Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
V uasamap 1994. március 13. ÉV FORDULÓ 200 éve született Józef Zachariasz Bem A 1848-49-es magyar szabadságharc í\ 7 főszereplői között is megkülönböz- ■L xZj tetett hely illeti meg azt a hadvezért, aki már életében - elsősorban a székelyföldi magyarok körében - legendás alakká vált, s noha magyarul vajmi keveset tudott, hiszen származását tekintve lengyel volt, nevét minden magyar Bem Józsefként ejti ki. Sőt! Sokan egyszerűen Bem apónak nevezik, ugyanúgy, ahogy annak idején katonái hívták. A sors furcsa fintora, hogy ezt az apró termetű, ősz szakállú és nem különösebben megnyerű modorú lengyel hadfit igazán csak a magyarok tudták szeretni és becsülni. Saját vérei bizalmatlanok voltak iránta, s noha számos alkalommal bebizonyította, hogy a lengyel nemzet ügyének elkötelezettje, kétszer is csak a véletlennek köszönhette, hogy egy fanatikus honfitársa nem oltotta ki időnap előtt az életét. Mi, magyarok keveset tudunk Bem József „előéletéről”, a magyar forradalmat és szabadságharcot megelőző évtizedek Bernjéről. Osztrolenka véres csillaga Bem - török viseletben Pedig ez az életút kezdettől fogva izgalmas és fordulatos volt, és szorosan kapcsolódott a lengyel nép tragikus sorsához. Amikor Bem 1794. március 14-én Tarnówban meglátta a napvilágot, Lengyelország már eltűnt a térképről; szomszédai - Oroszország, Poroszország és Ausztria - felosztották a területét egymás között. Józef Zachariasz Bem annak a Ferenc császárnak lett az alattvalója, aki nemcsak vérbe fojtotta a Martinovics-féle mozgalmat, hanem a maradiságnak és a teljhatalomra törő despotizmusnak is jelképévé vált. A lengyelek természetesen sohasem tudtak beletörődni ebbe a megalázó helyzetbe. A legsúlyosabb elnyomás idején is lobogott bennük a vágy, hogy visszaszerezzék önállóságukat és helyreállítsák a Lengyel Királyságot. Amikor megjelent Európa színpadán Napóleon, a lengyelek ügyük támogatóját látták benne, s őszintén hittek abban, hogy francia szuronyok és ágyúk segítségével elűzhetik a gyűlölt megszállókat. Napóleon jó érzékkel felismerte, hogy hasznot húzhat a lengyelek reményeiből, s nem is fukarkodott az ígéretekkel. Lengyelek tízezrei csatlakoztak a franciákhoz, és oroszlánként harcoltak hol a poroszok, hol az oroszok ellen. A császárnak, persze, esze ágában sem volt a lengyel kérdést rendezni, később pedig már lehetősége sem igen maradt rá, hiszen fejvesztve kellett menekülnie Oroszországból, és egyre- másra szenvedte el a vereségeket az európai hadszíntereken. Bemet is magával ragadta a lelkesedés és 15 évesen katonának jelentkezett. A varsói Tüzér- és Mérnökkari Iskolára irányították, ahol tehetséges növendéknek bizonyult, mert néhány hónap múlva már hadnagyi rangot kapott. Az iskola elvégzése után az alig 18 esztendős tüzér főhadnagyot a X. hadtesthez osztották be; s nemsokára alkalma nyílt rá, hogy a bátorságát és rátermettségét is bizonyítsa: húsz főből álló csapat élén elfoglalt egy ellenséges őrhelyet, amelyet hetvenen védtek. Később a gdanski helyőrségbe rendelték, nem sokkal azelőtt, hogy a porosz-orosz seregek ostromgyűrűbe fogták a kikötővárost. A védők néhány hónapig hősiesen védekeztek, s időnként még kitörésekkel is megpróbálkoztak. Egy-egy ilyen akcióban Bem lovasütege is részt vett, s már ekkor megmutatkoztak a későbbi hadvezér legnagyobb erényei: a gyors helyzetfelismerés képessége, a váratlan és meglepetésszerű helyváltoztatás végrehajtása. És persze a személyes bátorság is. Bem sohasem félt a haláltól, s még a legkritikusabb pillanatokban is ura tudott maradni a helyzetnek. Több mint százezer lengyel küzdött Napóleon oldalán, de ez is kevésnek bizonyult. Hősies fellépésüknek azért lett némi eredménye, hiszen a franciák felett diadalmaskodó nagyhatalmak kénytelenek voltak tudomásul venni a lengyelek létét és törekvéseit. Sándor orosz cár a fennhatósága alá visszakerült lengyel területeken létrehozta a Lengyel Királyságot, amelyet Kongresszusi Királyságnak is neveztek, s Varsót tette meg annak székhelyéül. De hogy senkinek ne maradjanak illúziói e gesztus felől, saját magát koronáztatta lengyel királlyá. Az újdonsült lengyel király és alattvalói között mindazonáltal nem volt kimondottan rossz a viszony, de a királyságot ténylegesen a király öccse, Konstantin nagyherceg kormányozta, ő pedig ízig-vérig despota volt, így a lengyelekkel hamarosan összerúgta a patkót. Í825-ben Sándor cár meghalt, s utóda, Miklós, fokozatosan felszámolta a lengyel szuverenitás legkisebb elemeit is. A hadseregen is - amelyben Bem ekkor tüzér századosként szolgált - a zűrzavar lett úrrá. Számos tiszt belekeveredett a cár elleni összeesküvésbe (ez volt az ún. gyekabrista lázadás), mások pedig jobbnak látták, ha leszerelnek. Ez utóbbiak közé tartozott Bem is. A mai Lvov mellett telepedett le, és egy bérelt birtokon gazdálkodni kezdett. Néhány esztendei civil élet után egy hír ébresztette föl benne a szunnyadó katonát: 1830-ban Varsóban kitört a forradalom. Tulajdonképpen a hadapródiskola növendékei lázadtak föl és ők indították el a lengyel felkelést. A 36 esztendős Bem elindult Varsóba, és jóformán még körülnézni sem maradt ideje, máris a harci események forgatagában találta magát. Hosszú lenne felsorolni azokat az ütközeteket, amelyekben részt vett. Több ízben éppen az ő helytállásának köszönhetően sikerült a lengyel seregeknek győzelmet aratniuk, mint például az Iganie melletti csatában (1831. ápr. 10). Sokszor azonban Bem hősiessége sem segített: az osztrolenkai híd birtoklásáért folytatott küzdelemben, a lengyel főparancsnok hibája miatt, a lengyel csapatok súlyos vereséget szenvedtek, s csak Bem alezredes hidegvérének volt köszönhető, hogy tüzérei állásaikban maradva megakadályozták legalább a menekülő sereg felkon- colását. Az osztrolenkai csatát követően még hónapokig eltartott a lengyel-orosz háború, Bemet is előléptették, végül tábornokként irányította Varsó védelmét. A lengyelek legnagyobb tragédiája az volt, hogy nem találtak egyetlen rátermett fővezért sem. Józef Chlopicki határozatlan volt, Jan Skrzynecki kényelmes, Henryk Dembinski pedig óvatoskodó, aki legföljebb a visszavonulások megszervezéséhez értett. (Később, a magyar seregek fővezéreként sem jeleskedett túlságosan ...) Már veszve volt minden, amikor a lengyel főtisztek rádöbbentek arra, hogy Iganie és Osztrolenka hőse: Bem lenne a legalkalmasabb személy a főparancsnoki posztra, de a titkos szavazáson mégis az ellenjelölt, Ma- ciej Rybinski kapott eggyel több szavazatot, így Bem legalább elkerülte azt a kétes dicsőséget, hogy az ő parancsnoksága alatt kelljen a lengyeleknek letenniük a fegyvert. A vesztes háborút követően a lengyelek legjobbjai emigrációba kényszerültek. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, különböző fantasztikus terveket dolgoztak ki arra, hogyan kellene Lengyelországot felszabadítani. A radikálisok már ekkor felismerték, hogy a széles néptömegekre kell támaszkodniuk, ehhez azonban szükség van a jobbágyok felszabadítására is, a konzervatívok viszont ezt elutasították, így az emigráció ellentáborokra szakadt. Bem nem találta közöttük a helyét, s mindenki félreértette őt. A fiatal emigráns tisztek még párbajra is kihívták, ő azonban kitért az „ajánlat” elől. Több mint tizenöt évnek kellett eltelnie addig, hogy eljöjjön Bem nagy lehetősége. 1848 őszén forradalom tört ki Bécsben, s a felkelők egyik vezére Bem 145 esztendővel ezelőtt, 1849. március 11-én Bem és serege Nagyszebenné! aratott győzelmet Petőfi Sándor Az erdélyi hadsereg Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fehér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békeségnek a jelképe ez. Ott megy ö, a vén vezér, utána A hazának ifjúsága mi, így kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar? Egy a célunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozánk, S összetörjük, esküszünk piros mély Sebeidre, megcsufolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramja, Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbül építsünk hidat. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga! Bánfihunyad, 1849. március 26-27 tábornok lett. A császári csapatok azonban néhány hét alatt leverték a rosszul felfegyverzett és tapasztalatlan forradalmárokat, s Bemnek csak az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie. 1848 novemberében már Kossuthtal tárgyalt Pozsonyban, és néhány hét múlva kinevezték az erdélyi hadsereg főparancsnokává. • » Ó nálló dolgozat témája lehetne Bem eredélyi tevékenységének bemutatása. Én csak a leglényegesebb tényekre szorítkozom. Amikor Bem megérkezett erdélyi állomáshelyére, szinte mindenütt az osztrák alakulatok és a román népfelkelők garázdálkodtak. Ez utóbbiak még a tömegmészárlásoktól sem riadtak vissza. Bemnek sikerült alig néhány hét leforgása alatt ütőképes sereget kovácsolni a szétszórt magyar zászlóaljakból, s időnként a hadiszerencse is mellé pártolt. 1849 februárjától egészen 1849 augusztusáig ellenőrzése alatt tartotta Erdély nagy részét, és megakadályozta az osztrákokat abban, hogy kelet felől betörjenek az Alföldre. Végül is csak az orosz seregek beavatkozása kényszerítette őt a harcok befejezésére, de még a világosi fegyverletétel utáni napokban is — a magyar seregek fővezérei közül egyedül! - bízott a harc folytatásának a lehetőségében. Egymaga és maroknyi serege azonban már semmit sem tehetett. Legrátermettebb helyettesei hősi halált haltak vagy súlyosan megsebesültek, és kedves adjutánsa, Petőfi őrnagy is eltűnt Segesvárnál. (A költő nevezte el egyébként Osztrolenka véres csillagának a hős vezért...) Az egyetlen megoldás kínálkozott számára: a menekülés. Felajánlotta szolgálatait a török szultánnak, s még a muzulmán hitre is áttért, hogy aktív katona maradhasson. Talán titokban abban reménykedett, hogy a törökök segítségével legyőzheti az orosz seregeket, és felszabadítóként léphet ismét Lengyelország területére. A szultán azonban jobbnak látta, ha Bem Aleppóban teljesít szolgálatot. Ebben a Szíriái városban hajtotta végre utolsó hőstettét: egy váratlan hadművelettel megmentette a várost a többszörös túlerőben levő arab gerilláktól. Igaz, korábbi súlyos sebei mellé újabbakat szerzett, de halálát mégsem ezek okozták, hanem a malária, amely 1850. december 10- én végzett vele. Utolsó szavai állítólag a következők voltak: „Lengyelország, Lengyel- ország, én már nem szabadítalak föl.” Lacza Tihamér
