultabbá váltak, mint ahogy az Egyesült Államok két másik dolog miatt is aggodalmaskodik. Az egyik Panamának mint stratégiai szövetségesnek az ereje a forradalom közép-amerikai terjedésének megakadályozásáért vívott harcban, a másik Panama szerepe a nemzetközi kábítószer-kereskedelemben.” Hajdanán az ananászarcúnak „becézett” Nori- egát nemcsak Washingtonhoz, pontosabban a CIA-hoz fűzték szoros kapcsolatok, hanem Me- dellinhez, a kokainkirályok fellegvárához, sőt, a nicaraguai sandinistákhoz, Castróhoz. Az amerikai hírszerzésnek információkat továbbított a panamai baloldal tevékenységéről, a kubai és a A Miraflores-zsilip, a Panama-csatorna fontos szakasza 1671-ben Henry Morgan, a hírhedt angol kalóz is eljutott a „halban gazdag településig”, a mai Panamavárosig, s amit pusztítása után maga mögött hagyott, az mostanság turistalátványosság latin-amerikai partizánok közötti fegyverüzletekről, miközben légifolyosót biztosított a Ma- naguát ostromló sandinisták számára, és szabad mozgásteret adott a csatornaország határán átszivárgó kábítószercsempészeknek is. A CIA tudott ezekről az üzletekről, de amíg a korrupt panamai hasznos információkat adott, nem bánta ügyködéseit. Olyannyira nem, hogy még Bush, az akkori alelnök is vendégül látta Noriegát, a panamai fegyveres erők főparancsnokát. Csakhogy az információk megfogyatkoztak, a CIA panamai embere pedig nemzeti húrokat kezdett pengetni, mi több, kijátszotta az Egyesült Államokat, megtorpedózta az amerikai csatomaér- ylekeket. Washington lépésre szánta el magát. Panamaváros tengerparti sétányán amerikai páncélosok vonulnak, amerikai katonák zárják körül a hadsereg főparancsnokának rezidenciáját, elfoglalják a tévé épületét. Utcai harcok helyszíne az elnöki palota, a külügyminisztérium és a parlament környéke. Története során először, lezárják a csatornát. Invázió van Panamában 1989 decemberében... Pár hónappal később Noriega a miami szövetségi börtön luxuscellájában tengeti életét. Manapság más, nem politikai hátterű bajok okozzák a gondot. Szakértők meggyőződése szerint amennyiben a csatornát nem korszerűsítik, 10-15 év múltán teljesen elavul. Az ázsiai kereskedők már most is gyakran választják az olcsóbb és olykor gyorsabb megoldást: a Csendes-óceánon keresztül érkezve a nyugati kikötőkben vasúti kocsikra pakolják az árut. A csatorna felújítási tervei mellett egy másik javaslat is napvilágot látott: egy új csatorna megépítése. Urbán Gabriella ÉVFORDULÓ 1994. augusztus 14. llBSÚniBp